– Békesi nyolc hónapig halogatta a reformokat, és bele is bukott – olvastam a napokban egyik laptársunk írásában. Ezzel szemben többen úgy tudják, hogy éppen azért követte önt 1995 februárjában a pénzügyminiszteri székben Bokros Lajos és azóta is sokat emlegetett csomagja, mert az ön által előkészített reformokat Horn Gyula miniszterelnök nem engedte megvalósítani. Ilyen időtávlatból már objektívebben látja az akkori helyzetet, amelynek bizonyára vannak ma is érvényes tanulságai.

– A politika a bármennyire is szükséges, de népszerűtlen lépéseket csak kényszerek hatására, végszükségben teszi meg. Általában rövid távon gondolkodik, és azon belül is döntően a saját népszerűségét tartja abszolút prioritásnak. Különösen így volt ez 1994–95 határán. Akkor, a rendszerváltás után néhány évvel, nagy meglepetésre nyertek a szocialisták, és az MSZP érzékeny volt arra, hogy ne rombolja azt a politikai bázist, amely hatalomra segítette; úgy gondolta, hogy népszerűtlen gazdaságpolitikával ezt tenné. Ez persze objektíve így igaz. Más kérdés, hogy azt a gazdasági helyzetelemzést, amit már a választási kampányban és a kormányra kerülés után is rendszeresen adtam a kormány nevében a parlamentnek is, a nyilvánosságnak is, nagyon sokáig nem fogadták el. Az ellenzék azzal érvelt, hogy az új pénzügyminiszter sötétebbre festi a valóságosnál a képet, hogy nagyobb mozgástere legyen, s kormányoldalon is elég széles körben elfogadott volt, hogy nem olyan rossz a helyzet, lehet kisebb lépésekkel is előremenni. Másrészt pedig volt egy sajátos, elsősorban politikai tartalmú kezdeményezés, ami azonban a gazdaságban is haszonnal járhatott volna: létre akartak hozni egy új társadalmi –gazdasági szerződést a munkáltatók, a munkavállalók érdek-képviseleti szervei és a kormány mint végrehajtó hatalom között. A kormány úgy gondolta – sokáig naivan én magam is –, hogy ezt meg lehet csinálni az önkorlátozás alapján: csökkentve az igényeit, mindenki elősegíti egy kicsit a gazdaság konszolidálását, hogy azután egy növekvő gazdaság talaján lehessen finanszírozni egy magasabb életszínvonalat. Ez nagy tévedés volt; a megállapodás előkészítését a másik két fél a saját pozícióinak erősítésére használta föl. Az MSZP vezetői pedig, maga Horn Gyula is, sokáig minden olyan lépéstől óvott, amely a szakszervezeti bázis érdekeit sérthette volna. Jellemző példa, hogy a kormányra kerülés után azonnal benyújtottam egy pótköltségvetést, mert az Antall-, illetve a Boross-kormány által ránk hagyott költségvetés a tervezettnél százmilliárd forinttal nagyobb hiánnyal fenyegetett. A parlamenti vita végére az MSZP-frakció a módosításaival harmincmilliárdra csökkentette az egyensúlyjavító csomagot. Ez intő jel volt nekem; de azért, hogy ne kockáztassam a társadalmi-gazdasági megállapodás létrejöttét, belementem. Az erősen fölértékelt forintárfolyam reális szintre hozása érdekében – ez akkor még kormányhatáskörben folyt – erőteljes, tizenöt százalékos leértékelést javasoltam, de a kormány csak kilencet fogadott el, mondván, ne sokkoljuk a társadalmat. Majd az 1995-ös költségvetés szigorúbb változatát akartam beterjeszteni a parlamentnek, de a kormány azzal nem értett egyet. Ezért már a benyújtásakor jeleztem, hogy a jóváhagyott költségvetést az év elején felül kell vizsgálni, és módosítani kell, mert az tarthatatlan. Megugrott az államháztartás és a folyó fizetési mérleg hiánya, rendkívül magas volt az államadósság. A Boross-kormány idejében gyakorlatilag leállt privatizációt nem lehetett újraindítani, annyira nagy volt a befektetők bizalmatlansága. Napi finanszírozási gondokkal küzdöttünk. Magyarországot úgy emlegették, hogy Mexikó után ez lesz a következő ország, amely fizetésképtelenné válik. Az előkészített stabilizálási programhoz azonban mindaddig nem kaptam támogatást, ameddig a nemzetközi világ drasztikusan nem figyelmeztette a magyar kormányt. Erre először októberben, az IMF madridi kongresszusán került sor, ahol ismertettem a csomagot, s a külföldiek várták, mit vállal ebből a kormány. Az egyharmadát vállalta. Ezért 1995 januárjában személyesen Kohl és Bush is megüzente, hogy nem hajlandók tovább támogatni Magyarországot a nemzetközi pénzpiacokon, ha a kormány nem lép. Miután személyes, presztízsjellegű vita is volt közöttünk Horn Gyulával, amikor láttam, hogy minden összeállt, elő van készítve, lemondtam, nehogy személyes akadálya legyen a program megvalósulásának. Horn ezt követően kritika nélkül elfogadott mindent, amit Bokros Lajos, kisebb módosításokkal, de lényegében az előkészített program szerint javasolt. Hornék később valóban azt terjesztették, amit maga is olvasott: hogy én késlekedtem.

