Kezdjük a fényképezéssel! A hétköznapi utazó gyakorlatilag egyféle méretű filmet használ. Ez az úgynevezett 35 milliméteres, más szóval: leica. Van ugyan egy másik típus, az APS névre hallgató, de az alig van jelen a magyar piacon. A leciából van színes és fekete-fehér negatív, valamint színes fordítós, azaz vetíthető diafilm. Persze fényképezőgép nélkül ezzel nem sokra mennénk. Pénztárcánk szabja meg – meg talán igényességünk -, hogy a sokféle géptípus közül melyiket vásároljuk meg.
Egy közepes árfekvésű kompakt fényképezőgéppel - 50 ezer forint alatti árra gondolva - már kifogástalan emlékképeket készíthetünk utazásainkról. Majd amikor „teleexponáltuk” filmtekercsünket, jöhet a kémiai tortúra, azaz a laborálás… Ezt nevezik analóg módszernek.

Ugyanaz, egy dolgot kivéve
Miben más a digitális fényképezés? Lényegét tekintve ugyanilyen, egy dolgot kivéve: ebben a fényképezőgépben nincs film, hanem a helyére – ahová a lencse a képet vetíti – egy képérzékelő CCD lapkát építenek be fixen. A lapka apró, szabályos négyzet alakú – vagy újabban nyolcszögletű –, fény hatására elektromosan feltöltődő elemekből, pixelekből áll. Ezen a lapkán az exponálógomb megnyomása után elektromos töltéskép keletkezik, minden egyes pixel az odavetített képrész fényességének és színének megfeleltethető elektromos jelet őriz. Ez eddig ugye nagyon emlékeztet a hagyományos (kémiai) technológiára. Olyannyira, hogy ez nem más, mint analóg töltéskép. Majd ezt az analóg töltésképet egy áramkör „kiolvassa”, azaz szépen sorban minden egyes képpont ilyen adatát valamilyen tárolóegységbe továbbítja, de előtte digitalizálja. Analóg adatok sorozatának a számítógép számára is „érthető” digitális formára való átalakításáról van itt szó.

Mi ennek az előnye? Az így létrehozott képadatok a feldolgozás során nem sérülnek, az újból és újból képernyőre vagy nyomtatóba „küldött” képadatok mindig ugyanazt a képet jelenítik meg, állandó minőségben.

A pixelek számától függ
A mai digitális fényképezőgépek apró memóriakártyákon tárolják a képadatokat. A legkorszerűbb kamerák a következő öt tárolókártya (card) valamelyikét használja: CF (compact flash), SM (smart media), MM (multi media), SD (secure digital) és az MS (memory stick) card. A tárolókártyáknak persze tárolókapacitásuk van, azaz csak meghatározott mennyiségű adat fér el rajtuk (azonosítás: a filmtekercs hossza). Hogy hány felvételt tudunk így tárolni, mikor kell cserélni, az értelemszerűen képünk felbontásától, pontosabban a képérzékelő CCD-nk pixeleinek számától függ. Nem kell most a film sok-sok milliós felbontására gondolni. Már 2-3 millió pixeles képfelbontás is jó minőségű (fotószerű) és kellően nagy méretű (körülbelül A5-ös) printek lehetőségét jelenti. Hogy egy digitális fényképezőgép CCD-je hány pixelből áll, ezt a gyártók büszkén ráírják a kamera vázára: például a 3,3 MegaPixel több mint hárommillió képpontot jelent.

A számítástechnika segít e sok adat kis helyen való elhelyezésében: az úgynevezett tömörítési eljárások valamelyikével. További könnyítés, hogy szerényebb, azaz alacsonyabb felbontású – mondhatjuk így is: rosszabb minőségű – képkészítés lehetőségét maga a kamera is felajánlja felhasználójának. Ha csak televíziós képernyőn akarjuk megnézni és/vagy megmutatni felvételeinket, akkor felesleges 350 ezer pixeles képnél jobbat készíteni, hiszen a mai televíziós szabvány ilyen szerény képminőséget kíván. Ez a választási szabadság nagyon nagy előny. A felbontás persze a kép megjelenési minőségéről szól, minél inkább magasabb ez a szám, annál inkább filmszerűbbé válik fotográfiánk.

Digitális fényképezőgépeket a nagyobb számítástechnikai cégek gyártanak és persze a nagy múltú hagyományos fényképezőgép-gyártók. Így szinte minden középkategóriájú (két-három MegaPixeles) kamera megtalálható a Casio, a Hewlett Packard (HP) vagy a másik oldalon az Agfa, a Canon, a Fuji, a Kodak, a Minolta vagy a Nikon palettáján.

Nagy árkülönbséget – ha a szolgáltatásokat is összevetjük – nemigen találunk. A hagyományos gépgyártók modelljei talán kicsit drágábbak, amit betudhatunk a garantáltan jobb objektíveknek (és hát a CCD-n kívül talán ez a legfontosabb) és a tartósabb mechanikai kivitelnek. Egy ilyen középkategóriájú gép ára ma 100 ezer és 300 ezer forint között mozog. Olcsóbb a gép, ha alacsonyabb felbontású a képérzékelő, és még olcsóbb, ha csak fix fókuszú az objektívje. Ha megelégszünk a körülbelül kétmilliós képfelbontással és az utazásnál talán nélkülözhetetlen mintegy háromszoros zoomobjektívvel, akkor már 200 ezer forint körül hozzájuthatunk egy körülbelül 12 megabytes tárolókártyájú, jó digitális fényképezőgéphez.

