Felmerül a kérdés: miért emelkedtek hazánkban a munkaerőköltségek kevésbé, mint a régió többi országában? A válasz prózai: a mindenkori magyar gazdaságpolitika egyik fő célja a külföldi működőtőke becsábítása. Ennek elérése céljából a kormányzat a munkát terhelő adókat (SZJA, SZOCHO stb.) alacsonyan tartja, míg a fogyasztást terhelőket (áfa, jövedéki adó, fogyasztási adó stb.) magasan.

A hazai gazdaságpolitika másik fő eszköze a forint leértékelése volt. Ha a forint értéke csökken az euróhoz képest, a multinacionális vállalatoknak kevesebb euróba kerül ugyanaz a forint alapú kifizetés. Ezzel párhuzamosan persze az importált javak egyre drágábbak lesznek itthon (de ez, az elsősorban export tevékenységet végző multikat nem érinti). Eközben a legtöbb magyar munkáltatón nem segít a hazai deviza leértékelése, hiszen – ha nem exportra termelnek – jellemzően a bevételeik forintban realizálódnak, miközben az importjuk drágul.

Összességében megállapítható, hogy a magyar munkaerőköltségek az EU-hoz való csatlakozásunk óta euróban mérve jóval kisebb mértékben nőttek, mint a vizsgált szomszédos országokban, ami elvben versenyelőnyt is jelenthetne. Ugyanakkor a rendkívül alacsony termelékenység növekedési ütem azt jelenti, hogy a becsábított vállalkozások többsége alacsony hozzáadott értékű termeléssel jelent meg hazánkban. A forint értékvesztése az euróhoz képest, a minimálbér erőltetett emelése, a bőkezű támogatási politika, a munkaerőköltségek – gépipari és autógyártó multik számára előnyös – csökkentése mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy hazánk versenyképességének javulása a régiós országokéhoz képest elmaradt – írta elemzésében a GKI.