Ahogy Tamkó-Sirató Károly verséből annak idején megtanulhattuk, egy jelenség önmagában nem vetíti előre azt, milyen üzleti lehetőség áll előttünk. Az említett versben ugyanis a mezítlábas afrikaiak láttán két cipőpiac-elemző merőben ellentétes tartalmú táviratot küld haza. Az egyik pesszimista: itt nem lehet eladni cipőket, ezt a vak is láthatja – míg a másik optimista, hiszen itt még senkinek nincs cipője. Nem tudjuk, melyik fog nyerni – leginkább az, aki olyan mértékben érti a piaci jellegzetességeket, hogy az addigiaktól eltérő üzleti modellt talál a cipők értékesítéséhez.

Kép:Fotolia

Ez a két megközelítés csapott össze néhány évvel ezelőtt, amikor kollégámmal egy irodaház ebédlőjében ülve arról vitatkoztunk kamaszos hévvel (és minden tét nélkül), hogy hogyan kellene megreformálni a kadáverbizniszt. Kadáver, azaz holttest, igen. A kiindulópont az volt, hogy a holttesteket az orvostudomány igen sokféleképpen hasznosítja, és ehhez nem is szükséges az egész holttest, elegendőek csupán részei. A másik kiindulópont pedig az volt, hogy holttestből a világ egyes tájain túltermelés van, máshol pedig jelentős hiány mutatkozik, így érdemes azon mélázni, hogy hogyan lehet élénkíteni a holttest-, jobban mondva holttestrész-kereskedelmet. Kollégámmal egy kis asztalnál ültünk az étkező közepén, és ebédünk fölött arról gondolkoztunk hangosan, hogy vajon hogyan kellene kezelni a maradványokat a legjobb üzleti hasznosítás érdekében. Milyen érvrendszer szükséges ahhoz, hogy a gyászoló rokonságot megszólítsuk a kérdéssel. Mit kell tenni ahhoz, hogy a fel nem használt részeket még kegyelettel kezelhessük. A mi számunkra ez egy mélyen szakmai gondolatkísérlet volt, és élvezetes vitát eredményezett. A biotech iparág egyik központi kérdésével játszottunk. Csak később figyeltünk fel a szomszéd asztalnál ülő úriemberre, aki egyre sápadtabb arccal szorongatta kését és villáját kihűlő ebédje fölött, majd egyszer csak felpattant és kirohant az ebédlőből.

Azóta néha eszembe jut a jelenet. Többek között azért, mert számos olyan üzleti kérdéssel találkozom, ahol a háttérben „elsápadó urak” ülnek, és borzadállyal figyelnek: csak a tömeg meg ne tudja, mit művel az adott szektor. Ilyen kérdés például, hogy

• Mekkora üzleti lehetőség rejlik az adatbányászatban, ha a Google-nek megéri nagy magasságú ballonokról kiszolgálni a Föld internettel nem lefedett térségeit? Ezt ugyanis közvetlenül azok a térségek soha nem fogják megfizetni neki. Elfogadjuk, hogy adataink vállalatok kezébe tett értékként működnek vagy felháborít? (A Google tényleg mindent tud rólunk.)
• Mekkora árréssel dolgoznak azok a cégek, ahol freemium megoldások is vannak? (A freemium, vagyis a felhasználó számára ingyenességet jelentő üzleti modellről itt olvashat részletesen.) Egészen pontosan hol és hogyan nyerik vissza azt a költséget (méghozzá  jelentős elvárt haszonnal)? Ki fizeti az ingyenest valójában? Az angolban ezt „white lie”-nak hívják: olyan hazugság, amit elfogadunk, mindennaposnak tekintünk. De miért hisszük el az ingyenességet?
• Mit tud rólunk már ma az analitikai alapú marketing, és hogyan fogja ezt a tudást és technológiát hasznosítani a következő 5 év marketinges iparága? Hogyan viszonyulunk ahhoz, hogy Facebook-aktivitásunk alapján már megmondható nagy biztonsággal akár a bőrszínünk vagy az IQ-nk is? És ahhoz, hogy ez üzleti lehetőségeket is rejt? És milyen érzéseket kelt bennünk, ha megtudjuk, hogy a következő lépcsőfok már a neuromarketing, ami szemmozgásunk és EEG-jeleink alapján célozza a minket elérő üzeneteket? Örülünk neki vagy megrémít?

Üzletfejlesztőként azt gondolom, hogy a gazdaság természete ez: ha valahol felmerül egy igény, a vállalkozások meg fogják találni az utat, hogy az erre reagáló tevékenységgel bevételt termeljenek. Holttesteket vagy adatokat adnak el, könnyed hazugságokkal teszik piacképessé termékeiket és szolgáltatásaikat, ha pedig megtehetik, lelkünkbe másznak a válaszért, mit és hogyan lehet a legjobban eladni. Ilyen határokat feszegetett válságba csúszott hitelezési piac is – mit és meddig engedhet meg magának, hol vannak a vásárló oldalán már látható és hol kellene, hogy legyenek etikai határok. Kell-e felnőttnek tekinteni minden esetben vásárlóinkat? Mikor kell helyettük, róluk döntenünk?

Hol van a határ? Én nem tudom.

A cikk szerzője a Megoldás.Most munkatársa.