John Maynard Keynes angol közgazdász 1930-ban azt jósolta, hogy az unokái korára – vagyis nagyjából mostanra – beköszönt a „szabadidőkorszak”, amikor az emberek tizenöt órát dolgoznak hetente, és legalább négyszer, de akár nyolcszor annyit keresnek vele, mint Keynes korában. Nos, ennek még a közelében sem vagyunk, de egyre inkább úgy tűnik, az ötnapos, nyolcórás munkahét kora a vége felé közeledik. Persze ez még nem jelenti azt, hogy máris itt van ez a várva várt időszak: többség még mindig bizony ingyér’ és bérmentve túlórázik.
Jussunk ötről a négyre
A négy nap munka, három nap pihenés egyszerű munkaszervezési kérdésként is kezelhető. A dolgozók egy órával korábban kezdenek, és egy órával tovább maradnak, így négy nap alatt „letudják” a 40 órás kötelezettségüket. A viszonylag egyszerű döntésnek számos előnye lehet a cégek szempontjából. Az első és legfontosabb, hogy bár a kollégák épp annyit dolgoznak, mint nyolcórás beosztással, mégis elégedettebbek az átlagnál, így lojálisabbak és kiegyensúlyozottabbak. A felszabaduló hétköznapon elintézhetik a hivatalos ügyeiket – így azok miatt nem kell szabadságot kivenni –, több minőségi időt tölthetnek a családjukkal, nagyságrendekkel javul a munka és magánélet egyensúlya, ráadásul – mivel egy órával előbb jönnek és később mennek, mint a többség – a csúcsforgalmat is elkerülik. Ez a beosztás a munkaerő-hiányos gazdasági környezetben egyértelműen segíthet a vállalatnak a legjobb munkaerők megszerzésében és megtartásában, és spórolni az üzemeltetési és rezsiköltségeken.
Az új típusú munkarend egyáltalán nem sci-fi: például a KPMG amerikai irodájában a dolgozók választhatják ezt a megoldást, és az egyik hazai mobilszolgáltatónál is aktívan foglalkoznak a négynapos munkahét bevezetésének gondolatával. Egy Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kisvállalkozás pedig már két éve ilyen munkarendre állt át a dolgozók és a vezetőség közös megelégedésére. Persze a sűrített munkahétnek léteznek hátrányai is. A gyermeküket egyedül nevelők számára gyakran megoldhatatlan ez a beosztás, és gondos áttervezést igényel az üzleti partnerekkel való együttműködés is – legalábbis addig, amíg a rövidebb munkahét nem válik általánossá. Bizonyos munkakörökben pedig a napi tíz óra munkát nem lehet hosszú távon kibírni.
A munkaidő-csökkenés nem új keletű. A múlt század elején még hatnapos munkahéten hetvenkét órát dolgoztak az emberek, ami több lépcsőben csökkent a jelenlegi heti negyven órára úgy, hogy közben a termelékenység jelentősen nőtt. A technológia további fejlődésével szinte természetes, hogy ennél is kevesebb munkával tudunk ugyanekkora vagy akár jelentősebb produktivitást elérni.
A fizu bánja?
Hogy miért fizetnének a munkaadók ugyanannyit munkavállalóiknak, ha azok kevesebb órát vagy napot dolgoznak? Azért, mert kísérletek bizonyítják, hogy a dolgozók képesek ennyi idő alatt is elvégezni azt, amit korábban, ráadásul magasabb színvonalon.
A cég vezetője, Linus Feldt azt mondja, a dolgozók egyértelműen motiváltabbak. De nem csak a svédeknél működik a modell. 2012-ben Jason Fried, a Basecamp szoftvercég alapítója a New York Timesban írt hasonló eredményekről a féléves kísérleti átállást követően, a Treehouse nevű techvállalat pedig, amely teljes egészében átállt a négynapos munkahétre, szintén a motiváció növekedéséről számolt be, valamint arról, hogy az alkalmazottak elkötelezettebbekké, a cég pedig hihetetlenül vonzóvá vált a fiatal tehetségek számára. A szörfdeszkákat gyártó amerikai cég, a Paddle alkalmazottai viszont csak nyolctól egyig dolgoznak, vagyis három órával előbb végeznek úgy, hogy valójában csak két órával dolgoznak kevesebbet: az ebédidőről is hajlandóak voltak lemondani. Az alkalmazottak fizetését nem csökkentették, a cég szárnyal, az alapító Stephan Aarstol pedig nyíltan vallja: a munkaidő harmincszázalékos csökkentésével könnyedén fenntartható ugyanaz a termelékenységi szint. Persze itthon is előfordult már, hogy valahol a termelés ingadozása miatt csökkentették a munkaidőt. A 2008-as válság utáni kereslet- és így bevételcsökkenést több cég így kezelte, de arra nem találtunk hazai példát, hogy ezt a termelési szint és a fizetések fenntartása mellett tették volna.
A mexikói telekommunikációs milliárdos, Carlos Slim nyáron a Bloomergnek adott interjújában azt mondta: a technológiai fejlődésnek köszönhetően elég lenne heti három napot dolgozni, viszont el kell felejteni a mostani, „korai” nyugdíjba vonulást. A világ jelenleg negyedik leggazdagabbjaként nyilvántartott üzletember szerint hetven év fölött kellene kilépni a munkából. Miközben ez a modell a világ nyugdíjrendszereinek problémájára is pozitívan hatna, a gondolatot a dolgozók sem utasítják el. Slim saját cégénél, a Telemexnél a legjobb munkavállalóknak ajánlották fel a háromnapos munkahét opcióját úgy, hogy cserébe vállalják a későbbi nyugdíjat. Negyven százalék élt a lehetőséggel.
De nem az idősek foglalkoztatása lenne az egyetlen pozitív hatás. A heti kevesebb munka a fogyasztást is felpörgetné, különösen a szabadidő eltöltésére specializálódott iparágakban, jót tenne a munka és magánélet egyensúlyának, valamint kutatások szerint mérhetően csökkentené az egészségügyi kiadásokat.
A gazdasági racionalitás és a dolgozók vágya tehát egy irányba mutat, mégsem terjedt el eddig a rövidebb munkahét. Az igazi gát a fejekben van. Marissa Mayer, a Yahoo vezérigazgatója augusztusban azt nyilatkozta a Bloombergnek, hogy a Google indulásakor az emberek százharminc órát dolgoztak hetente, és ez vitte sikerre a céget. Valójában viszont mostanra tudományos kísérletek bizonyítják, hogy a hatékonyság nem a sok munkaórán, hanem az okos feladatbeosztáson, a jókor beiktatott szüneteken és a jól kialakított munkaidőn múlik.
