Az interjú eredetileg a Piac & Profit nyomtatott, szeptemberi számában jelent meg.

Közel másfél éve, a koronavírus-járvány első hullámának berobbanásakor tartott konferencián mutatott rá arra, milyen különbségek vannak a 2008-as és a mostani válság között. Dióhéjban: egyrészt míg az előbbi pénzügyi krízis volt, a mostani a reálszférából indult ki, másrészt a 2008-as keresleti sokk volt, a jelenlegi pedig keresleti-kínálati sokk együttese. Abban igaza lett, hogy ezúttal mélyebb, ám gyorsabb lefutású volt a visszaesés, de már akkor jelezte, nehéz konkrétumot mondani a bizonytalanságok miatt. Azóta tisztult valamelyest a kép?

A vírus terjedésére vagy a járvány alakulására senkinek nem lehetett nemhogy pontos előrejelzése, de még csak hozzávetőleges elképzelése sem. Ennek ellenére sokan próbálkoztak prognózisokkal, többnyire rosszul. A gazdasági folyamatok pedig a járvány alakulásának függvényében változtak, így a szokásosnál is nehezebb volt a gazdasági válság lefutásának előrejelzése. Az elmúlt másfél évben mindenki sokat tanult a vírusokról, járványmatematikáról és a COVID-ról, de még nem vagyunk a végén, csak nagyon reméljük, hogy az újabb hullám már nem okoz komoly meglepetéseket. Valóban, ahogy előre látható volt, hogy a fertőződés veszélyének mérséklődésével párhuzamosan csökkenni fognak a korlátozások, úgy a gazdasági aktivitás is gyorsan visszapattant. Az oltások eddigi tapasztalata és az esetleges kiegészítő oltások alapján abban bizakodunk, hogy nem lesz szükség olyan mélységű és kiterjedésű korlátozásokra, mint amit eddig láttunk, és lassabban, de folytatódik a 2019-es aktivitási szinthez való visszatérés, illetve egyes területeken, mint például az amerikai gazdaság kibocsátása, a két évvel ezelőtti szint meghaladása.

A kormány büszkén sorolja, mennyi mindenben első a világon, illetve az EU-n belül, vagy tartozik az elsők közé. Például a járvány- és a válságkezelést illetően. Egyetért ezzel? Ha nem, mik a fő problémák? Mit kellett volna másként tenni?

A járvány gyorsan rávilágított általában a magyar gazdaság és konkrétan az egészségügy sérülékenységére. Gazdasági szempontból az elmúlt fél évtized prociklikus gazdaságpolitikája nem hagyott tartalékokat a rendszerben sem a monetáris, sem a fiskális politika szempontjából, nem volt kellő mozgástér a válság hatásainak jelentős tompítására. Az egészségügyből forráskivonás zajlott évtizedes távlatban, korábban még nominális értelemben is: 2006 és 2008 között a GDP 7-8 százalékáról 6 százalék alá esett az egészségügyi kiadások aránya, majd ezen a szinten ragadt egy évtizeden át, és csak kismértékben javult a járvány előtt. A rendszerváltás óta nem történt semmilyen, akár az ellátást, akár a biztosítást érintő lényegi reform. Évente járvány nélkül is 130 ezer ember hal meg, ebből különböző becslések 20-30 ezerre teszik a megelőzhető és gyógyítható eseteket. Miközben évente százmilliárdokat áldoztunk eredménytelenül a születésszám növelésére, nem tettünk semmit a mortalitás csökkentésére az egészségügy átalakítása és jobb finanszírozása révén. A helyzet ezen a téren járvány nélkül is tragikus. A kormány azt a szűk mozgásteret próbálta bejárni a válságkezelésben mind gazdasági, mind egészségügyi szempontból, amit örökölt, illetve hagyott magának tíz év alatt. Az átoltottság volt az egyetlen eredmény, amellyel egy ideig a nemzetközi mezőny elején voltunk, de például a hatvan év felettiek viszonylag alacsony átoltottsága, amivel nagyjából csak a nemzetközi középmezőnyben vagyunk, és ebben a korosztályban az oltásokon belül a kínai vakcina magas aránya komoly probléma lehet az őszi újabb hullám esetén.

S mekkora probléma az infláció, globálisan, illetve idehaza? Magyarország e tekintetben hogyan áll? Többek szerint nálunk nem lenne ilyen magas az infláció, ha a Magyar Nemzeti Bank (MNB) – az utóbbi években lement globális általános árszínvonalra reagálva – levitte volna a 3 százalékos inflációs célját, amely e rendszer húsz évvel ezelőtti bevezetése óta változatlan. Mit szól ehhez?

