László Márta írása

A megszólalók, a budapesti Róbert Károly Magánkórház operatív igazgatóján, Lantos Gabriellán kívül, nem kívánták nevüket adni a beszélgetéshez, és nem azért, mert nem értenek minden szavával egyet. István főorvos egy kelet-magyarországi kórházban, Mária egy alföldi város magánnőgyógyásza, Ibolya pedig egy község körzeti orvosa.

Megfizethető áron, személyre szabottan kap ellátást a budapesti magánkórházban mindenki – mondja Lantos Gabriella. Pacientúrájuk a középosztályt szolgálja ki. Nyolc éve működik az intézmény, és egyre nagyobb iránta az érdeklődés. Évente tizenöt–húsz százalékkal többen veszik igénybe szolgáltatásaikat. Budai leányvállalatuk elsősorban diagnosztikával és járóbeteg-rendeléssel foglalkozik, és a kezelés – adott esetben – náluk, vagyis a kórházban folytatódik.

István magánrendelőjében fogadja maszek betegeit. Napközben kórházában dolgozik, vagyis szó szerint éjjel-nappal a pácienseivel foglalkozik. A hozzá bejelentkezők tudják, hogy a magánrendelőben percre pontosan fogadják, míg ugyanannál az orvosnál az állami intézményben – adott esetben – órákat kell várakozni.

Kép:Fotolia

Mária is lelkiismeretesen dolgozik. Megbíznak benne, de hatásköre erősen korlátozott, holott szakmaisága, végzettsége semmivel sem kevesebb az állami szférában dolgozó kollégáinál! Ennek ellenére még egy vérvételhez sincs joga. Ugyanakkor már második éve kötelezik rá, hogy például saját asszisztenciát tartson – annak minden járulékfizetési kötelezettségével együtt –, pedig nincs rá igénye, és betegeinek sincs! Egy vidéki magánrendelőben ugyanis a beteg csak négyszemközt, orvosával kíván konzultálni. Ég és föld a fővárosi és a vidéki praxis közti különbség. Ő négy éve már nem tudott árat emelni, és amíg nála egy vizsgálat ötezer forint, ugyanez Budapesten a háromszorosa. Hatvanévesen már nem akar külföldre menni, pedig még a nyelvtudása is megvan hozzá.

Talán Ibolya a legkiszolgáltatottabb. A háziorvos vállalkozóként, bt.-ben dolgozik, és az utóbbi években bevétele a tizedére csökkent. Mindezt úgy, hogy közben rengeteget helyettesített is. Bérleti díjat nem kell fizetnie a rendelőért. A felelősség kizárólag őt terheli mindenért. A törvényben előírt területi kötelezettségét teljesíti, de szakmai tervei már nincsenek. Egy-két éven belül eléri a nyugdíjkorhatárt. Tudja, hogy külföldön még biztosan lehetne munkája, de már ő sem kívánkozik el, nem akar új életet.

István egyik leánya most végzett az orvosin. Németországban dolgozik. Még nem szúrt vénát, de a 2400 eurós fizetésével már most többet keres, mint édesapja és a gyógyszeriparban dolgozó édesanyja együttvéve.

Magán vagy állami?

Az állami kórház alulfinanszírozott. Az egy-egy intézményre fordított pénz körülbelül hetven százalékát a humánerőforrásra, harminc százalékát a működtetésre kell fordítani. Ráadásul az intézet pénzügyi szakemberei csak három hónap múlva, az „elszámolásnál” tudják meg, hogy egy-egy orvosi beavatkozás mennyibe került akkor, amikor elvégezték. Így gazdálkodni pedig nem lehet. Túlterheltek, minden hónapban sakkoznak, hogy ki tudják állítani a törvény által előírt ügyeleti rendszert. Ezzel együtt – István szerint – vidéken, az állami kórházak többségében megkapják az emberek a megfelelő színvonalú ellátást. A magánkórházban legfeljebb gyorsabban kerülnek mondjuk a műtőbe a betegek. (A háztartások egészségügyi kiadásainak folyamatos emelkedésével, illetve a magán-egészségügyi szolgáltatások népszerűségének növekedésével egyre nagyobb jelentősége lesz Magyarországon az egészségügyi öngondoskodásnak.)

István magánrendelőjében fogadja és látja el pácienseit. Ha komolyabb beavatkozásra van szükség, fő munkahelyére, a kórházba hívja betegeit. Az ottani kórtermekben, az ottani eszközparkkal, személyzettel együtt gyógyítja, és persze hálapénzért. Szerencsére osztályát nemrég újították fel uniós támogatásból. Szinte szállodai körülmények között gyógyulnak a betegek. Ha nem így dolgozhatna, így hatvan fölött is venné a sátorfáját, és elmenne – ahogy Pesten szokták mondani – a Bécsi út másik végére.

