A piacgazdaság kialakulása Magyarországon nem a rendszerváltással kezdődött, hanem jóval korábban. 1982-ben léptek hatályba a kisszövetkezetekről, ipari- és szolgáltató szövetkezeti, valamint a mezőgazdasági szakcsoportokról és a gazdasági munkaközösségekről szóló rendeletek, amelyek enyhítették a magánkisipar és a magánkereskedelem létszámkorlátait, bevezették az új szervezeti formákat, és megindult az addig koncentrált vállalati szerkezet decentralizálása.
1988-ban a főállású kisiparosok száma meghaladta a 90 ezret, és közel 38 ezer kiskereskedő volt. A 27 ezer gmk és a néhány ezer kisszövetkezet szintén a magánszektor előretörését jelezték már a rendszerváltás előtt. A volt szocialista országok közül először Magyarországon alkottak átfogó társasági törvényt, még a szocializmus társadalmi-gazdasági viszonyai között, a politikai rendszerváltozás előtt. Dr. Sárközy Tamás professzor, a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem gazdasági jogi tanszékének akkori vezetője irányította azt a kodifikációs bizottságot, amely megalkotta az 1988-as Gt.-t, az egész hazai jogrendszer átalakulását húzó törvényt.
1987-ben már elindult a kétszintű bankrendszer kialakítása is: míg korábban az állami vállalatokat és szövetkezeteket a Magyar Nemzeti Bank ezzel foglalkozó részlege finanszírozta, ekkortól – bár a kereskedelmi banki szektort még nem privatizálták – több szereplő volt a piacon, és megkezdődött a verseny. Pár évvel később az első betelepülő külföldi bankok pedig nem álltak szóba a frissen alapított magyar vállalkozásokkal, volt, amelyik még számlát sem nyitott nekik. Inkább a nagyokat keresték, és csak miután azt a piacot már felosztották, nyitottak a kkv-k felé.
Bárki behozhat bármit!
A rendszerváltáskori kisvállalkozások szempontjából óriási lépés volt a deviza- és külkereskedelmi liberalizáció is: akinek voltak nyugati kapcsolatai, pár évig jól élt abból, ha a korábban zárt piacra termékeket importált.
– Gyorsan és radikálisan lett liberalizált a hazai gazdasági környezet. 1990-re úgy érkeztünk, hogy gyakorlatilag a piacgazdaság alapvető intézményei már léteznek. Egyetlen korábbi szocialista ország sem volt ilyen helyzetben – mondja dr. Kállay László, a Kisvállalkozás-fejlesztési Központ igazgatója.
– Az a szervezeti és menedzsmentkultúra, gazdálkodási szemlélet, ami jól működött a nyolcvanas években, már nem működött abban a környezetben, amelyben bárki importálhatott. Sokan ezt a fordulópontot nem élték túl, annak ellenére, hogy a piaci verseny kiteljesedése még váratott magára. Néhány évig a külföldi cégek távol maradtak a magyar piactól, az újdonsült kisvállalkozóknak csupán a divatja múlt állami nagyvállalatokkal kellett ringbe szállniuk. Mégis, ahogy a Kontrax vagy a Kontroll példája is mutatja, a korán érkezők előnye néhány év alatt elveszett, sőt kockázati tényezővé vált – magyarázza Kállay.
A nyolcvanas években szocializálódott vállalkozásoknak váltaniuk kellett a kilencvenes években. Vízválasztó volt, hogy tud-e alkalmazkodni a piachoz, az új adószabályokhoz – nyolcvannyolc előtt nem volt szja, és kilencven előtt nem volt a mai értelembe vett vállalati nyereségadó és áfa sem. Azok közül, akik a tervgazdaság idején szocialista vállalkozási formában tevékenykedtek, sokan elvéreztek. Azok, amelyek csupán arra építették fel a stratégiájukat, hogy, mondjuk, a Távol-Keletről olcsón behoznak bármit, amit eladnak egy hiánypiacon. Az erőforrás-korlátos gazdaság megváltozásával már olyan értéknövelt ajánlattal kellett előállni, amely egy valódi piacon, valódi versenyben is előnyt jelent. Ki kellett találniuk a cégeknek azt az előnyt, amely miatt őket választják a vevők.
A kilencvenes évek első felében milliószámra szűntek meg a munkahelyek. A vgmk-kból, gmk-kból – a mai fogalmak szerint ezek leginkább a kiszervezett tevékenységekre hajazó, az állami vállalatnak dolgozó vállalkozások – sokan kényszerültek arra, hogy önállóvá váljanak, de nem mindenkinek sikerült a „vállalkozósdi”. Aztán elkezdett a szabályozás hozzánőni a törvényekhez: az évtized elején gondolt valaki egyet, és nyitott egy közértet. A kilencvenes évek közepére már nehezebbé vált a tevékenységek indítása, majd pedig megjelentek a külföldi cégek, és új versenykörülményeket teremtettek a még „kiskorú” magyar vállalatoknak. A fejlődés újfent megrostálta a hazai cégvilágot.