– Sokan próbálnak meg az akkori és a jelenlegi gazdasági helyzet között párhuzamot vonni. Segítene megértetni, hogy mi az alapvető különbség?

– Egészen mások a fundamentumok, más a gazdaság teljesítőképessége, más a szerkezete, és mások az okok, amelyek jelenleg problémákat okoznak. Ami a legfontosabb: a magyar gazdaság az elmúlt nyolc-kilenc évben gyökeresen átalakult – kivéve a mezőgazdaságot –, a hosszú távon versenyképtelen, veszteséges cégek nagy része eltűnt, a helyükre lépő újak túlnyomó részben már versenyképesek. Ennek eredményeként Magyarország gazdasága gyengén fejlettből közepesen fejletté vált. Ennek persze nagy ára volt, egymillió munkahely megszűnése, életszínvonal-csökkenés és így tovább. A mezőgazdaság, illetve a kis- és középvállalkozások szerepe nem elhanyagolható, de ma a GDP kétharmadát döntően a multinacionális cégek adják, tehát azok az ágazatok – a gépipar, a gépkocsigyártás, az informatika, a vákuumtechnika, a gyógyszergyártás –, amelyek nagyon tőkeigényesek, és amelyek a gazdasági konszolidáció és privatizáció eredményeképpen jöttek Magyarországra, hatalmas beruházásokkal. Ebből következően a mai problémák nem a reálgazdaságra, hanem elsősorban a pénzügyi szférára vonatkoznak. Évi ötszázezer motor gyártására kiépített ultramodern berendezés akkor térül meg, ha kihasználják; akár recessziós körülmények között vagy a túlértékelt forint miatti profitveszteségek árán is. Következésképpen ezek a kapacitások, ha csak nem alakul ki egy olyan pénzügyi krízis, amely maga alá temeti a reálszférát, képesek a gazdaság egészét működtetni, akár fejlődő pályán tartani, ha csökkenő mértékben is. Ez történik most. Ezzel szemben 1994-ben a krízis nem egyszerűen egyensúlyi és pénzügyi volt, hanem strukturális, a magyar gazdaság teljesítőképessége, az exportkapacitások voltak gyengék. Ma szerencsére az exportképesség nem rossz. Persze ezt nem szabadna rontani azzal, hogy folyamatosan növeljük a termelés költségeit, illetve túlértékelt árfolyammal csökkentjük az exportőrök profitját.

– Mit jelent az, hogy a pénzügyi rendszer válságban van?

– Ez három területen érhető tetten. Újra megjelent a magyar gazdaságban, s ennyiben azonos az 1994-es helyzettel, az ikerdeficit: az államháztartás hiányának növelése egyben növeli a folyó fizetési mérleg hiányát is, mert a túlköltekezés és az erőteljes hitelek miatt gyakorlatilag nincsenek hazai, illetve lakossági megtakarítások. A második, hogy az államháztartás túlköltekezése nem beruházási oldalon indult el – ott hosszú távon megtérülne –, hanem a fogyasztás területén. A béremelések mellett földuzzadt az államigazgatás, párhuzamos hivatalokat, kihasználatlan intézményeket finanszírozunk és egy teljesen abnormális intézményrendszert az önkormányzatoknál. A harmadik tényező pedig az alapvetően elrontott pénzügyi, illetve monetáris politika, aminek két döntő eleme a mesterségesen túlértékelt forint és a nagyon magas kamatszint. Ez romba döntheti azokat az egyébként életképes gazdasági szervezeteket is, amelyek így csak drágán vagy egyáltalán nem jutnak friss forráshoz, vagy amelyek a nagyon olcsó importtal kényszerülnek versenyezni, illetve az exportban hatalmas veszteségeket szenvednek el. Ez a három elem együtt bizalmi válságban jelenik meg. Ami, ha nem is olyan súlyos, mint a strukturális válság, nem lebecsülendő, mert ha tartós, visszahat a reálgazdaságra is. Tehát mindenféleképpen meg kell szüntetni.

– Kinek a felelőssége az elrontott pénzügypolitika?

– A jegybanktörvény világosan előírja, hogy a monetáris politikáért a jegybank a felelős, és ennek a politikának támogatnia kell a kormány gazdaságpolitikáját, őrködnie kell a nemzeti valuta értékállandóságán, a hiányon és az infláción.