A budapesti Róbert Károly Magánkórházban a szakszemélyzet hivatalosan bejelentett munkahelyen dolgozik. Fizetik utánuk a járulékokat, az ott eltöltött éveik beleszámítanak a nyugdíjba, elmehetnek gyesre, stb., korrekt fizetés mellett. A hat–nyolc órában ott dolgozó orvosok európai szintű fizetést kapnak, mintegy bruttó egymillió forintot, és természetesen hálapénz nincs. A betegnek leszámlázzák az ellátást, a kasszánál lehet fizetni. A szűréstől kezdve a műtétig mindent el tudnak végezni, néhány nagyon drága beavatkozást leszámítva. Mert például az onkológiai kezelések nagyon drágák, különösen a kiegészítő sugárterápiával, kemoterápiával együtt, és a betegek jelentős része nem tudná megfizetni az ellátást.

Máshol máshogy van

Európában, ahol jól működik a társadalombiztosítás, mindenki eldöntheti, hogy milyen szolgáltatást szeretne igénybe venni. Van egy alapcsomag, és különböző kiegészítők, csakúgy, mint például a telefontársaságnál. Lehet választani egy alapszolgáltatást, és hozzá személyre szabottan – úgymond – extrákat. Nyilván, aki fiatal, annak nincs szüksége állandó orvosi ellátásra, az idősebbekkel már gyakrabban történhet valami, ezért ők biztosan egy komolyabb ellátási csomagot vesznek meg.

(Egy 2015-ös felmérés szerint magyarok összes egészségügyi kiadásuk harmadát a zsebükből fizetik, mégis kevesen vannak azok, akik egészségbiztosítás keretében lefednék ezeket a kiadásokat.)

Lantos Gabriella szerint a felnőtt emberek Magyarországon is el tudnák dönteni, milyen szolgáltatást kívánnak igénybe venni. A magyar egészségügynek azonban az is nagy hibája, hogy sokan nem fizetnek a társadalombiztosítási rendszerbe. Nyolcmillió helyett mindössze négymillióan járulnak hozzá a közös kasszához. A nyugdíjasok, az őstermelők például nincsenek közöttük. Pedig az egészségügyi kassza csak a minden hónapban befizetett összegből tudja finanszírozni az adott harminc nap költségeit. Az emberek ilyen körülmények között nem szeretik a hálapénzt, de szükséges rossznak tartják. Sokan azért keresnek huszonöt–ötvenezer forintért egy főorvost, mert úgy gondolják, ennyi pénzzel legalább annyi előnyt tudnak maguknak kovácsolni, hogy hamarabb bejutnak a műtőbe, és nem kell heteket, hónapokat, sokszor éveket várni egy-egy beavatkozásra. Ilyen körülmények között – a statisztika is azt mutatja – nemzetközi összehasonlításban a magyarok már negyven–ötven éves korban betegeskedni kezdenek, és átlagban három–öt évvel korábban halnak meg, mint az a GDP alapján elvárható lenne.

A Róbert Károly Magánkórházban annyi embert kezelnek, mint egy átlagos városi kórházban. Nagyon komoly meddőségi központjuk működik, évente ötszáz lombikprogramot végeznek. Körülbelül harmincezer járó beteg fordul meg náluk, és mintegy háromezer műtéti beavatkozást végeznek. Arra is van példa, hogy egy-egy orvosuk Nyugatról visszajár a páciensek kérésére. Két hetet külföldön, két hetet itthon rendel. A betegek jórészt Budapestről és a környező településekről érkeznek, de rendszeresen jönnek Erdélyből, Ukrajnából is.

A magánkórház számos céggel áll kapcsolatban, amelyek a cafeteriarendszer keretében dolgozóik szűrésére kérik fel a kórház rendelőintézetét. A komoly cégek fontosnak tartják dolgozóik egészségét.

A jól képzett, felelős pozícióban lévő szakemberek nem eshetnek ki a munkából betegség miatt. Az időben felfedezett kór egyrészről jó eséllyel gyógyítható, más részről a cégnek sem kell nélkülöznie jól bevált munkatársát. Arra is volt már példa, hogy egy társaság HR-es szakembere azzal hívta fel a Róbert Magánkórházat, hogy egyik fontos dolgozójuknak visszérműtétre lenne szüksége, és annak költségeit a cég szeretné állni.

És van még egy nagyon fontos dolog, amit a kórház operatív igazgatója kiemel: a diszkréció. Senki sem szereti, ha betegségén csámcsog például a sajtó. Járnak hozzájuk – mondjuk így – celebek, de soha, senki nem élt vissza a bizalmukkal, és ezért is nagyon hálásak.