Növekedés vagy fenntarthatóság? címmel tartottak pódiumbeszélgetést december 9-én a Corvinus Egyetemen. A Goethe Intézet meghívására Harald Welzer, a fenntartható fejlődés és az alternatív gazdasági formák világszerte ismert professzora is Budapestre érkezett.
„A növekedés központi kérdéssé válása újdonságnak számít a közgazdaságtan területén: 60-70 évvel ezelőtt kezdett egyre érdekesebbé válni a fogalom, amelynek pozitív töltete mára bizonyos országokban megkérdőjeleződik. Ma mégis inkább arról szeretnék beszélni, mit tartok ésszerű perspektívának a fenntarthatóság témakörében” – mondta el Harald Welzer.
A német teoretikus szerint úgy tűnhet, mintha a fenntarthatóság szó önmagában értéket képviselne: fontos a környezetvédelem, az éghajlatváltozás és a légszennyezés ellen pedig fel kell lépnünk, de sokszor nem tesszük fel a kihagyhatatlan kérdést, miért és milyen nézőpontból van értelme erről beszélni.
„Az embereket nem nyerhetjük meg a 'jó élet' projektjére, ha a fenntarthatóság mellől kizárjuk a társadalmi egyenlőség és igazságosság témáját. Az ökológiai és szociológiai egyenlőtlenségek legyőzésével megváltoztatni egy közösséget ugyanis egyszerre kulturális, tudományos, technikai kihívás” – tette hozzá Welzer.
A demokratikus társadalmakban élő állampolgároknak megvan a lehetősége, hogy aktívan részt vegyenek közéleti kérdésekben. Welzer (és az általa alapított Futurzwei közhasznú alapítvány) célja, hogy segítse ennek a szintnek a fenntartását és a részvétel terjesztését. „Jelenleg egy olyan expanzív rendszerben élünk, ami a 'kevesebbet' kategóriát nem, csak a 'többet' ismeri. A kérdés, hogy a növekedésközpontú gazdasági rendszer folytatható-e vagy alapjaiban kellene megváltoztatni?”
A hiperfogyasztás rombol
A rövid bevezetőt követően a pódiumbeszélgetés többi résztvevője is reagálhatott az alapkérdésére: kizárja-e egymást a növekedés és a fenntarthatóság? Dósa Mariann, a Közélet Iskolája alapítója szerint, ha a növekedést a felhalmozás, szemetelés, túlfogyasztás és folyamatos termelés összetevőkkel definiáljuk, akkor sem környezeti, sem társadalmi értelemben nem fenntartható a Földünk. Van azonban egy másik megközelítés: ennek értelmében már elértük azt a fejlettségi szintet, hogy a fogyasztás helyett a nem materiális javakra és az emberi kapcsolatokra koncentrálhassunk. A társadalmak a növekedés bűvöletében élnek, miközben a cél a javak igazságos elosztása lehetne.
A fenntarthatóság maximalizálásával egyes kritikák szerint a „kényelmetlenség kora” jönne el. A beszélgetés résztvevői egyöntetűen elutasították ezt a felvetést, szerintük ugyanis távol vagyunk a kényelmetlenségtől: egyes kutatások alapján az átlagfogyasztásunk 30%-ával is jó körülmények közt élhetnénk. Reith András, a Mérték Építészeti Stúdió építésze szerint nem kényelmetlenségről, sokkal inkább rendszerhibák sorozatáról beszélhetünk. Példaként hozta fel, hogy az irodaházak egy részében ugyanazon a napon egyszer fűtenek, kicsit később pedig hűtenek, valamint gyakran előfordul, hogy az egyik cég irodájában túl melegre állítják a hőmérsékletet, ezért a szomszédban már klímázni kell. Ilyenkor a kulcsszó a szociális intelligencia, amivel elkerülhetőek lennének a hasonló helyzetek.
Párhuzamos, aggódó rendszer jött létre
„Az emberiség legnagyobb kihívása jelenleg a klímaváltozás. Milyen megoldási kísérletek léteznek?” – hangzott el a kérdés a közönségből. A felhalmozás, termelés, fogyasztás paradigma beágyazódott a társadalmi rendszerekbe, ezért rendszerszintű változásra lenne szükség ahhoz, hogy érdemi eredmények szülessenek. Az első lépés tehát nem az újrahasznosítás, hanem a fogyasztás leépítése kellene, hogy legyen – érkezett a válasz Dósa Marianntól.
Harald Welzer szerint az elmúlt évtizedekben nagy változás állt be a politika és a köztudat szintjén is. Ahogy növekedett a pusztítás mértéke, úgy jelent meg az egyre nagyobb fokú tudatosság. A problémák megoldására azonban nem a tradicionális, romboló gazdaság rendszerén belül születtek megoldások, hanem párhuzamosan létrejött egy új, aggódó rendszer. „Az utánagondolás és a társadalmi kísérletek nem kerülnek pénzbe” – mondta a német előadó. „Az igazi megoldás mindig gyakorlati szinten valósul meg, nem új találmányokkal, konferenciákkal vagy eszközökkel.”
A középkorúak felelőssége
Kiknek a feladata lenne a változtatás? Welzer az oktatás helyett a középkorúak felelősségére helyezi a hangsúlyt, hiszen ez a korosztály fogyaszt a legtöbbet, rendelkezik a legnagyobb mobilitással és keresettel, ők befolyásolhatják leginkább a folyamatokat. „Gyakran előfordul, hogy a felnőttek dicsőítik a fenntartható fejlődést, de gyakorlatban az ellenkezőjét csinálják. A gyerekek azonban a megvalósuló tevékenységekből tanulnak. Éppen ezért rajtunk van a felelősség. Persze ez sokszor kellemetlenebb, hiszen saját magunknál kell elkezdeni a változást” – tette hozzá. (Ugyanakkor úgy tűnik, sajnos senki nem akarja bepiszkolni a kezét.)
Reith András közönségkérdésre válaszolva elmondta, hogy szerinte elsősorban saját környezetünkben kell változtatni: „először a körülöttünk élőkkel foglalkozzunk, utána tágítsuk ki a kört a világban élő 4 milliárd szegényre”. Tóth Gergely, a KÖVET Egyesület a Fenntartható Gazdálkodásért képviselője a multik felelősségére helyezte a hangsúlyt. „Olyan üzleti modellre lenne szükség, ami a mélyszegénységben élő embereket is bekapcsolja a rendszerbe. A multik profitnövelési lehetőségei mostanra korlátozottá váltak, ezért a fejlődési lehetőség számukra az lehet, hogy a nyomorból kiemeljék a 4 milliárd embert”.
A lezáró megszólalások röviden összefoglalták a pódiumbeszélgetésen felmerült legfontosabb témákat. A fenntarthatóságot a résztvevők szerint nemcsak ökológiai értelemben, hanem szociális felelősségvállalásként is értelmezhetjük. Ebbe beletartozik, hogy a gazdagabb országok ideális esetben lemondanak bizonyos javakról, amelyekből a szegényebb társadalmak profitálhatnak. A túlköltekezés és a negatív értelemben vett növekedés pedig elkerülhető lenne kevesebb fogyasztással, csökkenő igényekkel, tudatos utazással és az energiahatékonyság növelésével.