A monetáris és fiskális válságkezelési módok, valamint a bázishatás az elmúlt hónapokban előre láthatóan az infláció megugrásához vezetett. Amennyiben ez, ahogy a jegybankárok még a szavak szintjén például az USA-ban remélik, csak átmeneti jelenség, akkor nem lesz szükség a piacokat és gazdasági fellendülést megzavaró váratlan monetáris szigorításra. Szerintem a helyzet nem ennyire rózsás, és ahogy a fejlődő világban szinte minden jegybank kénytelen volt lépni, úgy az MNB is. S az amerikai Fed is lépéskényszerbe kerülhet, hogy a korábbi nyilatkozatai ellenére már ősszel előrébb hozza a monetáris szigorítás kezdőpontját. Erre a nyilatkozatokból már lehet következtetni. Az augusztusi szokásos éves Jackson Hole-i Fed-konferencia célja is láthatóan az volt, hogy felkészítsék a piacokat a változó forgatókönyvre. Normális esetben ez önmagában nem kell, hogy megakassza a kilábalást, de a célját tekintve biztosan szűkíti a likviditást, a finanszírozási lehetőségeket a gazdaságban az infláció visszafogása érdekében. Kérdés, hogy a fiskális politika közben hogyan alakul. Nálunk az is kérdés, hogy ha – amint látszik a kormány és az EU közötti vitából – az uniós forrásokhoz kevésbé jutunk hozzá, és a válságkezeléshez szükséges kieső finanszírozást a magyar költségvetésnek kell állnia, az hogyan hat az adósságpályánkra és annak menedzselésére.

Mi a véleménye a hazai kamatszintről? A jegybanki alapkamat 2016 májusában már elérte a 0,9 százalékot, ami akkor passzolt a gazdaságösztönzési törekvésekhez. De vajon megalapozott volt ez az alacsony érték, illetve az, hogy azon aztán éveken át nem változtattak?

A prociklikus gazdaságpolitikáról és annak a problémáiról már beszéltünk, ez a monetáris politika szintjén a gazdasági aktivitáshoz és az inflációhoz képest alacsony irányadó kamatlábban nyilvánult meg többek között. Ez nem magyar jelenség, csak nálunk fajsúlyosabban volt jelen, mivel volt egy tudatos forintleértékelési célja a gazdaságpolitikának. Tehát nem (csak) az MNB, hanem a kormány célja is (volt), ami logikus szándék abból a szempontból, hogy sajnos ez volt az egyetlen kézzelfogható eszköz a versenyképességünk fenntartására – ha nem is a javítására – az elmúlt évtizedben. A versenyképességünk 2011–2016 között drámai mértékben romlott, és azóta is csak a 2011-es szintre sikerült visszatornászni, ami mélyen az EU vagy akár csak a Visegrádi Négyek – hazánkat nem számítva – szintje alatt van.

Visszatérve még az irányadó rátára: közgazdaságilag az érthetőnek tűnik, hogy az alapkamat 2020 júniusában és júliusában még lejjebb ment, hiszen a válságkezelés ezt követelte meg. De vajon az idén júniusban megkezdett kamatemelési ciklus is logikus? Meddig tarthat, mitől függhet ez, s a mértékekkel egyet lehet érteni?

Most, amikor az amerikai jegybank is szigorításra készül, veszélyes játék lenne a magas infláció mellett hagyni tovább gyengülni a forintot. A tavalyi 370-es szint mindenkit elgondolkodtatott, ezért határozott lépéseket jelentett be az MNB, aminek célja az inflációs célrendszer keretein belülre visszatalálni a gazdaság túlzott fékezése nélkül. Nehéz egyensúlyozás, de nem megoldhatatlan.

De nagyobb az esély, ha egy irányba húz a fiskális és a monetáris politika, nem? A rendszerváltás óta már több példát láttunk arra, hogy a két gazdasági erőcentrum irányítói a nyilvánosság előtt vitatkoztak egymással. Arra azonban még nem volt precedens, amit most tapasztalunk, nevezetesen, hogy ugyanolyan világnézetű, pártállású személyek fogalmaznak meg egymással szemben súlyos kritikákat. Különösen Matolcsy György jegybankelnök bírálja egyre élesebben az utódját, Varga Mihály pénzügyminisztert, s legújabban már a kormánynak is rendesen odapörköl. Ezt el lehet intézni egy kézmozdulattal, hogy csak az zajlik, ami az „átkosban”, az MSZMP-n belüli nézeteltérések esetén, amit úgy kommunikáltak, hogy a belső viták előrevivők? Vagy ezek a viták még jobban ártanak, mint ha egy olyan jegybankelnök feszülne a kormánynak, amelyet nem a saját politikai kurzusa javasolt kinevezni?

Újságolvasó emberként érteni vélem a politikai oldalát ennek a csörtének, és úgy tűnik, ez kilép a hazai gazdaság- és belpolitikai viták medréből, és tartalmaz nemzetközi politikai szempontokat is. Gazdasági szempontból a kép kevésbé bonyolult, a jegybank teszi a dolgát, ahogy az előbb beszéltünk az inflációs célrendszer logikájából következő feladatokról. A laza fiskális és általában véve is inflatorikus gazdaságpolitikára adott válasz klasszikus tankönyvi jegybanki reakció, és ebben nem hiszem, hogy akár a színfalak mögött is egyet nem értés lenne a gazdaságpolitika alakítói között. Ettől persze még lehetnek személyes viták és ellentétek, ami önmagában nem feltétlenül gond, csak akkor, ha az visszahat a gazdaságpolitika hatékonyságára.