Kérdés, ez hogyan csapódik le idehaza. Hiszen úgy tűnik, mintha a Budapesti Értéktőzsde (BÉT) – amelynek megalapításában ön is részt vett – évek óta ugyanabban a mederben csordogálna. Például még mindig arról van szó, hogy a négyfős blue chip-kínálatot – OTP, Mol, Richter, Magyar Telekom – hogyan lehetne olyan cégekkel bővíteni, mint az MVM, a Szerencsejáték Zrt. vagy a Magyar Posta. Ha jól emlékszem, 2002-2004 között, amikor ön volt a BÉT elnöke, ugyanez volt a téma, s ugyanezek a cégek kerültek szóba. De a BÉT bevezetése a BÉT-re is régi nóta. Valóban nagy változás lenne, ha ezek a több évtizedes elképzelések megvalósulnának? Mit lehetne várni ezektől?
A 2000-es évek első felében és azt követően is történtek középvállalati tőzsdei bevezetések, de valóban, a „négy nagyéhoz” hasonlóra nem volt példa több mint két évtizede. Sem a magyar magángazdaság szerkezete, működése, sem a korábbi privatizációk formája – ezt a pár céget leszámítva – nem tudott újabb nagy, tőzsdeképes, nemzetközi értelemben is látható méretű és jó kilátásokkal rendelkező céget a tőzsdére hozni. Miközben a környező országokban nem egy dollármilliárdos értékelésű magáncég és közöttük viszonylag sok egykori garázscég – tehát nem az állami vagyonból vagy ahhoz köthetően fejlődő –, a globális versenyben magát kinövő vállalkozás került tőzsdére, nálunk egy sem. És ennek van egy roppant egyszerű oka: nincs ilyen cég Magyarországon. Ez nem a magyar tőzsde, hanem a magyar gazdaság, az egész magyar társadalom egyik legnagyobb problémája. Ha levesszük a state capture-ből, azaz az uniós támogatásokból származó extraforrásokat és a forint folyamatos leértékeléséből fakadó exportképességet, akkor a globális versenyben nagyon hátul kullogó gazdaság és vállalati szektor marad, kevés kivétellel. A tőzsde tőzsdére való bevezetését még az én elnökségem alatt vettük fel a stratégiai célok közé, és három év alatt ennek a feltételei megteremtődtek, a BÉT-csoport az árutőzsdével, a KELER-részesedéssel nagyjából 100–150 millió eurós értékeltségen mehetett volna tőzsdére a válság előtt. Most, noha a BÉT jövedelmezősége rosszabb, mint annak idején volt, újra megfogalmazódott ez a cél, és az MNB, mint főrészvényes, elkötelezett eziránt, a Concorde pedig, mint a legnagyobb hazai tulajdonban lévő befektetési szolgáltató és egyik legnagyobb BÉT-részvényes, ezt nagyon fontos lépésnek tartja.
Térjünk át egy másik, a befektetők számára is fontos szegmensre. Az ingatlanpiac addigi jelentős szárnyalását is visszavetette a válság. E negatív hatás hosszabb ideig tartott, mint a tőzsdéken, ám azóta már ismét felfelé indult ez a piac. Mire lehet számítani Magyarországon? Már most is irdatlanul magasak az ingatlanárak, ám hallani olyan szakértői becsléseket, hogy néhány éven belül akár megkétszereződnek, sőt megháromszorozódhatnak. Egyetért ezzel? Mit lehet ez ellen tenni? Elegendőek lehetnek az építőipari alapanyagok piacán tett kormányzati szigorítások?
Amennyiben átgondolatlanul, a kapacitásokat lényegesen meghaladó keresletet támasztunk állami támogatásból az építőiparban, akkor törvényszerű, hogy megugranak az árak, csökken a minőség, megjelennek a versenyt és áralakulást torzító folyamatok és szereplők, valamint romlik az ország pénzügyi egyensúlya. Ez történt a 2000-es évek első felében, és ez történik most, illetve az elmúlt öt-hat évben, kiegészülve a járvány által okozott válság hatásával. Ezek az úgynevezett nem szándékolt következmények, amelyeknek köszönhetően hiába költöttünk, ahogy már beszéltünk róla, százmilliárdokat a születések elősegítésére, nem nőtt, hanem tovább csökkent a népesség. Az előbb leírt folyamat eredményeként olyan mértékben felment az ingatlanok ára és az építkezések költsége, hogy a drágulás semlegesítette a kapott állami támogatást. Ki járt jól? Azok az építőanyag-kereskedők, az építőipari kivitelezők és az ingatlanfejlesztők azon része, akik időben át tudták hárítani a megnövekedett költségeket, illetve amelyek kormányközeli kapcsolataik révén jobban tudták kezelni a hirtelen árnövekedést, a kapacitási és az ellátásilánc-problémákat. Valamint mindenki, aki ingatlantulajdonos, hiszen felértékelődött az ingatlanvagyona. Rosszul járt, aki most akar ingatlant venni, építeni vagy csak felújítani.
