A mérnök Borsod megyei farmján legalább egy évtizeden át forgatott vissza minden hasznot abba a beruházásba, amelynek eredménye, hogy agrárvállalkozása már nem függ a "hivatásos" energiaszolgáltatóktól. Igaz, függ a széljárástól, a patak vízhozamától és attól, hogy az állatok mit és hogyan adnak vissza a természetnek abból, amit elfogyasztottak.
Más. A német energetikai cég - még a '90-es évek derekán - bemutatta néhány magyar fogyasztónak esseni lakossági irodáját. Az ott felsorakoztatott eszközök mindegyike arról szólt, hogyan lehet alternatívája az áram a gáznak, avagy a gáz az áramnak. Hogyan érheti el a polgár, hogy csökkenjen a kiszolgáltatottsága, miközben versenyezteti a szolgáltatókat. Az esseni nagyvállalat és ugyancsak esseni vetélytársa azóta jelen van a magyar piacon, de nem ismerünk sem magánembert, sem lakóközösséget, sem vállalatot, akihez, amelyikhez pró és kontra bekopogtattak volna a kínálatukkal: inkább tőlem vásároljanak energiát.
Más. Az energetika akadémikusa legalább egy évtizede küzd azért, hogy a hazai áramellátást - különösen csúcsidőszakokban - a kárpátaljai víztározókra alapozott erőműrendszerrel lehessen biztonságosabbá, kifizetődőbbé tenni. Az utóbbi egy évben hallották meg először kormányzati körökben is, hogy talán tényleg hasznos, gazdaságos, az országnak is jövedelmező az energetikai beruházás.
Malmő Magyarországon
Mi a közös a három történetben? Az, hogy az energetika jövője még mindig nem minősül igazán közösségi ügynek. A mérnök Borsod megye nyugati szegletében sokáig szinte partizánként építgette a biogáztelepet, a szélkerekeket, a víz energiáját hasznosító eszközöket, s csak mostanában teremthetett - szó szerinti - iskolát is ahhoz, hogy a megújuló energiaforrások hasznosításának berendezéseit láttathassa.
Ahhoz is hat év kellett, hogy a kormányzat felfedezze: Malmőben egy teljes városrészt építettek meg úgy, hogy az összes energiát alternatív energiahordozók segítségével teremtik meg, s mindezt felkínálták a világnak: íme, itt van, tessék nyugodtan másolni, adaptálni, továbbfejleszteni. Németh Imre fejlesztéspolitikai államtitkár 2007-ben állt ki a nyilvánosság elé a malmői példával, magyarul: a svéd városig kellett mennünk ahhoz, hogy észrevegyük azt, amit például a borsodi mérnökember a farmján egy évtizede művel.
Az államtitkár állt elő egy másik svédországi felfedezéssel is. Azzal, hogy ott 1991-től a földgáz felhasználására vetnek ki büntetőadókat, miközben a megújuló energiahordozók alkalmazását támogatják. A 16 éve tetten érhető svéd példáról pedig az jutott eszébe Németh Imrének, hogy nálunk a nagyobb lakóegységek, lakótömbök fűtőművei azért nem tudtak biomasszára átállni, mert a legutóbbi időkig túltámogatott terméknek számított a földgáz.
Energiaellátásunk minősége és biztonsága, lám, nem annyira a természeti kincsek lététől függ, hanem gondolkodásunktól, szemléletünktől - döntéseinktől. Mintha ezért nem lenne megfelelő értéke a rendelkezésünkre álló megújuló energiának, s ezért nem zavarja biztonságtudatunkat, hogy az Urál vidékéről elégítik ki az ország gázszükségletének 90 százalékát.
Mi döntünk magunkról?
