A vezető gazdasági nagyhatalmak mindig büszkén verik a mellüket, ha a fejlett világ országaiban stagnál vagy csökken a légszennyezés. És ugyan az adatok impresszívnek hatnak, a valóság teljesen másként fest. Ugyanis nem a gyárkémény helyszíne a fontos, hanem hogy mely cégnek dolgozik be az üzem, és hogy a legyártott terméket végül hol vásárolják meg és hol használják. Ez holisztikusabb – és autentikusabb, valósabb képet adó – szemlélete a karbonlábnyomunknak.
A világ karbonügyeiről valós képet ad a beépített (embedded) karbontartalom. És ezzel szembenézve már világosan látható, hogy a nyugati világ továbbra is felelős a légszennyezés nagy részéért, még akkor is, ha a határain kívülre helyezte a gyárkéményeket és azok füstölését. Az épületeinkbe, megvásárolt eszközeinkbe beépített karbontartalmat kell nézni. Az acélt, a cementet sok esetben Kínából importáljuk az épületeinkbe, a cipőnket, az okostelefonunkat is ott gyártják. Az ezzel járó emisszió is ott kerül a levegőbe. De mi vagyunk a haszonélvezők (nyugati cégek és fogyasztók), és a légszennyezés okozói is.
A Global Efficiency Intelligence környezeti és energetikai tanácsadó cég új jelentése – melyet a KGM & Associates-cel és a ClimateWorks-szel közösen jegyez – arra az eredményre jutott, hogy a világ ÜHG-emissziójának 25 százaléka valójában kihelyezett kibocsátás.
- Kép: SXC
Kiszervezett emisszió
Ez valójában a szén-dioxid outsourcingja, amit a jelentés „kiskapunak” nevez, hiszen a kormányok általában csak a belföldön keletkezett kibocsátást mérik, és ezt jelentik a nyilvánosság, valamint a Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) felé. Hogy a nemzetgazdaság működtetése milyen emisszióval jár külföldön, például a helyben bejegyzett vállalatok külföldi leányvállalatainál és külföldi telephelyein, azt már nem vizsgálja senki, ahogy a belföldi fogyasztásba és az importárukba beépített karbonvonzatot sem.
A minta, a karbon utazási irányai eléggé egyértelmű:
- A „világ gyára” Kína. Az ország emissziójának 13 százaléka termékgyártásból ered.
- Indiában ez az arány 20 százalék.
- Az USA a „termékbe beépített karbon” legnagyobb importőre.
- Ha az USA üvegházgáz-kibocsátásába beleszámolnák azoknak az áruknak a legyártásával járó légszennyezést is, amit az amerikai polgárok megvásárolnak, használnak, elfogyasztanak, akkor 14 százalékkal lenne nagyobb az Egyesült Államok emissziója.
- Az emissziókihelyezés már a '90-es évek óta tart: a gazdag országok, mint például Japán és Németország 1995 és 2015 között ugyan csökkentették kibocsátásukat, de közben megduplázták, sőt bizonyos esetekben az addigi háromszorosára növelték cégeik Kínába kihelyezett légszennyezésének volumenét.
De van precedens rá, hogy a helyi törvényalkotók átláthatóságot követelnek meg e téren, és igyekeznek bezárni a füstexportálás kiskapuját: 2017-ben Kalifornia törvényhozó testülete elfogadott egy olyan törvényt, mely alacsony karbontartalmat követel meg az állam határain belül építkezéseknél felhasznált acélnál, üvegnél és más alapanyagoknál.
Igaz, ez a „Vásárolj tisztát!” (Buy Clean) névvel illetett törvény csak a közpénzekből történő építkezések alapanyagaira vonatkozik, magánépítkezésekre nem. Nem mintha a kaliforniai törvényhozók annyira progresszívek lennének saját politikusi integritásuk jogán: a törvényt valójában azért fogadták el, mert kiadós botrány lett abból, hogy amikor a San Franciscó-i Bay Bridge-et felújították közpénzből, kiderült, az acélt egy rendkívül szennyező kínai gyárból hozatták, miközben Kaliforniában és a szomszédos Oregon államban alacsonyabb szén-dioxid-kibocsátású acélgyártó üzemek működnek – vették volna onnan!
A törvény a hasonló médiabotrányt és szavazói felhördülést hivatott elkerülni. További hozadéka pedig, hogy a zöldebb termelést favorizálja, és biztosítja a helyi gyártás fennmaradását. (Nem csoda, hogy az amerikai acélmunkások szakszervezete támogatta a jogszabályt).
Viszont a teljes igazsághoz hozzátartozik: a cementipar keményen – és sikerrel – lobbizott, hogy ne vonják be e törvény hatálya alá. Nyilván azért, mert túl szennyezőek az üzemeik.
Beépített karbont számoló klímapolitika
A The New York Times cikke úgy fogalmazott, a termékekbe beépített karbon importjának rendbetétele „lesz a klímapolitika következő területe” egyes zöld aktivisták szerint. Bár a cikk nem mondja ki, de ez azt is jelenti, hogy a párizsi klímaegyezmény kalkulációs szerkezete idejétmúlttá válik (már most az!), és egy realisztikusabb számítási mechanizmussal kell helyettesíteni.
Elképzelhető, hogy a világban másutt is hasonló útra lépnek kormányok. De hogy ez esetleges protekcionizmusnak minősül-e és megtámadható-e a WTO-nál, arról nem szól egy kukkot sem az amerikai napilap cikke.
Globális karbonadó?
A 2008-as válság óta lelassult az emisszió nyugatról keletre vándorlása. Ami most hangsúlyosabb, az a légszennyezés és a szennyező iparágak másodvonalbeli (kisebb és olcsóbb) távol-keleti országokba áramlása – bár ebben ugyanúgy szerepet játszhatnak nyugati székhelyű multinacionális cégek, akárcsak az ellátási láncban nagyobb hozzáadott érték előállításával feljebb kerülő kínai gyártók, melyek ugyancsak új üzemeket nyitnak és terjeszkednek.
Az emisszió ide-oda bújtatásának megállítása, illetve egyenlő, igazságos szankcionálása akkor történhetne meg, ha globális karbonadót vezetnének be a Föld országai.
Egy hasonló gondolatot Emmanuel Macron is felvetett: azt javasolta, az EU országai rójanak ki karbonadót az importált termékekre, de nem talált repesve ujjongó-örvendő fogadtatásra vele.
(The New York Times)
