Munka, ami kiteljesít
Az elvégzendő munkának illeszkednie kell az egyén saját készségeihez, tehetségeihez. Napjainkban ez az igény fiatalon jelentkezik: számos vizsgálat kimutatta, az Y generációnak fontos, hogy már alapból olyan foglalkozást válasszanak, amiben ott a szívük, s ami társadalmi hasznosságérzetet ad nekik.
A könyv legtalálóbb szakasza, amikor Hurst arra kínál receptet, hogy az egyén miként tudatosíthatja és fogalmazhatja meg, mi az ő személyes küldetése. Amiről kiderül, hogy nem mindig örömünnep. A gyereknevelés például ritkán örömteli, összességében mégis a szülő életének maximálisan értelmet adó tevékenység. Tisztánlátásról tanúskodik, hogy Hurst tisztában van vele, hogy az emberek többsége ritkán tudja már fiatalon, mit akar kezdeni magával. Az ő alapítványánál beajánlkozók is gyakran tanácstalanok, de jó szándékúak.
A kötet azonban adós marad annak megválaszolásával, hogy az önkifejezést biztosító munka világa megvalósítható-e globálisan. A cím makroszintű célt jelöl meg: a motivált, (élet)célvezérelt gazdaság létrehozását. Hogyan alkalmazhatók Hurst ideáljai a szegény országokra? A példák és a statisztikák szinte mind a nyugati világból származnak.
A szerző nem vállalkozik arra sem, hogy megjósolja, az emberek mikor dolgoznak majd tömegesen azon, amit szeretnek; mikor jön el a nap, amikor társadalmunk nem kényszeres pályatévesztőkből áll majd. Árulkodó jel, hogy nem tud túl sok márkát felmutatni, amelyek a „purpose economy” zászlóvivői lennének, mint amilyen a Tesla, a The Whole Foods, a Kickstarter, az Encore.org, valamint a B Corpok.
A jövő helyett Hurst inkább az adaptációs görbéről beszél, amely – a technológiai szektorban nem ismeretlen módon – öt csoportra osztja a lakosságot a technológiai újdonságokhoz való hozzáállásuk alapján. Mint minden, a fenntartható gazdaságot elősegítő új üzleti megoldások, termékek, társadalmi innovációk befogadása is hasonlóan oszlik meg a népességben. E párhuzam felállítása Hurst igazi vívmánya. A könyv végső soron így nem más, mint himnusz az innovátorokhoz, a „piacmozgató” vállalkozókhoz, mert ők az értelmes munka világának elhozói.
A szerző visszatérő vesszőparipája a nyílt forráskódú szoftverfejlesztés fellegvára, a Mozilla, amely önkéntesek munkájára alapozva valósította meg a lapos, nem hierarchikus szervezetet. Csakhogy ez aligha mérvadó. A motivációvezérelt gazdaságot éppúgy nem lehet fenntartható módon az önkéntes munkára alapítani, mint a kommunizmust a sztahanovista lelkesedésre. A pénzkeresés kényszerétől akkor lehet csak megszabadulni, ha a pénzt mint univerzális értékmérőt is kiiktatjuk a képből, s helyette mindenki kreditet, levásárolható pontokat kap a neki tetsző munka elvégzéséért. A jövővízió e logikus konklúziójáig azonban nem jut el Hurst. Mert túl naivnak és álomittasnak hangzana.
