A tőke nem csupán azt jelenti, amit alapvetően gondolunk róla. Mindnyájan egy halott közgazdász (Keyenes – a szerk.) árnyékában élünk, meghatároz az, amit az iskolában tanultunk. Meghatároz az az alapvetés, hogy amiből gazdálkodunk, az a munka, tőke és föld kombinációja az emberi szükségletek kielégítésének lehető legmagasabb szintjének elérése érdekében. Pedig ez a gondolkodás is megújításra szorul.
Három különböző tőkével kell ugyanis számolnunk: emberi, reál és természeti. Ezek mindegyikét fent kell tartani a működés fenntartásához, ezért a termelés során létrejövő új értéken a három tőkének osztozkodnia kell. A mai statisztikában viszont jövedelem oldalról csak a munka- és tőkejövedelem szerepel a GDP-ben. A természeti tőke külön, saját jogán nem. A természeti tőkét feléljük, de mivel korlátos, megálljt fog parancsolni ennek a működési modellnek – mondja Botos Katalin.
Az emberi tényező a természeti tőke felhasználásával először csak annyit tudott termelni, hogy önmagát eltartotta. A későbbi jövedelemtöbblet létrejöttében a szellemi gyarapodás mellett (smith-i növekedés) vastagon benne van a természeti tőke is, a fosszilis energiaforrások révén.(prometheus-i növekedés) De a természet eddig csak adott… Ezen is változtatni kell. Az viszont állandó, hogy a gazdasági fejlődéshez mindenképpen plusz energia befektetésére van szükség, semmiből ugyanis nem lehet előállítani valamit. Azonban egyáltalán nem mindegy, hogy milyen energia bevonásával számolunk. A fosszilis források mellett nem szabad elfelejtkeznünk az emberi energiák fontosságáról sem.
A pénzügyi szektor segíti növekedésének és változásának történetét ismerjük, ez működött is, amíg a pénzrendszer a reálgazdaságot szolgálta. Az a fajta induvidializmus amiben szenvedünk azért rossz, mert ha mindenki feláll a stadionban, senki nem lát jobban úgymond. Makrogazdaságilag ez a halál.
A természet nem volt igazi ágense a fejlődésnek, kimaradt az osztozkodásból. A 70-es években az olaj árrobbanása megmutatta a Növekedés Határait. Az arab-olaj tulajdonosok maguknak szerzik meg a jövedelmet, amit ismét a pénzpiacra juttatnak vissza, vagyis csak egy része szolgálja ismét a természeti tőke érdekeit. Az olaj árrobbanása váratlanul érte a társadalmat, ezért mindenki eladósodott. A vállalatok között azok, akik nem váltottak technológiát az energiaszámlák miatt, akik váltottak, az a beruházások költsége miatt.
Véget ér a fordi, azaz belső piacra alapozott növekedés korszaka, melynek alapja az elhíresült mondás: azért adok pénzt a munkásaimnak, hogy megvegyék az autót, amit gyártanak. A nemzetközi. eladósodás nemzetközi piacra tereli a szereplőket, ahol harc kezdődik a fizetőképes keresletért. Az azonban számos problémát is felvethet, ennek kiváló példája a szellemesen „kimerika” névre keresztelt jelenség –Kína csak termel és Amerika, aki csak fogyaszt. Egy ilyen rendszerben nincs egyensúly.
A megtermelt, felhalmozott jövedelem terméke egy új folyamat a financializáció vagyis az, hogy a megtermelt jövedelem egyre nagyobb része kerül át a pénzügyi rendszer csatornáiba. Ez fontos és kell – hangsúlyozta a közgazdász,de a túlfogyasztás is ennek, az eladósodás lehetőségének köszönhető.
