A karácsonyi nagybevásárlások időszakában, illetve a kiköltekezés terhelte spórolós évkezdetek során különösképp árérzékeny az átlagos hazai fogyasztó. Bármely kiskereskedelmi egységben a pénztárhoz fáradva könnyűszerrel észlelhető az utca embere számára a tavalyihoz képest hozzávetőlegesen átlagosan 40 százalékkal magasabb élelmiszerár. Sőt, az árdinamika egyes közszükségleti cikkeknél meghaladhatja akár még a 100 százalékos szintet is. A bérnyomással, illetve az ár-bér spirállal önmagában nem magyarázható akut ároldali krízis immár felettébb nehezen volna cáfolható.
Szomorú aktualitást szolgáltat témánknak az uniós fejlesztési források késedelme miatt az elmúlt év során bekövetkező látványos forintgyengülés. Azonban mindez csak a jéghegy csúcsa. Az árfolyam gyengülése korántsem napjainkban vette kezdetét. Meglehetősen mélyre kell hatolnunk emlékezetünk kútjában ahhoz, hogy képessé váljunk felidézni nemzeti fizetőeszköz értékvesztésének kezdetét. „Eltűnt, mint az erős forint” – szólt a régi idők nagyszüleinktől ismert népi bölcsessége. Az elmúlt évszázad során a korona, a pengő és a forint egyaránt a korabeli Európa egyik legstabilabb fizetőeszközének számított. Akkor mégis mi romlott el alapjaiban és mikor?
Az egyik legfontosabb értékmérő egy-egy nemzetgazdaság teljesítményének kifejezése terén a nemzeti fizetőeszköz árfolyama. Hiszen józan paraszti ésszel nehezen képzelhető el a virágzó reálgazdaság és a gyenge valuta egyidejű jelenlétének kombinációja. Holott exportvezérelt gazdasági modell működtetése esetén gyakorta esnek a jegybanki menedzsmentek a mesterséges árfolyamgyengítés hibájába. A könnyen jött siker pünkösdi királysága ilyenkor az övék, mely halovány dicsfény árnyéka sokáig rávetül hazájuk elsötétedő egére.
Magyarországon különös gazdaságpolitikai nagykoalíció működik a rendszerváltoztatás óta, melynek célja a versenyképesség tartós fenntartása a nemzeti valuta állandó gyengítése útján. Ezen irányzat zenitje kormányzatokon és nemzeti banki vezetéseken átívelő módon a ’80-as évek vége óta töretlenül tart, szakmai pozícióját láthatóan mindeddig nem veszélyeztette semmi.
Bármelyikünk emlékezhet arra, hogy a kádárizmus végnapjaiban 40-50 forintért volt váltható idehaza az akkortájt az öreg kontinens kvázi közös pénznemeként számon tartott német márka. Az NSZK pénznemét elsődleges európai tartalékvalutaként felváltó euró bevezetésekor már 200 forintot kellett adnunk hazánkban egy euróért. Melynek értéke egyébként gyengébb volt a márkánál, hiszen éppen azért került anno bevezetésre, hogy a külpiacokon versenyképesebbé tegye ároldalon az európai exportot. Napjainkban a forint immár a 400-450 közötti sávban mozog immár csaknem egy esztendeje a közösségi pénznem ellenében. Vagyis a forintárfolyam bő 30 év alatt a tizedére (!) süllyedt. Az elmúlt húsz év során pedig korábbi értékének még a felét se volt képes megőrizni euróban (vagy USA-dollárban) kifejezve. Eközben a 2008-as pénzügyi krízis kirobbanását követően még 150 forintért váltható svájci frankhoz képest a forint nagyjából a harmadát éri jelenleg (napjainkban éppen 411 forintot).
