A filmet Pio D'Emilia készítette, aki olasz létére 30 éve él Japánban és folyékonyan beszél japánul. Így nem csoda, hogy ő lett a katasztrófáról azonnal tudósító újságírók között az egyedüli külföldi.
A nyelvtudás és a kultúra, a szokások ismerete előnynek bizonyult, hiszen olyan helyzetekbe tudott bemerészkedni, -akár kandi kamerával- filmezni és a hivatalos közeg előtt kimagyarázni magát, amire a japánok -talán félénkségből, törvénytiszteletből- és a külföldiek -hely- és emberismeret híján- nem.
Ezt nem láttuk
Mivel azonnal kamerát ragadott, amint a földrengés lecsapott a szigetországra, a szemtanú krónikáját és benyomásait kapjuk filmjéből. (Ugyanakkor bedolgozta művébe Matteo Gagliardi ide vágó könyvének tényanyagát is.)
A film tele van olyan részlettel, amikről a távoli szemlélő nem tudhat a nyugati média tudósításaiból. Néhány példa:
- A katasztrófa után az összes rádióállomás gyász-zenét kezdett játszani.
- Ahogy a cunami behatolt a szárazföldre, voltak infrastruktúrák, amik kigyulladtak. Rendszerint nem ezt asszociáljuk a szökőárral.
- A 60 000 fős lakossal bíró Kesennuma városában -mely a tonhal-halászat fővárosának számított- az incidens utáni 3. napon is elhagyatottan állt minden, az inkompetens, túlterhelt hatóságok még mindig nem küldtek embereket a helyzet felmérésére és a túlélők segítésére, valamint keresésére a romok alatt.
- Az egyik szupermarket előtt 6 órát kellett ácsorogniuk a túlélőknek a hosszú sorban, hogy végre élelmet vásárolhassanak. A katasztrófaelhárítási alakulatok nem siettek a segítségükre.
- Egy kórház parkolójában kerekes ágyak és tolószékek sokaságát találta D'Emilia. Csak egy maszkos hölgy volt jelen, aki elárulta a kamerának, hogy a betegeket napokig magukra hagyták. Kitolták őket az ágyukban a szabadba, majd a személyzet lelépett. (A film Fukuba kórházat említ, de ilyen nem létezik. Akármelyik kórház is legyen, a látvány magáért beszél.) Amikor végre eljöttek a betegekért, "a szállítás közben néhányan meghaltak. Ha jól emlékszem, tizennégyen," mondta az ismeretlen személy.
Nukleáris menekültek
A tekintélytisztelő japán polgároknak nagy sokkot jelentett, hogy elvesztették a bizalmat a hatóságokban. Az erőművet üzemeltető Tepco vezetője bocsánatot kért a lakosságtól, de -ahogy D'Emilia rámutat- személyes felelősséget nem ismert be beszédében.
Közben 10 000 tonnányi radioaktív hűtővíz ömlött -vagy szivárgott- ki a tengerbe a második reaktorból.
Az is megrendülést kelthetett a nemzeti pszichében, hogy a káosz utat engedett a fosztogatásoknak. Mintha a japánok nem erről az oldalról ismerték volna önmagukat.
A reaktor helyreállításán, illetve szigetelésén dolgozó embereket "nukleáris cigányoknak" hívják. Ők olyan migráns munkások, akik naponta 3-4 dollárt keresnek e munkával. Két műszakot is bevállalnak, hogy meg tudjanak élni a szerény keresetből.
A sugárzásnak való hosszú és intenzív kitettség miatt testük többnyire túllépi azt a szintet, ami mellett még engedélyezhető a munkavégzés. De ők megbuherálják a sugárzásmérőket, hogy továbbra is dolgozni engedjék őket.
Nukleáris voyeur
Figyelemreméltó az oknyomozó újságíró tudatállapota is: Emilio bevallja, hogy "szinte perverz vonzalmat" érez, hogy minél közelebb merészkedjen a veszélyzónához. (Halálösztön? Freudnak biztos lenne néhány szava ehhez.)
A reaktor robbanása után 20 kilométeres körzetben lezárták a környéket, de D'Emilia 2 kilométeres távolságba merészkedett. Pedig nem a bőrével játszadozott: a sugárzásmérő 32,49 millisievertet (mSv) mutatott. Már 1 mSv-nél el kell hagyni a területet!
Némely pillanat szürreális. A GPS az autójában olyan utakat mutat, amelyek már nem léteznek. Az árhullám martalékává váltak. Aztán háziállatokra bukkan. A tehén és a disznók még mindig élelemért kutatnak. Minden egyes fűszállal vagy maggal radioaktív eledelt falatoznak. Testük sugárszennyezett. Hamarosan meg fognak dögleni.
És persze a régi transzparensek, hirdetések még ott díszelegnek a közelben: "A nukleáris energia ragyogja be jövőnket." Na persze...
Hónapokkal a robbanás után a sajtódelegáció nyomására a reaktor üzemeltetői közel engedték a zsurnalisztákat a telep sérült részeihez, de hisztérikusan utasítgatták a média képviselőit. Látszott rajtuk, hogy jobb belátásuk ellenére engedik a nyilvánosság elé azt, amit nem szeretnének mutogatni.
D'Emilia azzal a megjegyzéssel zárja filmjét, hogy a 641 oldalas Kurokawa-jelentés hiába készült el, nem történt meg az érintett (állami és cég)vezetők jogi felelősségre vonása. Se vádemelés, se bírósági tárgyalás.
A Nuclear Story filmes szempontból is látványos és tehetséget bizonyító munka: a katasztrófát animált, manga-szerű epizódokkal rekonstruálják az alkotók.Úgy készült -vélhetően sok pénzből-, mint a játékfilmes műgonddal kidolgozott amerikai dokumentumfilmek. Magyar vonatkozása, hogy kísérőzenéjét a Budapest Symphony Orchestrával vették fel.
- Az egyik rendőr azt mondja D'Emiliának, hogy a cunami 7 méteres. Valójában a Richter-skála szerinti földmozgás által indukált szökőár magassága helyenként elérte a 15 métert.
- Tokióban 7,4-es fokozatra tett szert a rengés.
- 640 kilométeres partszakaszon 9,6-11,2 kilométerre is behatolt a hullám a szárazföldön, lerombolva mindent, ami az útjában állt.
- Az üzemzavar ugyanúgy zajlott le mindhárom megsebesült reaktorban.
- A baleset után olyan nagy volt a sugárzás a reaktorban, hogy robotokat sem lehetett bejuttatni, hogy megkezdjék az üzemzavar-elhárítást. Így az sem volt ismeretes, vajon milyen vastagon maradt ép a betonréteg, vagyis mi védi a reaktort.
- A forgalomból kivont nukleáris üzemanyagot -az említett rudakat- a világ minden tájáról Finnországba szállítják, ahol föld alatti katakombákba zárják őket. Ott 100 000 évig továbbra is radioaktívak maradnak.