Ami lesz, az az 50 milliárd köbméter szállítására képes északi csőkígyó a tengerben s az ugyancsak gazpromos Kék Áramlat a Fekete-tenger alatt Törökországig és a bolgár partokig. A Nabucco - magáncégek produktuma - pedig a Kaukázus keleti oldalától indulna, és jönne Európába. S érdekes módon, ma még senki nem kérdezi, vajon az évenként ismétlődő földrengéseknek kitett Törökország "gyomrában" jó helyük lesz-e a sok ezer kilométer hosszú gázvezetékeknek? Azt már tudja a világ egy része, milyen is az, amikor tíz perc alatt összeomlik a villamosáram-szolgáltatás. A bolgárok nemrégiben a gázellátás elapadását ismerhették meg, az ukránok pedig a csapok elzárásával "barátkoztak", sőt maguk is belenyúltak a tranzitszállítmányokba.
Ahová eljut majd a Nabucco és a Kék Áramlat, ott hogyan számolnak vajon? Azt mondják-e, hogy addig, ameddig nincs elég tudásunk, technikánk, pénzünk a Napot megcsapolni, a föld gyomrából a hőt minden háztartás javára felhozni, az atomenergiát, a hidrogént hétköznapi kommersz áruként befogni a termelésbe, addig menthetetlenül kell a szibériai földgáz? Tényleg lehet így kalkulálni. Maholnap talán már nemcsak a 27 ország önállóan, hanem teljesen összehangoltan is kész lesz energiastratégiáját megálmodni, de most még a párhuzamosságok a meghatározók.
Bizony nem, s aki nincs döntési helyzetben, az nem tud sem az ország, sem a cége, sem a háztartása javára szolgáltatókat versenyeztetni, megtakarítani, nem tud zöldebb áramot termelő céghez átpártolni, de nem tudja azt sem mondani, hogy hajlandó többet fizetni, ha - elveinek megfelelően - környezetkímélőbb energiával fűthet, világíthat.
Környezetvédelemmel foglalkozó tudósok szokták volt mondani: gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan! Az a valaki - kanyarodjunk vissza "csak" az energiához -, aki a cselekvésében, személyes energiaügyi döntéseiben a lehető legkorlátozottabb, vajon nem érzi-e teljesen értelmetlennek még a gondolatfoszlányokat is a globális dolgokban? Feladja-e a küzdelmet bolygónk jövőjéért, az energiabiztonságért? Avagy éppen most ne tegye: hátha eljön - ha nem jött már el - az a pillanat, amikor kollektívan összerezzenünk, és lokális cselekvéseinkre is hatni tudunk azáltal, hogy mások globális gondolatait megismerjük.
A hiányzó stratégia
Minden uniós országnak elemi érdeke, hogy legyen saját energiastratégiája, az, hogy legalább tudja, mije van. Magyarország energiamixében a földgáz 45 százalékos aránya feltűnően nagy, de például még nem nagyon tudjuk, mit kezdjünk a jókora lignitvagyonnal. A kérdés kérdést szül, például azt, hogy mennyi áramot vásároljunk, és mennyit termeljünk? A nukleáris energia hazai jövője aligha vonandó kétségbe, miközben a meglévő hagyományos erőművek aggastyánok, pótlandók, s egyáltalán nem tudni, segít-e a probléma megoldásában az, hogy mégis megtartotta az ország a hosszú távú áramvásárlási szerződések intézményét.
A stratégiai tárolás a földgáz nagyfogyasztó országában csak abból a szempontból kérdéses, hogy az ellátásbiztonság megfizethető-e számunkra. A méregdrága beruházásra mintha elszánta volna magát a politika, a spájzolandó 1,2 milliárd köbméter hat hónapnyi mennyiség s hat hónapnyi pénzlekötés is. S látszólag arra is válasz, hogy a fosszilis energiahordozók kiváltása egyelőre nem napjaink problematikája.
A konkrét tervet még persze nem tudni, hiszen a kormány a 2020-ig szóló energiapolitikai stratégiáját még javában fogalmazza. Azt már azonban nyilvánossá tette, hogy a koncepció első számú alapvetése az energiaellátás biztonsága lesz, ezt egészíti ki a gazdaság versenyképességének az elősegítése és a környezet védelme.
