A MAZARS könyvvizsgáló és tanácsadó vállalat szerint a Magyarországon 2010-ben ratifikált egyezmény kálváriájának oka Randal „Rand” Paul republikánus szenátor, aki négy éve minden kétoldalú amerikai adóegyezmény szenátusi megerősítését megakadályozza. Az új amerikai–magyar kettős adóztatási egyezményt 2010. február 4-én írták alá, és a magyar Országgyűlés 2010. február 22-én el is fogadta. Az egyezmény szerint a kétoldalú megállapodás a ratifikációs okmányok kicserélésének napján lép hatályba, rendelkezései attól a naptól alkalmazandók – derül ki a MAZARS legfrissebb összefoglalójából. Azt azonban kevesen tudják, áll a jelentésben, hogy – amerikai szenátusi jóváhagyás híján – az egyezmény máig nem lépett hatályba, és ezt még az erre vonatkozó hivatalos vagy félhivatalos hazai források sem mindig veszik figyelembe.
„A jogtár és NAV angol nyelvű honlapja már az új egyezményt jelöli hatályosnak azzal, hogy az 2010. március 5-én hatályba lépett, de az adóhatóság magyar nyelvű weboldalán és az IRS (az amerikai adóhivatal) honlapján továbbra is a régi, 1979-es egyezmény szerepel. Nyilván ez utóbbi a helyes, hiszen az USA eddig még nem ratifikálta a megállapodást, ez pedig a hatályba lépésének az előfeltétele” – foglalta össze Szmicsek Sándor, a MAZARS partnere.
Szmicsek Sándor elmondta: a kétoldalú egyezmény ratifikálását egyetlen személy akadályozza: Rand Paul republikánus szenátor, aki Kentucky állam képviseletében 2010. január 3. óta tagja a szenátusnak. Az 51 éves szemészorvos – aki a Kentucky Adófizetők Szövetségének alapítójaként húsz éve harcol az amerikai adózók adóterheinek növekedése ellen – úgy véli, hogy az új adóegyezmények információcserére vonatkozó szabályai túl nagy szabadságot adnának az amerikai adóhivatalnak, hogy az más országok adóhatóságainak bevonásával az amerikai adófizetők külföldi jövedelme és vagyona után nyomozzon. A szenátor szerint ehhez megalapozott gyanú és konkrét bizonyítékok szükségesek, és nem tartja elfogadhatónak az olyan általános információgyűjtést, amelyben külföldi adóhatóságok automatikusan vagy tömegesen szolgáltatnak információt amerikai állampolgárok helyi érdekeltségeiről.
Szemben a szenátussal
Rand Paul egyszemélyes háborúja – ami nemcsak az amerikai–magyar, de gyakorlatilag az összes, 2010 januárja óta a szenátus elé került kettős adóztatási egyezmény – köztük a svájcit és a luxemburgit is – a nemzetközi szerződésekre vonatkozó szenátusi ratifikációs folyamat egyik formalitását használja ki rendkívüli sikerrel. Nemzetközi egyezményeknél ugyanis a szenátus joga a már megszavazott törvényjavaslat elnöki aláírásának jóváhagyása.
Ha a szenátus külügyi bizottsága támogatja az egyezményt, akkor azt vita nélküli szóbeli szavazásra kerül, feltéve, ha annak megtárgyalásával minden szenátor egyetért. Azaz külön kell szavazni arról, hogy a szenátus napirendre tűzze az egyezményről szóló szavazást.
Bár a szenátus korábbi hasonló szavazásai formálisak voltak, hiszen a jóváhagyás nem volt kétséges, ez a gyakorlat gyökeresen megváltozott azon a napon, amikor Rand Paul szenátor lett. Amíg ugyanis az egyezmény elfogadásához elegendő a sima többség, az egyezményről szóló szavazás napirendre tűzéséhez a szenátus egyhangú jóváhagyása szükséges.
Rand Paul pedig immár négy éve nem szavazza meg, hogy az egyezményekről szóló szavazást napirendre vegyék.
Mi a tét?
A megkötött, de nem ratifikált kétoldalú adóegyezmények elfogadása – és különösen a Paul szenátor által obstruált passzusa – hosszabb távon valóban jelentős változást hozhatna a kétoldalú adóügyi információcserében. Az amerikai adófizetők külföldi érdekeltségeinek feltérképezése ugyanis évek óta az amerikai igazságügyi minisztérium és az amerikai adóhatóság, az IRS vesszőparipája: több éve vizsgálják például az amerikaiak Svájcban elhelyezett befektetéseit, és ezekben a svájci bankok felelősségét.
