Első Bázeli Tőkeegyezmény: 1988. Második Bázeli Tőkeegyezmény: 2006? Vagy még később?
Mindkét irányelv a globális világ bankrendszerének stabil működését hivatott biztosítani. A világ minden egyes országában azonban más van a tőke mögött, mások az adójogszabályok, más az adósminősítés gyakorlata. Az egyezmények kapcsán elvégzett hatástanulmányok rámutattak: a pénzvilág uniformizálásának vannak veszélyei is. Sőt egyesek szerint a bázeli szabályok a jelenlegi formájukban akár veszélyeztethetik is a világ bankjainak biztonságos működését. A másik oldalról nézve azonban senki nem szeretné, hogy mondjuk egy távol-keleti bank csődje magával sodorja a nagy amerikai vagy európai pénzintézeteket is. Pedig az egységes piacon ez nem is utópisztikus gondolat.

Mi kockázatosabb?

Sokak számára emlékezetes dátum a New York-i tőzsde összeomlásának napja, 1987. október 19. A Fekete Hétfőnek látszólag nem volt előzménye. A pontos okokról máig vitatkoznak, de legvalószínűbb összetevőként a százmilliárd dolláros portfólióbiztosítási rendszereket és az automatizált kereskedést jelölték meg. Mindenesetre a világ pénzügyi vezetőiben tudatosodott: ha egy hasonló válság egy másik, kevésbé tőkeerős piacon törne ki, annak beláthatatlan következményei lehetnének. A globalizálódó világban pedig egyenesen katasztrófát idézhetne elő.
Vagyis a tőke hipermobillá válásával veszélyeket rejt az eltérő nemzeti szabályozáson alapuló bankrendszer fenntartása? A G10 – a világ tíz vezető gazdasági hatalma – úgy döntött, hogy fel kell állítani egy egységes szabályrendszert a pénzintézetek sajáttőke-nagyságára vonatkozóan.

Csakhogy az uniformizálás szintén kockázatos, hiszen az egyforma kockázatérzékenységű, egyforma szabályokat követő szereplők krízis esetén tökéletesen korreláltan viselkednének, ami tovább mélyítené a válságot – mutat rá Kondor Imre, a Raiffeisen Bank piaci kockázatok elemzése főosztályának igazgatója.
Miután a bank – klasszikus értelemben – nem tesz mást, mint pénzt gyűjt, és pénzt ad, s a tevékenység átlagos kockázatát a pénz árába épített marzs fedezi, egy pénzintézet elvileg akár saját tőke nélkül is működőképes lehetne. Ám egy pénzintézetnek akkor is életben kell maradnia, ha a veszteségek történetesen hosszabb időn keresztül meghaladják az átlagot. Ennek a fedezetére szolgál a saját tőke. A világ pénzintézeteinek tőkésítettsége viszont – még akár országon belül is – nagyon eltért egymástól. A nemzetközi szabályozás megjelenése előtt például az USA-ban 8–10 százalék volt a saját tőke aránya, szemben a távol-keleti alultőkésített bankokkal, ahol esetenként a 4 százalékot sem haladta meg.

Nyolc százalék vagy büntetőpontok

Az átláthatóság, a számonkérhetőség és az azonos versenyfeltételek biztosítása érdekében a szabályozás kidolgozásával megbízott Cook Bizottság végül a korrigált mérlegfőösszeg 8 százalékában állapította meg a saját tőke minimális szintjét. És bár a Cook Bizottságból alakult Bázeli Bizottság ajánlásainak nincs kötelező jogi érvénye, a világ mégis irányadónak tekinti döntéseit, olyannyira, hogy a bázeli szabályokat ma már szinte minden fejlettebb pénzügyi piaccal rendelkező állam beemelte a jogrendjébe.
Ám az a tőkearány, amely egy bank számára kockázatos piacon is elegendő fedezetet nyújt, a fejlett piacon működő, kellően tapasztalt bankokra indokolatlanul nagy terhet ró, és feleslegesen drágítja meg működésüket. Annál is inkább, mert a szabályozás megalkotását kiváltó ok és a tényleges bevezetése között eltelt évek alatt a rohamosan fejlődő származékos (derivatív) és fedezeti ügyletek már nagyon megbízható és olcsó kockázatkezelési megoldásokat tesznek lehetővé.