A magyar monetáris és fiskális vezetés azon közgazdasági iskola képviselőiből tevődik össze emberöltők óta, melynek tagjai azt vallják, hogy a nemzeti valuta minden egyes 10 százalékos gyengülése 0,3 százalékkal növeli az ároldali exportpiaci élénkítés révén a nemzeti összterméket. A formailag helytálló következtetés azonban nem számol a folyamat vitathatatlan árnyoldalaival, mint amilyen az elmaradott feldolgozóipari szerkezet konzerválódása, a belföldi árszínvonal tendenciózus emelkedése, a lakossági jövedelmek és megtakarítások elinflálódása. Az állandóan exportcélokra hivatkozó árfolyamgyengítő szakértői körök minden jel szerint sose teszik fel maguknak a kérdést: vajon miként lehetséges, hogy a prémium minőségű gépipari, luxusipari, turizmusgazdasági termék- és szolgáltatás-exportot realizáló Svájc, Svédország, Norvégia, Dánia – amellett, hogy mindegyikük tudatosan megőrizte monetáris szuverenitását – nem az exportszerkezete olcsóságával szerzi meg a nagyvilágban külpiacait, hanem kiviteli cikkeik és turizmus-gazdaságuk élvonalbeli színvonalával. Ugyanis az olcsósággal való versenyzés középhosszú távon mindig a termelési és szolgáltatási színvonal – ezáltal pedig a jövedelmezőség – rovására megy.
Árfolyamgyengítő exportélénkítés leginkább olyan feltörekvő kelet-ázsiai nemzetgazdaságokban volt sikerrel kivitelezhető, ahol az exportárualapot termelő magas hozzáadott-értéket képviselő iparvállalatok nagyrészt nemzeti tulajdonban voltak a felzárkózás időszakában (Japán, Tajvan, Dél-Korea), mert ennek révén ugrásszerűen javult a szféra jövedelmezősége, tőkeképzési potenciálja, technológiai ellátottsága. A magyar nemzetgazdaság tipikusan nem ilyen, hiszen a kivitele túlnyomó részét multinacionális leányvállalatok export-enklávéi termelik, amelyekben a képződő profittömeg rendszerint repatriálásra kerül a Lajtán túli vállalati központok irányába. A nemzetgazdaságunk szélsőségesen duális szerkezetéből adódóan e gigantikus multinacionális profitráta évről-évre alig vesz részt a magyar reálgazdaság tőkeellátottságának biztosításában, amit hazánk tőkemérlegének passzívuma is jelez.
Sokak emlékezhetnek még a ’90-es évek második felében végrehajtott (Bokros-Surányi-féle) csúszó leértékelés folyamatára. A jegybank és a pénzügyminisztérium szakértő köreinek irányából egyaránt támogatott – akkortájt a hivatalosság szintjére emelt – főáramlatú gazdaságpolitikai irányzat lényegében egy előre deklarált lépcsőzetes árfolyam-leértékelési program kivitelezését képviselte a mielőbbi pénzügyi stabilizáció érdekében. Azonban ezzel párhuzamosan zajlott egy erőltetett ütemű privatizációs program is hazánkban.
E két – nem mellékesen eredményesen végrehajtott - közpolitikai törekvés (éppen azok egyidejűségéből fakadóan) komoly árnyoldallal is járt. Ugyanis ebből kifolyólag a nyugati kulcsvalutákban (dollár, márka) kivitelezett magyarországi privatizációs tranzakciók a lehető legolcsóbb vételáron kerültek realizálásra. Évekkel később az Állami Számvevőszék (ÁSZ) vonatkozó jelentése állapította meg, hogy a hatályos költségvetés függelékeként utoljára ’88-ban elkészített államháztartási vagyonmérlegben szereplő vagyonérték valorizált (azaz az időközbeni inflációval korrigált) mutatójához képest kétharmad áron kelt el, tehát a vagyontömeg harmadrészt semmivé foszlott a magánosítás során. Egyes – merészebb hangvételű - szakértői becslések szerint a valós becsérték harmadáért, negyedéért kelt el a magyar állam termelővagyonának zöme. Ezen értékvesztés döntő része a forintárfolyam szakadatlan gyengítéséből fakadt, hiszen a forintban vezetett közvagyon-nyilvántartás ellenére a konvertibilis devizahiány okán dollárban vagy márkában került magánosításra a termelővagyon nagy része.