Az amerikai adóhatóság hasonló megkereséssel élt a svájci adóhatóság felé egy másik svájci bank, a Julius Baer ügyében is, de 2014. január 6-án a svájci St. Gallen-i Szövetségi Közigazgatási Bíróság úgy döntött, hogy a megkeresésnek nincs jogalapja, így az adatok nem adhatók ki az USA-nak. Az IRS az amerikai állampolgárok és a bank vélelmezett jogellenes magatartására hivatkozott, de a megkereséshez semmilyen adócsalásra utaló bizonyítékot nem csatolt.
„Az ítélet indoklásában feketén-fehéren az áll, hogy az 1996-ban kötött amerikai–svájci kettős adózás elkerüléséről szóló egyezmény információcserére vonatkozó rendelkezései az információszolgáltatás feltételeként megkövetelik a konkrét bizonyítékot, és mivel a 2010-ben megkötött újabb egyezmény – amely ilyen kitételt már nem tartalmaz – még nem lépett hatályba, a megkeresésnek jogalapja nincs” – mutatott rá Szmicsek Sándor.
A bírósági ítélet ugyancsak kifejtette, hogy pusztán az a tény, hogy az amerikai állampolgárok „elfelejtették” bevallásukban feltüntetni svájci jövedelmüket, önmagában nem minősíthető adócsalásnak – csak adóelkerülésnek –, amely esetre viszont az 1996-os egyezmény szerint információcserére vonatkozó államközi eljárás nem indítható.
A Paul-anomália a függőben lévő egyezményeken kívül a FATCA (Foreign Accounts Tax Compliance Act)-törvény alkalmazását is érintheti. A törvényt az USA Kongresszusa 2010-ben fogadta el, célja a külföldön bankszámlát fenntartó amerikai egyesült államokbeli adófizetők adóelkerülése elleni fellépés, illetve mostanra az is, hogy az el nem fogadott adóegyezmények hatályán kívül is egyfajta jogalapot teremtsen az adóhatóságok közötti kétoldalú információcserére.
A 2014. július 1-jétől hatályba lépő FATCA-szabályok szerint azok a külföldi pénzügyi intézmények, amelyek nem szolgáltatnak adatot az amerikai adófizetők bankszámláiról, kötelezően 30% forrásadót fizetnek az USA-ból származó egyes átutalásaik után, azaz gyakorlatilag kizárják magukat az USA pénzpiacáról. Még az USA-ban is komoly viták dúlnak a FATCA értelmezésével kapcsolatban: többek szerint a törvényalkotóknak nem állt szándékukban ennyire széles körű felhatalmazást adni az amerikai kormányzatnak az adatok indokolás nélküli begyűjtésére, és a FATCA lehetőségeit be kell, hogy határolják az általános személyiségi jogokra és az adatkezelésre vonatkozó szabályozások.
Szmicsek Sándor elmondta: az időközben kidolgozott FATCA-modell-egyezmény megkötéséről az USA több mint 100 országgal tárgyal. Magyarország például 2014. február 4-én írta alá a FACTA-egyezményt az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén, amit a nemzetgazdasági miniszter 2014. április 15-én terjesztett elfogadásra a parlament elé.
A szakember szerint a FATCA-modell-egyezmény széles körű megkötése az USA részéről kiskaput kínálhatna arra, hogy a hatályba nem lépett adóegyezmények információcserére vonatkozó szabályai mégis alkalmazhatók legyenek. Ugyanakkor, tette hozzá Szmicsek Sándor, a svájci bíróság januári döntése megkérdőjelezi a FATCA használhatóságát, hiszen az ítélet annak tudatában és annak ellenére született, hogy Svájc 2013. február 14-én ugyancsak aláírta a FATCA-modell-egyezményt. A svájci bíróság megítélése szerint ugyanis a FATCA annyiban alkalmazható, amennyiben a hatályos kettős adóztatási egyezmény arra lehetőséget ad.
További jogi kétségeket támaszt a FATCA önálló alkalmazhatóságával kapcsolatban az is, hogy míg a nemzetközi egyezményeket általában az USA törvényhozásának el kell fogadnia, az amerikai kormányzat értelmezése szerint a FATCA-egyezményekre nem vonatkozik ilyen ratifikálási kötelezettség. „Egy biztos: az új adóegyezmények egyezményi védelemmel való visszaélésre vonatkozó szabályai, illetve a korábbi egyezményekhez képest új rendelkezései addig valószínűleg nem tudnak életbe lépni, amíg Rand Paul meg nem változtatja álláspontját, vagy le nem jár a mandátuma. Ez utóbbi 2017. január 3-án esedékes. Persze csak akkor, ha a szenátort a 2017-es ciklusban nem választják újra” – mutatott rá Szmicsek Sándor.