Éppen ezért a legfejlettebb bankok a kezdetektől fogva szorgalmazták, hogy a nemzetközi szabályozás engedje meg a saját modellek használatát. A Federal Reserve – az amerikai „jegybank” – például tagbankjai számára kizárólag ezt ajánlja, még akkor is, ha a Bázeli Bizottság úgy döntött: a saját modell alapján számolt százaléknak a háromszorosa az irányadó a saját tőke arányának megállapításakor. A hitelportfóliót fedező, illetve kiürítő ügyleteik révén azonban az amerikai bankok a „büntetés” ellenére is 8 százalék alatt tudnak maradni.

A kivétel erősít

A bázeli egyezmény a szubjektív elemeket igyekszik objektívvé tenni Bába Ágnes, a Kereskedelmi és Hitelbank pénzügyi ügyvezető igazgatója szerint. Csakhogy az új gazdaságban – az élesedő verseny hatására – éppen a testreszabás válik hangsúlyossá. Ez jelenthet versenyelőnyt, és egy krízishelyzetben esetlegesen kiutat.
Ugyanúgy, ahogy a bioszféra stabilitása is megköveteli a biodiverzitást, a legkülönbözőbb élő szervezetek együttélését és versengését, a gazdaság stabilitása sem képzelhető el a túlzott uniformizálás kötelezővé tételével. Ezért a különböző szereplők eltérő kockázatérzékenységét tükröző saját modellek használata hozzájárulhat az egész rendszer stabilitásához is. Gondoljunk arra, hogy az 1987-es válság egyik fő oka éppen az azonos fedezeti stratégiákat vakon megvalósító számítógépes kereskedés volt – hangsúlyozza Kondor Imre.

Mindenesetre az 1988-as első bázeli egyezmény egységesen 8 százalékban állapította mag a bankok tőkeszükségletének minimális értékét, ám az egyezményhez 1996-ban fontos kiegészítést fűztek. Ebben a 8 százalékos szabály alól kivették a kereskedési portfólió elemeit (értékpapírokkal, devizával stb. folytatott, rövid távú spekulációs vagy fedezeti ügyleteket), és azokra külön szabályokat állítottak fel. Ezzel, legalábbis a kereskedési portfóliót illetően, kockázatérzékenyebbé, differenciáltabbá vált a tőkeszabályozás.

Továbbfejlesztett változat

A Bázeli Bizottság a szabályozás finomítása céljából megkezdte a hiteloldal tőkeigényére vonatkozó szabályozás felülvizsgálatát. Ez a folyamat több éve tart, és széles körű viták kísérik, amelyek késleltetik a „Bázel II” bevezetésének időpontját.
A viták néhány központi kérdés köré csoportosulnak. A politikailag legérzékenyebb kérdés a kis- és középvállalatok finanszírozása. Ezek a cégek természetszerűleg nagyobb kockázatot jelentenek, ám ha ennek a kockázatnak a teljes ára megjelenik a hitelek tőkeigényében, akkor ez a kör finanszírozhatatlanná válik – hangsúlyozza Kondor Imre. Minthogy ez a szektor az európai gazdaság kiemelt szereplője, ebben a kérdésben éles vita folyt az amerikai és az európai képviselők között. A hírek szerint ez éppen ezen a nyáron oldódott meg: a szféra érdekeinek megfelelően a szereplőinek nyújtott hitelek tőkeigényét 10 százalékkal mérsékelték.
Ugyancsak elhúzódó viták tárgyát képezte a működési kockázatok tőkeigénye. A bizottság eredeti szándéka szerint ez a teljes szabályozói tőke 20 százalékát tette volna ki, ám a bankok egységesen tiltakoztak. Az érték így több lépésben csökkent, de a végleges arány még kérdéses.

A harmadik – máig nyitott – probléma a hitelderivatívák és az értékpapírosítás tőkeszükségletének megállapítása. A magyar bankrendszer számára ennek egyelőre még igen csekély a jelentősége, ám annál fontosabb az amerikai bankoknak, amelyek hitelportfóliójuk kockázatának jelentős részét fedezik ezekkel az eszközökkel.
A hitelportfólió kiürítéséhez törvényes trükkök egész tárháza létezik. Mindez persze magában hordozza azt a veszélyt, hogy a hitelkockázat már nem koncentráltan, hanem – a derivatív ügyletek révén – a gazdaság egészében kiterítve jelentkezik. Mert amikor – a bázeli szabályoktól függetlenül – a bankok hitelezése mögül eltűnik a sajáttőke-igény, a kockázat másutt, valahol az áruházláncoknál, nagyvállalatoknál vagy éppen a nyugdíjalapoknál fog megjelenni. Pedig ha a bankpiac úgy érzi, hogy a túltőkésítettség feleslegesen drágítja működését, biztos, hogy a költségeit ilyen módon fogja csökkenteni.

