A követelés behajtásról szóló cikkek üzenete többnyire az, hogy az adós áldozat, ő a támogatásra szoruló jófiú, akinek drukkolnunk, akiért szorítanunk kell. Ezek szerint kifejezetten sikk nem fizetni, és tippeket adunk, hogyan lehet és kell a behajtót móresre tanítani, illetve mekkora zavarosban halászó maffiózó az, aki lépéseket tesz annak érdekében, hogy az igénybe vett szolgáltatás, vagy a megvásárolt áru ellenértékét elkérje tőlem, szegény adóstól.
Lehet hallani elképesztő sztorikat, és nem segítette az ágazat megítélését a devizahitelek kapcsán kialakult, irreálisan magassá váló banki követelések megjelenése sem. De szögezzük le, aki úgy döntött, hogy igénybe vesz egy szolgáltatást, elfogyaszt egy terméket, annak igenis kötelessége azt kifizetni, és nem élhet vissza azzal, hogy a hitelező extra szolgáltatásként és megelőlegezve a bizalmat, csak utólagosan kéri a vállalt ellentételezés teljesítését. A követelés behajtással kapcsolatos sztorik sokszor olyanok, mint amikor arról olvasunk, hogy „gumiipari kemikáliát etetnek velünk a felvágottban”, aztán kiderül, hogy valójában egy, az élelmiszergyártás melléktermékeként keletkező – természetesen félelmetes nevű - vegyületet hasznosítanak az autógumi gyártásban. A követelés kezelés kérdésének azonban nagyon is zsebre menő, sőt költségvetési szintű hatásai vannak, emiatt ennél felelősségteljesebb megközelítést igényel.
Tagadhatatlan, olykor valóban előfordulnak mind hitelezői oldalról, mind egyes behajtócégek gyakorlatában olyan esetek, amelyek ezt az általános hangulatot még külön táplálják is. Ugyanakkor nagy hiba lenne a fel-felbukkanó, üzletietlen, követelőző hangnemben kommunikáló és hatósági szerepkörben tetszelgő önjelölt egyszemélyes Kft-k mögé bújó megoldóemberek miatt elfeledkezni arról, mennyire fontos szerepe is van követelések szakszerű kezelésének egy működő piacgazdaságban.
Aligha igényel hosszas levezetést, hogy belássuk a szociológiai és nemzetgazdasági veszélyeit, ha egy társadalomban elismerést vált ki, „jó hecc”, ha valaki kibújik valamilyen kötelezettsége alól (ld. puskázás a dolgozatírásnál, bliccelés a buszon, „számla nélkül olcsóbb” stb.). Amikor az ember belemegy egy ilyen stiklibe, nem is méri fel, hogy mennyire romboló és tovagyűrűző hatása van a tetteinek. Hiszen mindez a bizalmat pusztítja, ami nélkül nincs együttműködés és nincs üzlet sem. Egy egészséges piacgazdaságban az egyénnek és a társadalom egészének is alapvető érdeke a fizetési morál javítása. Nyilvánvaló, hogyha egy vállalkozó 100 egységért árulja a termékét, de tudja, hogy csak minden második vevője fog fizetni, akkor 200 egységre kell növelnie az árat, hogy ne legyenek veszteségei. Vagyis a jó fizetőknek kell kifizetni a nemfizetők okozta hiányt. És ez természetesen minden ágazatban így működik, legyen szó kereskedelemről, távközlésről, közműszolgáltatásról, vagy hitelezésről. Tehát ha valaki dicséri leleményességéért azt, aki a hulladékfeldolgozó cég matricája helyett egy másolattal oldotta meg, hogy ingyen elszállítsák a szemetét, valójában azt lopást éljenzi, ami miatt neki magasabb lesz a szemétdíja, és amiért kevesebb lesz a városgazdálkodás bevétele és nem lesz szökőkút, vagy járda a városközpontban.
Ha a kedves olvasó eladja pl. a gyermeke kerékpárját egy kedves ismerősének, akkor a kialkudott vételárat meg is szeretné kapni az ígért határidőre, hiszen azzal a pénzzel terve van, mondjuk egy másik kerékpárt szeretne venni. Ha a fizetés nem történik meg, akkor egy darabig valószínűleg türelmes és udvarias, utána viszont már egyre inkább határozottan fogja kérni a pénzét, majd jobb híján legalább vissza szeretné kapni a kerékpárt, illetve ami addigra maradt belőle. De számos példa lenne sorolható a baráti kölcsöntől, a bérbe adott lakáson keresztül, a kölcsönadott autóban keletkezett kárig. Ezen esetekben hirtelen az egyébként lelkesen méltatlankodó fórumozó szemében is felértékelődik az a mediátor, aki pereskedés nélkül ki tudja eszközölni az adósság rendezését. Ez nyilvánvalóan nem lesz minden esetben sikeres, de gyakran elkerülhető, hogy a peches hitelezőnek ügyvédhez, meg bíróságra kelljen járnia, a formális eljáráshoz kapcsolódó számos költséget és eljárási díjat meg kelljen előlegeznie, amelyet aztán vagy visszakap az adóstól, vagy esetleg vagyon híján még egy megnyert és jogerőre emelkedett per végrehajtása (figyelem, ez egy újabb lépcső, újabb megelőlegezendő költségekkel és díjakkal!) során sem.
Az adósnak is érdeke
A megbízóknak (hitelezőknek) persze egyáltalán nem kötelessége követeléskezelőt igénybe venni és közvetítésével egyezkedni, mehetnének azonnal a közjegyzőhöz, vagy bíróságra. Ez vajon jobban tetszene a követeléskezelő megjelenése miatt felháborodó adósnak? Hiszen neki sem mindegy, hogyha megismeri a jogkövetkezményeket, mérlegelni tud, hogy vállalja-e, hogy tartozása szükségtelenül akár a többszörösére dagadjon az ügyvédi-, eljárási és perköltségek, illetve a végrehajtói díjak miatt. Arról már nem is beszélve, amikor az adós ingóságai végül egy végrehajtás alkalmával kalapács alá kerülnek, amin olykor nagyobbat bukhat, mint magán a követeléshez kapcsolódó költségeken (pl. fél áron elárverezett autó). De az is sok adósnak elkerüli a figyelmét, hogy a hitelező által elengedett tartozások jövedelemnek minősülnek, amely után személyi jövedelemadót (a hitelezőnek pedig járulékot) kell fizetnie.
Szerzők: Antal László (Consequence Europe Kft., MAKISZ tagvállalat) Dr. Antolik Gyula (Credit Controll Kft., MAKISZ tagvállalat) Dr. Bene András (Bene ügyvédi iroda)