– Ez tény, de a hibás kormányzati és/vagy jegybanki döntések miatt napi közbeszéd tárgyává vált a gazdaság, és a bírálók korántsem látják világosan az összefüggéseket.

– A napi közbeszéd tárgyává nem a gazdaság, hanem az elhibázott monetáris politika vált, amihez az emberek nem értenek, és nem is kell, hogy értsenek. Az exportáló vállalatok, az olcsó importtal kiszorított hazai cégek, a magas kamatot fizető hitelt igénybe vevők a saját bőrükön érzik, de ők sem igazán tudják, hogy mi a rossz, csak érzik, hogy valami nincs rendben. De hangsúlyozom, az embereknek nem kell érteniük a gazdaságpolitikai összefüggéseket. Viszont a komoly gazdasági elemzések mind azt bizonyítják, hogy sem az irreálisan magas árfolyam, sem az irreálisan magas kamatszint nem indokolt, és nem tartható. A jegybank olyan csapdába vitte bele saját magát és az országot, amiből már nem tud menekülni: egy mesterséges, irreálisan alacsony inflációszint gyors elérése érdekében tartja magas szinten a kamatokat, hogy drágítsa a kiáramló vásárlóerőt. Ezzel azonban tartós nyomást gyakorol a forintra, fölértékeli azt. Most már valamelyest javult a helyzet, mert a piac kikényszeríti, hogy reális árfolyam alakuljon ki. Csak nagy árat fizetünk érte. A magas kamatszint ugyanis nem egyszerűen fékezi az igénybe vehető hitelek mennyiségét azzal, hogy megdrágítja, hanem többek között extraprofithoz juttatja a portfólió-befektetőket, hiszen fölvásárolják azokat az állampapírokat, amelyeken a magyar inflációsszinthez képest hét, a nemzetközi kamatszintekhez képest pedig mintegy tízszázalékos reálkamatot lehet nyerni. Miután e csoportok kezében van több mint kétezer milliárd forint értékű állampapír, most már attól kell félni, ha a jegybank, egyébként indokoltan, csökkenteni kezdi a kamatokat, elviszik a pénzüket, és ezzel finanszírozhatatlanná válik az ország. De ezzel együtt nincs más megoldás: csökkenteni kell a kamatokat. A portfólió-befektető vissza fog jönni mindaddig, amíg legalább egy százalékkal nagyobb reálkamatot ér el, mint a világban máshol. Ám ezzel a fenyegetéssel a piac azt is ki tudja kényszeríteni, hogy a jegybank magasan tartsa a kamatot, vagy akár még emeljen is; ezzel pedig tartósít egy állapotot, ami kifejezetten káros. Ráadásul a magas kamatszint nemcsak a vállalkozásokat sújtja, hanem az államháztartást is.Miközben a hiányt egyébként is csökkenteni kell, minden egy százalék kamat közel harmincmilliárd forintjába kerül a költségvetésnek, hiszen a magasabb kamatokkal kell az államadósságot törlesztenie. Tehát, ha nagyon leegyszerűsítem, Draskovics Tibornak, az új pénzügyminiszternek egyetlen forintot sem kellene lefaragnia a folyó költségvetésből, ha a jegybank a tizenkét és fél százalékos kamatát hét százalékra csökkentené.

– A jegybank független a kormánytól. A parlamenttől azonban nem.

– Igen, a parlament felelősségre vonhatná a jegybankot, de ahhoz tisztességes összefogás kellene. A politikai széthúzás miatt, sajnos, esély sincs arra, hogy egy parlamenti vizsgálóbizottság objektíven megállapítsa a jegybank felelősségét, noha a jegybanktörvény alapján erre lenne lehetőség.

– Úgy tűnik, a lakáshitelek szigorításával, a költségvetési kiadások lefaragásával a fiskális politikában bekövetkezett valamilyen váltás. A monetáris politikában azonban nem. Mennyire köthető az MNB makacssága egyetlen személyhez, az elnök Járai Zsigmondhoz?

– Ő a meghatározó, de ott van a monetáris tanács is. Csakhogy a tagjai többségükben az elnök bizalmasai. Az elnökhelyetteseket a jegybank elnöke javasolja, az úgynevezett külső, független tagokat a parlament választotta, de többségüket az előző kurzusban. Kultúrállamokban, ha bebizonyosodik a jegybank hibája, az elnöke gond nélkül lemond. Így történt például, amikor a Kohl-kormány idején a német jegybank elnöke összeveszett a pénzügyminiszterrel. Nálunk ez nem így van. A jegybank óriási felelőssége azonban, és ezt szeretném hangsúlyozni, nem menti fel a kormányt a saját hibái alól! Hiszen a jegybank nemegyszer a kormány hibái mögé bújik, amikor azt mondja, hogy azért kell a kamatokat magasan tartania, mert a kormány túlköltekezik. Más kérdés, hogy ezzel nem képes sem a túlköltekező államháztartást, sem a megalapozatlan bérnövekedést megfékezni.