Az átláthatóság veszélye

A tőkeigény megállapítása az új bázeli egyezménynek csak az egyik része. Egy másik komponens a felügyeletek megnövekedő szerepe és mérlegelési jogaik kiterjesztése. A harmadik pillére a piaci fegyelem és átláthatóság kérdéseivel foglalkozik. Bába Ágnes szerint a Bázel II jelentősen növeli az átláthatóságot, bár egyetért Kondor Imrével abban, hogy a tervek szerint több adat kerülne nyilvánosságra, mint azt valaha egyetlen bankár is feltételezte volna, ami már-már versenysértő hatású lehet. Ráadásul a nagyfokú transzparencia megint csak előidézheti a válság esetén összehangolódó viselkedés már korábban is említett veszélyét.

Mióta bankár létezik, az ügyfélt figyelembe véve árazza a terméket, és dönt a hitelről – magyarázza Bába Ágnes. Most pedig ezt a rutint kell számszerűsíteni. Az alkotók eredeti szándéka szerint az ügyfél és a működési kockázat számszerűsítése kockázatérzékenyebb szabályozás megalkotását teszi lehetővé. A finomabb felbontás valóban megjelenik a szabályozásban – mondja Kondor Imre –, azonban a bizottság törekvése szerint az egész rendszerben tárolt tőke nem csökkenhet, vagyis a nemzetközi pénzügyi rendszer átlagos tőkésítettsége 8 százalék marad. Ez pedig az eredeti szándékok szerinti egyenlő esélyek megteremtése helyett az egyes bankok közötti különbségek erősödését idézheti elő. A Bázel II hatására a tőkemegfelelési mutató egyes bankoknál akár 10 százalék fölé is emelkedhet, és ezzel bizonyos országok gazdasága hitelezhetetlenné válik. Például, ha hazánk nem kerülne be az unióba, előfordulhatna, hogy a magyar bankok számára a nemzetközi pénzpiacon másfélszer annyiba kerülne a tőke, mint a tagországoknak.

A szabályozás mostani logikája különbséget tesz a gazdaságok között: akik rosszabbul állnak, azoknak drágul a hitel. Ráadásul az ezeken a piacokon működő bankoknak is versenyhátránnyal kell számolniuk. Az elkészült hatástanulmányok arra hívják fel a figyelmet, hogy ennek következtében a pénzügyi életben szegregáció indulhat meg. A dráguló működés hatására lesznek pénzintézetek, amelyek a kockázatosabb és ezért magasabb marzsot jelentő szegmensekbe fognak kényszerülni.

Felkészülés az ismeretlenre

A Bázel II bevezetésének dátuma folyamatosan tolódik; legutóbb 2006-ról beszéltek. Ám akármikor is kerül sor a szabályozás bevezetésére, arra már most fel kell készülniük a bankoknak, hiszen csődvalószínűségi sort két hónap alatt nem lehet produkálni – teszi hozzá a Raiffeisen Bank kockázati szakértője. Több bank már gyűjti az ügyfelek adatait, és – bár még ismeretlen követelmények alapján – próbál idősort előállítani.
A működési kockázat mérése mindenki számára nagy kérdés. Az egyértelmű, hogy létezik ilyen, de hogy valójában mi is az, azt még a bankárok is csak találgatják. A működési kockázat figyelembevételével pedig nőhet a tőkekövetelmény, ami szükségessé teszi a jövedelmezőség növekedését is. Ezt értéknövelt szolgáltatásokkal vagy egy ügyfélnek több szolgáltatás nyújtásával lehet elérni, mondja Bába Ágnes. Ezek a piaci mechanizmusok talán ellensúlyozzák a bázeli egyezmények árdrágító hatását, de kérdés, hogy hová vezetnek.

Egy biztos, Bázel II lesz, mert a nemzetközi politika így akarja, bár sokan úgy vélik, a Bázel I által előírt 8 százalék megtartása kedvezőbb lenne, mint bármely eddig szóba került újítás. Már a kereskedési könyv – a piaci kockázatok meghatározásának alapjául szolgáló – intézménynek a bevezetése is átlag 30–50 millió forintos költséget jelentett a hazai bankoknak. A Bázel II kapcsán szakértők 1 millió dollárra becsülik egy közepes nagyságú bank implementációs költségeit. Azt azonban, hogy pontosan mikortól és hány százalék lesz a tőkésítettség minimális szintje, ma még csak találgatni lehet.