Az állatvilág sokszínűsége és létszáma olyan összeomláson esett és esik keresztül, amire régóta nem volt példa. Egyre több tudós vallja, hogy ami most történik, az a 6. kihalási hullám a Föld történetében.
Ahogy cikkünk előző részáben megírtuk, az ENSZ május 6-án fogja közzétenni 1800(!) oldalas jelentését arról, mit mond a tudomány a 21. században tapasztalható fajpusztulásról. A tanulmány főbb megállapításait előre nyilvánosságra hozták.
A gerincesek fele eltűnt
Paul R. Ehrlich amerikai biológus és két tudós kollégája 27 600 gerinces faj létszámát vizsgálva arra a megállapításra jutott, hogy az ember által ismert fajtáknak mindössze a fele létezik már. A még fennmaradt fajoknak a 30 százaléka is csökkenő tendenciát mutat a létszám tekintetében. Egyes fajok a kihalás szélére sodródtak, mások egyes régiókban halnak „csak” ki. Azonban ez a fajta helyi felszívódás „előjáték” a fajok teljes kipusztulásához, véli a három kutató. Ezért a populáció megcsappanása azoknál a fajoknál is rossz előjel, amelyeket még nem soroltak be a hatóságok a veszélyeztetett faj kategóriájába.
Veszélyeztetett fajok
Globálisan 26 500 állatfajt tartanak nyilván a veszélyeztetett fajok között. A hivatalos adat az, melyet a Természetvédelmi Világszövetség (International Union for Conservation of Nature, IUCN) tesz közzé. A szervezet „vörös listája” szerint az összes állatfaj 27 százalékára leselkedik a kipusztulás veszélye. Jelenleg a kétéltűek 40 százalékára, az emlősök 25 százalékára és a korallszigetek 33 százalékára vonatkozik a veszélyeztetettség.
Dominóhatás
A biológiai sokszínűség nem valamiféle nemes, de felettébb absztrakt állapot. Egy faj kihalása nemcsak önmagában veszteség, hanem azért is, mert a természetben minden mindennel összefügg. Egy faj eltünése afféle dominó effektust indíthat el. Ez a társ(ított)kihalás. Egy 2018-as tanulmányból, amit az Európai Bizottság ökológusa, Giovanni Strona és ausztrál kollégája publikált a Scientific Reports folyóiratban, az derült ki, hogy a tudósok nagy valószínűséggel jócskán alábecsülik a kihalásra erősen esélyes fajok számát, pont azért, mert nem veszik számba az említett dominóeffektust. A két tudós szerint a klímaváltozás akár tízszeres szorzóként is hathat a fajpusztulásnál.
Amint elindult egy koextinkciós folyamat, egész ökoszisztémák is átalakulhatnak, sőt összeomolhatnak, flórástul és faunástul. Ha például egy virág elveszíti a régióban azt az állatfajt, amely beporozta, kipusztul. Ugyanez érvényes az élelmiszernövényekre. Sérül a tápláléklánc, megváltozik az élőhely állapota, s akár egy fajközösség, illetve biológiai közösség is összeomolhat egyetlen faj eltűnése miatt. Ez a fajta dominó effektus lehet helyi, de regionális is.
És itt jön be az ember a képbe: az ember sem maradhat fenn biológiai erőforrások nélkül. Fogyasztói vagyunk az állatok húsának, tejének, zsírjának és haszonélvezői a természet számos szolgáltatásának, például a méhek által történő beporzásnak vagy a gilisztáknak köszönhetően a termőföldben a humuszképződésnek, ami lehetővé teszi, hogy az élelmiszernövények tápanyagdús talajban növekedjenek.
Erdőirtás = fajpusztulás
A következő 50 évben 1700 hüllő-, madár- és emlősfaj léte kerülhet veszélybe amiatt, hogy életterük visszaszorul. 2070-re ez a 1700 faj -886 kétéltű faj, 436 madárfaj és 376 emlős faj- a jelenlegi lakóhelye 30-50 százalékát fogja elveszíteni, véli a Yale Egyetem két kutatója. Ennek okai sokrétűek, az erdőirtás, a városok, a termőföldek és legelők terjeszkedése éppúgy beletartozik, mint az ipari infrastruktúrák és autóutak kiépítése.
A legsúlyosabb tényező persze az Amazonas-esőerdő irtása. A World Wildlife Fund (WWF) kalkulációja szerint az Amazonas-esőerdő 17 százalékát irtották ki az elmúlt 50 évben. Az összes élő állatfaj közel 80 százaléka olyan trópusi esőerdőkben él, mint az Amazonas, ezért még egy viszonylag kis terület kiirtása is óriási veszteséget okoz és bizonyos fajok teljes kipusztulását vonhatja maga után, hiszen egyes fajok nagyon izoláltan, szűk területen élnek. Évente 7,28 millió hektárnyi erdőt irtunk ki világszerte. Ez nagyjából 27 focipályányi erdőterület eltűnését jelenti percenként.