A kamatokkal ugyanakkor a tőketulajdonosoknál felhalmozódik a profit, ami befektetést keres. A tőke a realizált magas profitot nehezen tudja újra befektetni, (egy megfogalmazásban) túlzott megtakarítás ( savings glut) jön létre. Mások szerint( Rajan) kevés a jól jövedelmező befektetés(Investment shortage). Szerény megjegyzésem szerint végső soron azért, mert aránytalan az osztozkodás. Ha a munkajövedelmek lemaradnak a tőkejövedelmek mögött, akkor mindenképpen fölös tőke képződik, s ez a pénzügyi közvetés intézmény-hálózatában keringve, keresi, hogy mire csaphatna le.
A modern kapitalizmusnak nem áll szándékában végleg lemondani a megszerzett profitjáról, de hajlandó azt akár fogyasztás meghitelezésére is kölcsön adni. Előtérbe kerül így a jövőbeni jövedelmek terhére történő fogyasztás. a különböző fogyasztási célú hitelek, beleértve a lakásépítést is, ami ha saját célú, akkor bizonyos értelemben „fogyasztás”. Ezt a törekvést az államok kormányai támogatják, mert nem kell számolniuk a gazdasági növekedés lefékeződésével, újabb értelmesnek látszó kihelyezési lehetőségek, s így pénzügyi befektetési lehetőségek jelentkeznek. Mivel a kormányzat számára a foglalkoztatás biztosítása elementáris kérdés, szívesen veszi a lakásbiznisz fejlődését. A mostani tapasztalatok szerint túlzott mértékben is megtámogatta a lakásépítkezést, vagy legalább is hagyta a jelzálog-üzletágat kedvezményesen fejlődni, ami végül is válságba torkollott. Vagyis: a társadalom nagy része jövedelmet nem kap hozzá, de vágyait azért serkentik.
A megtakarítási többlet nem csupán a tőke mohóságának következménye. Egyenes folyománya ez annak is, hogy a társadalom elöregszik. Az örvendetes tény, hogy tovább élünk, párosul azzal a döntéssel, hogy egyre kevesebben vállalják a gyermeknevelés nehézségeit. Így a nyugdíjrendszerek finanszírozhatósága kétségessé válik, hiszen nincs, aki annyit befizessen, amennyit a járadékosok igényének teljesítéséhez be kellene szedni.
Fenntartható gazdasághoz fenntartható, jól strukturált társadalomra van szükség. Biztosítani kell az innovációban a technikai haladásban való érdekeltséget, de igazságos jövedelem-osztozkodással kell lehetővé tenni a három tőke újratermelését. El kell ismerni a nyugdíjrendszerekben azt is, hogy a gyermeknevelés nem csak magánpasszió, hanem közérdek. Meg kell találni a környezetvédelmi beruházások finanszírozásának megfelelő hosszú lejáratú pénzügyi konstrukciók formáit is.
Fontos újdonság az is, hogy szót kér a humán tőke. Eddig nem volt kérdés, hogy van elég munkaerő, mostanra azonban a modern társadalomban ez akár el is fogyhat. Migráció lehet a megoldás? Egyre fontosabb a képzettség, alacsony bérekből viszont nehéz az oktatás megfizetni. Vagyis a gyermekvállalás is egy fajta tőkeképzés. Ha csak a pénzt tesszük félre, nem lesz aki működtesse a tőkét, tehát ez is egy befektetés. Az oktatás és képzés. Ezt véleménye szerint a nyugdíjrendszerbe is be lehetne építtetni a taníttatott gyermekek utáni pótlékot.
Nem kétséges, hogy szükség van további fogyasztásra – de ez nem feltétlenül termék kell, hogy legyen. Lehet kultúra, tudás és sok minden más. Annyi bizonyos, hogy mostanra egy fenntarthatatlan, nem fair, bizonytalan, boldogtalan világot hoztunk létre, kemény munkával. Nem kérdés tehát, hogy változtatni kell. Számítások szerint ha azt akarnánk, hogy mindenki napi 3 dollárt kapjon, ahhoz 15 planétára lenne szükség. Van tehát előttünk feladat.
A IV. Fenntarthatósági Csúcs előadásainak összefoglalóját itt olvashatja.