De hogyan lesz így saját lakása a mostani húszas-harmincas generációnak, akik szülei nem tudnak nekik otthont venni? Kell-e egyáltalán lakástulajdonra törekedni, vagy bérlakásprogramokra kéne fókuszálni? Utóbbit hogyan kellene tenni?
Magyarország a legmagasabb saját ingatlantulajdonnal leírható országok közé tartozik, és ez – szemben például a német középosztállyal, ahol alacsony az ingatlantulajdon aránya, és a megtakarítások szerkezetéből fakadóan folyamatosan reálértékvesztés történik – valamilyen szintű védelmet nyújt a hazai középosztálynak vagyoni, jövedelmi szempontból. Ugyanakkor egy jól működő bérlakáspiacnak és -rendszernek is sok előnye van. A kettő egymás mellett élése lehet optimális. Nincs egymondatos válasz, hogy melyik a jobb. Nálunk a rendszerváltás után az önkormányzati lakások lakók általi kedvezményes megvásárlása révén nem a bérlakásmodell felé mentünk, de kulturálisan már a szocializmus évtizedei alatt sem ez volt az irány.
Míg évekkel ezelőtt a fenntarthatóság volt a trendi, addig ma még nagyobb a fókusz a zöld projekteken. Hogyan látja ezek jövőjét, elégedett a mostani globális és hazai törekvésekkel? Vannak javaslatai e téren?
Sokat beszéltünk a klímaváltozás, környezetszennyezés problémájáról. Jó lenne azt mondani, hogy minden beruházás, ami a csökkentés irányába mutat, üdvözlendő. Sajnos, ahogy a gazdaság, úgy ez a kérdés sem egyperiódusú, egyváltozós, hanem rendkívül komplex, sokváltozós, és a változást évtizedeken keresztül megélő folyamat. Nagy divat az elektromos autózás, miközben ma évekbe telik, mire átfordul a mérleg nyelve, és egy átlagos elektromos autó környezetterhelése előnyösebb lesz, mint egy hagyományos robbanómotoros kocsié, köszönhetően a környezetet jobban károsító gyártás miatt. Ehhez hasonló példák sorát lehetne felhozni az alternatív energia, a környezetkímélőbb technológiák bevezetése kapcsán. Tehát nem biztos, hogy egy mindenáron környezetbarátabbnak hitt gazdasági modell mielőbbi és az adófizetők pénzéből támogatott bevezetése a megoldás. Ez jó lett volna pár évtizeddel ezelőtt, csak akkor hiányzott hozzá a technológiai fejlettség és a társadalmi, politikai eltökéltség. Ma már nincs időnk és mozgásterünk, tehát az nem működik, hogy most egy kicsit feltekerjük a környezetszennyezést, hogy hosszú távon viszont javuljon az egyenleg, mert nincs már hosszú táv. Az utolsó órában vagyunk, és ez a baj.
Jövő tavasszal országgyűlési választások lesznek. Egyszer már, 2009 márciusában, a Gyurcsány Ferenc lemondását követő miniszterelnöki casting során sajtóértesülések szerint az ön neve is felmerült potenciális kormányfőként. Akkor cáfolta e megkeresést, és leszögezte, nem vállalna semmilyen kormányzati pozíciót. Változott azóta a hozzáállása? Van egyáltalán olyan körülmény, feladat, amely esetén szóba jöhetne mondjuk egy miniszteri poszt? Mitől tenné ezt függővé?
A politika hivatás, az államigazgatási munka pedig szakmai feladat. Nekem nem a politika a hivatásom, és bár sok mindent értek, akár jobban is, ami például a gazdaságirányítást érinti, nem műveltem ezt a szakmát soha életemben, és nem is értékelném le azzal, hogy azt gondolom, olyan, mint egy autó, kiszállok az egyikből, átülök a másikba, és ugyanúgy megyek tovább. Nem véletlen, hogy ez keveseknek sikerült. Az pedig, amit én gondolok a magyar társadalom és gazdaság problémáiról és lehetséges kezelésükről – ebből pár dolog kiderült e beszélgetésben is –, nem feltétlenül egyezik a szavazók többségének a véleményével. Ez logikailag roppant egyszerűen bizonyítható hipotézis: ma nem itt tartanánk, ha nem azokra a politikákra lett volna Magyarországon igény, amelyeknek köszönhető, hogy itt tartunk.