Hazánk ’96-os OECD-tagságát követően az évtized végére feloldott addigi kötött devizagazdálkodás után bármely magyar állampolgár legálisan tarthatott otthonában, vagy devizaszámláján tetszőleges mennyiségben devizát. Az államszocializmusban a párnacihában felhalmozott – formailag jogellenesen tartalékolt – lakossági devizatömeg bekerült a reálgazdaság vérkeringésébe. A lassan megszelídülő inflációs ráta az ezredfordulót követően egyre kevesebbeket ösztönzött megtakarításaik devizában való felhalmozására. Azonban napjaink két egymást követő évben egyaránt 15-20 százalékos szintűnek ígérkező pénzromlási üteme minden jel szerint újfent elindította a lakosságot a deviza-készpénzfelhalmozás irányába. Utóbbi trend immár a kormányzati szándékoktól függetlenül is a forintgyengülés irányába torzítja a monetáris folyamatokat.
A fentiek alapján adja magát a kérdés: a szinte minden területen a korábbi szakmapolitikai gyakorlattal látványosan szakító – egyenesen unortodoxnak deklarált - trendeket követő (sőt azokat egyenesen diktáló!) hazai kormányzat vajon miért tartott ki az árfolyamgyengítés akkor már legalább egy bő emberöltő óta követett magyarországi gyakorlata mellett?
Nos, a válasz kézenfekvőbb, mint gondolnánk. A multinacionális vállalati konglomerátumokkal 2010 után szakmányban kötött ún. stratégiai partneri megállapodások jelentős kedvezményeket irányoztak elő az alacsony képzettségi szintű munkavállalói kör számára reálgazdasági munkahelyeket tömegesen létesítő külhoni (eleinte főként német és osztrák, majd kelet-ázsiai) iparvállalatoknak. E munkanélküliség-csökkentési szándékkal párhuzamosan megkezdődött leginkább 2016-tól kezdődően egy – főként a kékgalléros csoportokat preferáló - belföldi bérfelzárkóztatási program is, melynek teljességgel alárendelődött a hazai monetáris politika. Ugyanis a költségeiket devizában számon tartó nagyvállalatok azon esetben voltak képesek és hajlandóak növelni magyarországi alkalmazotti létszámukat és a foglalkoztatottjaik forintjövedelmét, ha bértömeg-terheik devizában számolva a forintgyengítés okán legfeljebb mérsékelten változtak.
Ezen évtizedes időszakban gyengült 250-ről 450 környékére a forint az euróval szemben. Vagyis a kormányzati növekedési célokat szolgálta a laza monetáris politika, melynek vaskos árát az élelmiszerüzletek kasszáinál vagyunk kénytelenek megfizetni. Egy külkereskedelmi orientációjú – alacsony hozzáadott értéket képviselő - nemzetgazdaság, melynek termelő és szolgáltatási szférája egyaránt importfüggő nem gyengítheti nemzeti valutáját tartósan büntetlenül. Ugyanis a behozatal növekvő árszínvonalának fokozódása (főként a lakossági fogyasztási kosárban rendszerint domináns feldolgozott élelmiszer-termékkör áremelkedése) révén kétszámjegyű inflációt importál külhonból.
E trend – jóval a háborút megelőzően – 2016 végétől éreztette hatását hazánkban évről-évre kétszámjegyű mérvű élelmiszer-áremelkedés formájában. Amennyiben alapvető fogyasztási cikkekből önellátó lenne nemzetgazdaságunk a lengyelhez vagy az oroszhoz hasonlóan, akkor a kormányzatilag preferált modell valószínűleg működőképes lehetett volna. Azonban az önellátási képesség hiányában a lakossági átlagjövedelem hazánkban 2022-2023 folyamán a mindenkori munkavállalói átlagbéren és alatta foglalkoztatott alkalmazotti tömegek (vagyis a munkavállalók 3/4-e) esetében radikálisan csökkenni fog. Legutoljára a rendszerváltozás során élt át ilyen egzisztenciális sokkot a magyar társadalom.
Amennyiben a jegybank rendszeresen intervenciót hajtott volna végre devizatartalékai terhére a forint védelmében, vagy a fiskális politika a kimagasló növekedést produkáló évtizedben törekedett volna az államadósság szintjének GDP-arányos csökkentésére, akkor a forintárfolyam a többi V4 ország valutájához hasonlóan mérsékelten gyengült volna a COVID-krízis során és a háborús időszakban egyaránt. Ekként a hazai infláció korlátok között lett volna szorítható. Azonban ez a vonat éppúgy elment már jó ideje, miként eltűnt anno a legendásan erős forint.