Biztos pont Paks hosszú távú működtetése is. Az érvek világosak, az atomerőműtől az várandó el, hogy a levegőt tisztán tartja, a környezetet óvja, s a biztonságot nem gyöngíti. A zöldek persze rendszeresen nekirontanak az atomenergiának. De alternatív megoldást nem kínálva ellenzik legújabban a biológiai anyagok eltüzelésével áramot termelő szerencsi erőmű tervét is, és engedik elfolyni a Dunát, a Drávát úgy, hogy egyetlen kilowattórányi energiát nem állítanak elő, s ha rajtuk múlik, a szárazság kárai ellen mindinkább kötelező Duna-Tisza-csatorna sem kap még egy szerény kapacitású erőművet sem.
Mindez legalább annyira nem szól a jövőről, mint az, hogy a paksi kiégett fűtőelemek tartós és biztonságos elhelyezését célzó kutatásokat leállíttatták, és nem is folytatják.
Nukleáris ellentétek
Európa nem ússza meg, hogy ne alakítsa ki összehangolt nukleáris energiastratégiáját. Anakronizmus, hogy egymástól karnyújtásnyira lévő államokban teljesen ellentétes politikát folytatnak. Ausztria minden eszközzel küzd a nukleáris energia ellen, Franciaországban pedig büszkén építik létesítményeiket. Van, ahol egy országon belül is pró és kontra megoldások élnek, a svédek évtizedek óta betiltották az erőművüket, miközben javában működtetik azt. (Az európai polgárok meglehetősen ellenségesek az atomenergiával kapcsolatban, mindössze 20 százalékuk támogatja, a magyarok többen: 34 százaléknyian állnak mellette. - a szerk.)
Ha fontos a biztonságunk, s fontos komfortos életünk olyatén megszervezése, hogy ne ártsunk magunknak, gyermekeinknek, unokáinknak, akkor nem biztos, hogy nem kell beavatkoznunk a számokban ismert tendenciákba. Kimutatták, hogy 2005 és 2020 között az energiafogyasztás növekedésének első számú térsége Ázsia lesz, Kína 23, India 12, a többi ázsiai ország pedig 19 százalékkal "gyarapítja" ezt a statisztikát.
Az energiafogyasztás energiahordozók szerinti arányai szintén megérdemlik még a laikusok elemzését is, mivel az olaj 30 és a szén 15 százalékos részaránya mellett csökken a biomassza súlya is 2020-ra, a 2005-ös adatokhoz képest. Két évvel ezelőtt 10 százalékot tett ki a biomassza, s 2020-ban 3 százalékra redukálódik; olajat 35, szenet 25 százalékban vettünk igénybe 2005-ben. A víz- és nukleáris energia a tavalyelőtti 9 százalékról 11-re bővülhet az energiahordozók "mezőnyében", a gáz 21-ről 41 százalékra "kúszik fel".
Újabban kedvező fogadalmak híre is felröppent, de egyelőre az ismert adatokból levezetett statisztika azt mutatja, hogy a szén-dioxid "termelését" 2005-2020 között Kína 27 százalékkal, India 22-vel, a többi ázsiai ország 25-tel, az USA 7-tel, a FÁK és az EU25-ök 2-2 százalékkal "gyarapítják". Könnyű a számsorok ismeretében tanácsot adni: azt, hogy a 2005-ös villamosenergia-termelésben 16 százalékos súllyal szereplő vízenergiát, a 2 százaléknyi szél- és biomassza-energiát, a 15 százalékkal szereplő atomenergiát kellene jócskán előtérbe állítani a szén, az olaj, a gáz ellenében. E javaslatot már régen megfogalmazta a világ saját magának, s tudjuk, életben maradásunk záloga is ez: a biztonságos, környezetkímélő energia maximális előtérbe helyezése.