Ha kevesebb a fa a világban, kevesebb üvegházgázt tudnak megkötni az erdőségek, így a légkörben több szén-dioxid marad, ami erősebb felmelegedést okoz. Ebből az következik, hogy az erdők karbonmegkötő kapacitásának csökkenése miatt a tengerek szívnak el egyre több üvegházgázt, ami óriási stressz ennek az ökoszisztémának. Az óceánok savasodnak és melegednek, s a korallzátonyok pusztulásnak indulnak. 2018-ban kutatók úgy találták, hogy a korallszigetek kifehéredése gyakoribb jelenség, mint az néhány évtizeddel korábban volt.
A tengerek szívják magukba az üvegházhatás által a légkörben keletkező extra hő 93 százalékát is. 2018-ban voltak a legmelegebbek az óceánok, amióta mérik a hőmérsékletüket, s tudósok szerint az óceánok 40 százalékkal gyorsabban melegednek, mint ahogy a szakemberek azt gondolták. Ennek köszönhető az említett kifehéredése a koralloknak, melyek kivetik magukból azokat az algákat, amik a szövetjeikben élnek. Ettől aztán kihalnak a korallok, az egyre savasabb víz pedig lebontja, feloldja a meszet a testükben – vagyis szó szerint felszívódnak a tengervízben. Az elmúlt 30 évben a világ korallszigeteinek fele pusztult el.
De nemcsak a sós vízi fajok vannak bajban. A melegedő földi légkör az édesvízi fajokat is kellemetlenül érinti. Kaliforniában az édesvízi halfajok 82 százalékát veszélyezteti a kihalás lehetősége a klímaváltozás miatt, mivel sokuknak 21,22 Celsius-foknál hidegebb vízre van szükségük.
Az óceánok melegedő vize felgyorsítja a sarkköri jégtakarók olvadását. A déli sarkvidék jege hatszor gyorsabban olvad manapság, mint a ’80-as években. Grönland jégtakarójánál ez a gyorsulás négyszeres a 16 évvel ezelőtti mértékhez képest. Csak 2012-ben 400 milliárd tonna jeget vesztett. A Smithsonian Intézet szerint 1900 óta átlagban 12,5-20 centiméterrel emelkedett a tengerszint globális szintje.
A tengerek szintjének emelkedése nemcsak az ember-építette infrastruktúrákra, a tengerparti városokra nézve jelent veszélyt. Az USA-ban az állatfajok 17 százalékának fennmaradását veszélyezteti az emelkedő tengerszint. Februárban egy patkányfajtát, a Melomys rubicolát nyilvánította az első olyan kihalt fajnak Ausztrália környezetvédelmi minisztere, amely azért halt ki, mert a megemelkedett tenger elpusztította az élőhelyét. (A Queensland tartományban honos patkány 3 méterrel élt a tengerszint felett, de ez nem volt elegendő magasság ahhoz, hogy a viharok és a dagályok miatt el ne öntse a víz a lakóhelyeit.)
Ha a globális felmelegedés tovább folytatódik, eltűnhetnek a szubtrópusi stratocumulus felhők, vagyis a gomolyos rétegfelhők -röviden vattafelhők-, s eltűnésük még tovább növelheti a globális felmelegedést 8 Celsius-fokkal.
Maradandó károk: egyhamar visszahozhatatlan
Két dán és egy svéd tudós egy 2018-as tanulmányukban azt állították, hogy a legrosszabb forgatókönyv szerint a következő 50 évben megvalósuló, szélsőséges mértékű fajpusztulás olyan mértékű, hogy a biológiai sokszínűség csak 3 millió év alatt állhatna vissza a korábbi szintre a folytatódó evolúció során. Ahhoz pedig, hogy a flóra és fauna fajokban olyan gazdag legyen, mint az emberi faj megjelenése előtt, 7 millió év kell. Egyes paleobiológusok még tovább mennek, szerintük:
10 millió évre lenne szükség, hogy a Föld kiheverje az emberek által okozott fajpusztulást és újra visszaálljon a korábbi sokszínűség.Ezt abból vezetik le, hogy a dinoszauruszok kihalása után ennyi időbe telt, mire a földi biodiverzitás újra elérte a kataklizma előtti szintet. Ez azt jelenti, hogy a korallszigetek vagy az esőerdőkben végbemenő pusztítás tulajdonképpen végleges folyamat, ezek az ökoszisztémákat már sosem lesznek sokszínűbbek.
Ember: ezerszeres szorzó
A Marylandi Egyetem, a Duke Egyetem, a York Egyetem, a Microsoft Research és más intézmények kutatóinak közös, 2014-es tanulmánya szerint a fajpusztulás ezerszer(!) gyorsabb napjainkban, mint ahogy az természetes körülmények között történne, ha az ember nem létezne és nem fejtene ki káros hatást a környezetére.
Ha nem cselekedünk hatékonyan a klímaváltozás megfékezéséért, akkor az állatfajoknak akár 16,6 százaléka is kihalhat. Mark C. Urban, a Connecticut Egyetem kutatója úgy tartja, hogy a fajpusztulás leginkább Dél-Amerikában és Óceániában, azaz a Csendes-óceán szigetvilágában lehet különösen széleskörű.