– Sor kerülhet még ebben a kormányzati ciklusban valódi reformokra?

– Nem lehet halogatni. Iszonyú komoly verseny alakult ki a régióban, körülöttünk minden ország modernizálja az adórendszerét; ha nem lépünk, olyan versenyhátrányba kerülhetünk, hogy évekig megállhat a tőke beáramlása, az pedig Magyarország halála lenne. A gazdaság rendbetétele nemcsak a belső viszonyok harmonizálása miatt fontos, hanem elsősorban azért, hogy a befektetési hajlam és így a versenyképesség is helyreálljon. E nélkül nem lehet négy-öt százalékos gazdasági növekedést tartósan, finanszírozható egyensúlyhiány mellett fenntartani. Bármilyen nehéz a ciklus második felében reformokat előkészíteni, meg kell tenni. Remélem, az új pénzügyminiszter 2005-re megteszi az első lépéseket.

– Konkrétan mire gondol?

– Az adóreformra és az államigazgatási nagy reformok elindítására, mint amilyen az egészségügy, a közigazgatás, az agrárfinanszírozás rendszere. Az oktatás megújítása is szükséges, de ez nagyrészt az önkormányzatok kezében van, s kizárt, hogy a kétharmados önkormányzati törvény módosítható. Igaz, ezen az alapon a közigazgatási reformot is nehéz lesz előkészíteni, mivel az önkormányzati rendszert régiókká kellene átszervezni, ami megint ezernyi érdeket sért.

– Az euró bevezetésének lehetséges időpontjáról ön már egy évvel ezelőtt azt nyilatkozta lapunknak, hogy nem szabad elsietni. Most a hivatalos kormányzati álláspont is ez, Draskovics Tibor legutóbb 2010-et említette.

– Nyilvánvaló, hogy tavaly a kormány valami látványosat akart mondani, és az euró bevezetését 2008-ra téve egy világos célt akart kijelölni. Taktikailag értem, hogy mi volt e mögött: Medgyessy Péter miniszterelnök fölmérte, hogy a politikai erők saját jószántukból nem fogják megtenni azokat a fájdalmas lépéseket, ami a gazdaság stabilizálásához és növekedési pályára állításához szükséges, hacsak valami külső kényszer nem váltja ki. A 2008. januári csatlakozáshoz 2006-ra stabilizálni kell a hiányt, az államadósság arányát, az inflációt. Ezekre akkor is szükség van, ha nem csatlakozunk az eurózónához, de így kényszerpályára lehet terelni a gazdaságpolitikát. Magyarország számára azonban nem az a fő kérdés, hogy milyen gyorsan lehet csatlakozni az EMU-övezethez, hanem az, hogy vissza lehet-e állítani a gazdaságot egy hosszú távú, dinamikus növekedési pályára úgy, hogy az ne rombolja az egyensúlyt. Ez pedig a versenyképességen múlik. Ha a versenyképességet akarjuk javítani, akkor beruházni kell, ha hosszú távon akarunk egyensúlyt elérni, akkor nagy reformokat kell végrehajtani. Mind a kettő lassúbb inflációcsökkentést és lassúbb államháztartásihiány-csökkentést enged meg. Vagyis, ha magunkra húzzuk a kényszerzubbonyt, amit az euró bevezetése jelent, akkor gyorsan kellene csökkenteni a hiányt és az inflációt, és ezzel lefékezzük az infrastrukturális beruházásokat, a növekedést, sőt, egy csomó szociális konfliktust is vállalunk, azaz gúzsba kötjük a gazdaságot. Természetes fejlődés eredményeként kell az euróövezethez csatlakozni, és nem érdekes, ha ez nem 2008. január 1-jén következik be.

– Összességében mennyire bizakodó 2004-re vonatkozóan?

– A reálgazdaságban kétségkívül vannak pozitív jelek. Hogy ez a tendencia tartós-e, azon múlik, hogy a növekedésben kizárólag a meglévő nagy kapacitások erőltetett kihasználásának a szándéka húzódik-e meg, vagy megjelennek versenyképes új kapacitások. Ezt ma még a statisztikák nem mutatják ki. A pénzügyi bizalom helyreállítása sokkal nehezebb. Függ attól, hogy a korrigált 2004-es kormányzati célok teljesülnek-e, és valóban elkezdődnek-e a nagyobb átalakítások. S függ attól, hogy kialakul-e végre az összhang a jegybank és a kormányzati gazdaságpolitika között. Ha nem, annak mindannyian megisszuk a levét.