Egy év elején megjelent írásában a szükségletvezérelt költségvetési tervezés mellett érvelt. Vagyis amellett, hogy az önkormányzatnak biztosítania kell a forrást arra, ami a város fejlődése szempontjából szükséges. Nem a minél szűkebb büdzsé tehát a cél, hanem az, hogy a fejlesztéspolitikai célokat teljesíteni lehessen?
Azt nemcsak az önkormányzatokra vonatkoztatva, hanem általánosságban írtam, hogy ne az legyen a költségvetési tervezés alapja, hogy a meglévő újraelosztási szinten mennyi jut az egyes szektoroknak, mert az csak az ágazatok közötti marakodást válthatja ki. Márpedig ebből a szempontból az önkormányzatok speciálisak, mivel egyszerre vannak benne ágazatok – a szociális, a kulturális és a közoktatás –, valamint valósul meg az önkormányzati szempont, vagyis az, hogy minél több forrást kapunk a működésre, annál több jelenik meg a helyi közösségeknél.
Én amellett érveltem, hogy a „nagy képet” változtassuk meg. És érdekes módon a koronavírus-járvány miatti válság pont ezt hozta a felszínre. Vagyis, hogy amikor ily módon beszűkülnek a források, akkor próbáljunk meg valahogy pénzt szerezni a gazdaságok meg a társadalmak számára. Erre volt a modern monetáris elmélet az egyik paradigma, amely azt mondja, nem azt kell nézni, hogy mekkora a deficit, hanem hogy egyedül az inflációt tartjuk kordában és induljon meg a pénznyomtatás. Magyarul, a jegybankok teremtenek forrásokat a kormányok számára. Erre már vannak példák az eurózónán belül is. De a Magyar Nemzeti Bank (MNB) is gyakorlatilag pénzt nyomtatott, amikor állampapírokat vásárolt az alapítványai számára.
Ez a megközelítés azon alapul, hogy a szükségletekből induljunk ki, és mondjuk azt, hogy egy 21. századi városnak, vagy egészségügynek, esetleg oktatási rendszernek mennyi forrásra van szüksége. Ezeket a forrásokat allokálják oda, s ehhez képest mondjuk meg, hogy honnan állítjuk elő ezt a pénzt, azaz mekkora a társadalmi újraelosztás mértéke.
Mi valósult meg a felvetéseiből?
Én egy új gazdaság-, társadalomfilozófiai megközelítés mellett érveltem, aminek egy részterülete lenne az önkormányzati szektor, de ugyanúgy az egészségügy, az oktatás, bármilyen olyan rendszer, amely a jövőbe ruház be. De hát nyilván ez akkor lehetséges, ha a kormány módosítja azt a gazdaságpolitikát, amelyet követ.
Erre most nem látszódik esély.
Valóban. Bár hozzáteszem, hogy a válság mindig lehetőséget ad arra, hogy újragondoljuk azokat a kérdéseket, amelyeket eddig nem gondoltunk újra. Azért sok ország már felvetette, hogy mi lenne, ha máshogy közelítenénk. Például az alapjövedelem gondolatának megjelenése azt mutatja, hogy kezdünk ellépni azoktól a paradigmáktól, amelyeket a neoliberális közgazdasági mainstream-irányzat követett. Azzal, hogy persze sehol a világon nem vezettek be feltétel nélküli alapjövedelmet, még az ezt idén júliusban meglépett Spanyolországban sem. De azért azt látjuk, hogy a 2008-as válságkezeléstől a mostani jelentősen eltér.
Azt is írta, hogy a befektetett eszközök szinten tartásához szükséges éves forrásigény 80 milliárd forint. Elő tudja ezt teremteni a Fővárosi Önkormányzat?
Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy Budapest esetében ezt a számítást az előző városvezetés elvégezte. Hiszen 2013-ban a közgyűlés elfogadta azt a határozatot, amely megszámolta, hogy a fővárosnak milyen adaptív, azaz a 21. század igényeinek megfelelő fejlesztési szükséglete van. Vagyis, hogy például ne arra költsünk, hogy ne rohadjon le a felüljáró-állomány, ne menjen tönkre a járműállomány, vagyis ne csak az állagmegóvásra, hanem a fejlesztésekre. Ebből jött ki ez a bizonyos 80 milliárd forint – hangsúlyozni kell – elköltött forrás. És akkor még nem fejlődött a város, csak regeneráltuk azt.
Sajnos ezt az összeget nem tudta az előző vezetés sem elkölteni a rossz újraelosztási mechanizmusból fakadó költségvetési szerkezet miatt. Láthatóan e tekintetben a magyar költségvetési politika a járvány alatt nem változott meg, nem lépett el attól a paradigmától, hogy megszorításokat hajt végre. E szükségszerűség miatt nyúltak például az önkormányzati rendszerhez. Ezzel nemcsak a fejlesztéseink kerültek veszélybe, hanem a működésünk. Jelenleg ez utóbbi biztosításával vagyunk elfoglalva, ez a legnagyobb probléma. Vagyis nem az a kérdés, hogy fejlesztésre mennyi forrásunk lesz, hanem az, hogy hogyan tudjuk a működésünket biztosítani.