Jó nagyok és feltűnőek voltak
Folytassuk a videózással! A dolog ugye az amatőrfilmezéssel kezdődött, úgy hetven évvel ezelőtt. Ez a korszak az amatőröknek szánt videokamerák megjelenésével fejeződött be, jó tizenöt évvel ezelőtt. Ekkor már a szuper 8 milliméteres filmkamerák szolgáltatásaikban (képminőségben érthetően nem) szinte meghaladták a professzionális kamerákat. Megszületett az otthoni (asztali) videózás nemzetközi szabványa: a VHS. Azután megszülettek a VHS szalagra dolgozó felvevőkamerák is. Jó nagyok és feltűnőek voltak, illetve azok még ma is. Majd a miniatürizálás jegyében jött létre a VHS-C, a Video 8 és a Hi8, az egyre használhatóbb és a szolgáltatások skálájában egyre bővülő választék. Ezek a kamkorderek (hasonlóan a professzionális berendezésekhez) a képadatokat analóg módon, igaz, mágneses jelként „írták fel” a mágneses szalagra. Ha kellett egy másolat, hát másoltak, de ez már nem olyan lett, mint az eredeti. A harmadik-negyedik másolat pedig már élvezhetetlen képet eredményezett.

Kamkorderek kora
Több nagy cég közös fejlesztésének eredménye a miniDV kazettára dolgozó digitális videokamera. Ez a kazettás rögzítési formátum egynegyed col (6,35 mm) szélességű szalagot használ. Ezt a komponens digitális rendszert eredetileg archiválásra szánták, ám helyette egy „high-end” amatőr, illetve egy professzionális felvételi rendszer született így meg.

A DV kamkorderek – a hangkazettánál is kisebb – magnókazettái 60 percnyi nagyon jó minőségű digitális, hangos mozgóképfelvételeket tudnak tárolni. És mint a korábban említettekből tudjuk: ez elvileg akárhányszor másolható, minőségromlás nélkül.

Persze új kazetta új kamerát is jelent, azaz újbóli költséget. Az európai piac ezért – e rendszer kiválósága ellenére – lassan fogadta be az új modelleket. Minden bizonnyal ennek köszönhető a Digital 8-as rendszer megjelenése. A lényeg: a digitalizált képformátum megmaradt (a két rendszernél azonos), de a tárolószalag megváltozott. A korábbi amatőr formátum, a Hi8-as rendszer kazettájára kerülnek fel a képadatok, így, miközben a szolgáltatás minősége azonos a DV kamkorderek szolgáltatásaiéval, a Digital 8-as jóval olcsóbban kerül az üzletekbe. Ezek a kamkorderek „lefelé kompatibilisek”, azaz lejátszhatók velük az analóg Video 8-as és Hi8-as felvételek, ráadásul javított képminőséggel. Aki eddig ilyen kamkorderrel rendelkezett, annak „megéri” a jobb Digital 8-asra cserélni berendezését, a régin pedig túladni, hiszen kezdő videózónak a gyakorlat megszerzésére még alkalmas.

Kicsiny DV kazetta, kicsiny – zsebben is elférő – kamkorder és kiváló kép. Olyan kiváló, hogy ezzel a rendszerrel már a professzionális terület is dolgozik, híranyagok, tudósítások és dokumentumfilmek (például úti filmek) készülnek ezzel a technológiával. Kamkorderben sincs hiány, hiszen a három nagy – a JVC, a Panasonic és a Sony – amatőröknek is és profiknak is nagy választékot kínál.

Mit hoz a holnap?
A legújabb fejlesztések eredménye, hogy a képérzékelő CCD-t az itt elégséges 350 ezer pixelnél nagyobb felbontásúra cserélik, hogy az úgynevezett fotómódban (állókép) már „kinyomtatható” minőség álljon a felhasználó rendelkezésére. Míg korábban az állókép is a szalagra került (6-7 másodpercnyi hosszban), most ezeknél a kamkordereknél már a digitális fényképezőgépeknél megismert tárolókártyák valamelyikét lehet a kameravázba csúsztatni ezzel a céllal. Itt jegyzendő meg, hogy ma már a digitális fényképezőgépek is fel „tudnak” venni 30-60 másodpercnyi mozgóképet, igaz, csak az e-mailhez igazodó szerény felbontásban és körülbelül 15 kép/mp képfrekvenciával.

Mit hoz a holnap? Minden bizonnyal a mechanikus, mozgó alkatrészeket nélkülöző (hibaforrás-csökkentő) berendezéseket, azaz a tárolókártyás megoldásoké a jövő. Mozgókép esetén nagy tárolókapacitású kártyákat kell előállítani, elérhető áron.

Rák József

2001. július