– A kilencvenes évek közepétől bonyolódott a szabályozás, és a konkurenciaharc is felerősödött. Nemcsak a külföldiek érkeztek meg, hanem a hazaiak közül is többen megerősödtek. Már nem volt elég a liberalizációt kihasználva rárontani a piacra. 1993-ban egy magyar vállalkozásnak könnyebb volt elindulni, mint megerősödni.
Ez a kilencvenes éveknek majdnem a végéig tartott, majd 2004-ben az Európai Unióba belépés hozott újabb fordulópontot a cégek életében: részévé váltunk a világ legnagyobb belső piacának. Ebben a helyzetben megint csak voltak, akik kiszálltak a körhintából azok közül, akik korábban jól teljesítettek.
Az elmúlt negyedszázadra visszatekintve mostanában érkeztünk el a negyedik szakaszához a piacgazdaságnak: ebben az időszakban már úgy lehet valaki sikeres, ha egyből a nemzetközi porondon arat babérokat, ahogyan például a Prezi, a NNG, a Ustream vagy a LogMeIn. A startupok már a nemzetközi – akár unión kívüli – versenyben állnak helyt.
Minden jó, ha a vége…
Úttörőként kezdtük, ma mégsem sikertörténetről beszélünk. A rendszerváltás környékén indult vállalkozók csak korlátozott mértékben lettek sikeresek részben azért, mert az a gazdasági környezet, amelyben alapították a cégüket, és elérték kezdeti sikereiket, nem volt stabil. Fontos jellemzőiben idővel komoly változások következtek be.
A kudarcukat magyarázza az is, hogy nem rendelkeztek azokkal a vezetői képességekkel, amelyeket a külföldi tulajdonú vállalkozások megjelenése, a korlátlan importverseny megkövetelt volna. „Erőfölényként élik meg a külföldi cégek versenyelőnyét, és a hatékonysági versenybe csak vonakodva lépnek be” – fogalmaz Laki Mihály és Szalai Júlia Tíz évvel később – magyar nagyvállalkozók európai környezetben című könyvében. Egy részük mintha idegenül érezné magát az erősödő, valóban nyílt versenyben, nem veti bele magát a piac mindennapi küzdelmeibe. Nehezebben veszik tudomásul, hogy olcsóbban kellene termelni és szolgáltatni, sőt a külföldi tulajdonban levő nagyvállalati vevőik is költségcsökkentést várnak tőlük, így a megszerzett pozíciókért folyamatosan harcolniuk kell.
Tóth Tamás, az Opten tulajdonos ügyvezetője is a hiányzó piacgazdasági tapasztalatokkal, a hiányzó vállalkozási kultúrával, a hiányzó marketing- és értékesítési tudással és az alacsony tőkeellátottsággal magyarázza, hogy viszonylag kevés rendszerváltáskor indult garázscég vált nagykorúvá (Tóth Tamással készült interjúnkat a Piac & Profit 2014. 12. – 2015. 1. számának 27. oldalán olvashatja).
1989-től 2012-ig a GDP átlagos növekedési üteme alig több mint egy százalék volt, a háztartások tényleges fogyasztása átlagosan kevesebb mint fél százalékkal nőtt évente a KSH adatai alapján – olvasható az imént említett könyvben. A kétezres években a belföldi magánszemélyek részesedése a vállalati tulajdonból enyhén csökkenő trendet mutatott, 2011-ben alig több mint 13 százalék volt, amihez ugyan hozzá kell adni némi közvetett tulajdont, ezzel együtt is azt mutatják a számok, hogy a hazai vállalkozók összességében nem képesek jelentős tőkefelhalmozásra – állítja a szerzőpáros. Annak ellenére sem, hogy az ország 2004-ben csatlakozott az unióhoz, és megnyíltak számunkra a vissza nem térítendő támogatások, amelyek hatalmas lökést jelenthettek volna.
Az Opten válogatása alapján összesen 400 olyan kis- és középvállalat működik a hazai piacon, amelyek a rendszerváltáskor indultak – van, amelyiknek külföldi anyavállalata már sok évtizede –, és az éves árbevételük meghaladja a 700 millió forintot. Bár a mintát reprezentatívnak egyáltalán nem nevezhetjük, a beszélgetésekből kiderül: az alkalmazkodóképesség és a rugalmasság szinte valamennyiüknél tényezője a sikernek. Mint ahogy az etikus üzleti magatartás fontosságát is számos alapító kiemelte mint a fennmaradás zálogát.