A budapesti Szépművészeti Múzeum főigazgatója a hazai szokásoktól eltérően nem művészettörténész, még csak nem is történész, hanem közgazdász, igaz, egy filozófia szakos diploma tulajdonosa is. Baán László szerint még nem találták ki sem idehaza, sem másutt világban, hogy a hatékonyság rendszerszerűen hogyan költözik be egy közszolgálati intézmény falai közé, de úgy véli, erre csak akkor van esély, ha olyan csapat áll össze, amelyik valóban a célt, az alapküldetést kívánja szolgálni: igazán kiemelkedő minőséget nyújtani az intézmény igénybevevőinek.
Amikor 2004 végén kinevezték a Szépművészeti Múzeum élére, Baán László főigazgató tervei között - akkori sajtóközlések szerint - különböző reformok megvalósítása szerepelt, elsősorban az időközi kiállítások megszervezésében és a látogatók kiszolgálásában, mert úgy vélte, a megújuló, korszerű Szépművészeti sokkal több látogatót vonz majd. Alig három év telt el azóta, és úgy tűnik, igaza lett.
- A hazai kulturális intézmények között különleges helye van a Szépművészeti Múzeumnak, nemcsak a neve, múltja, gyűjteménye és egyre látogatottabb időszaki kiállításai miatt, hanem azért is, mert piacszerűen működik, a többiekhez képest mindenképpen, még ha jelentős állami támogatás mellett is. A látogatottság látványos növekedésében szerepe van annak, hogy önnek közgazdasági diplomája van?
- Tény, hogy a hazai múzeumigazgatók közül én vagyok az egyetlen menedzservégzettségű, bár a közgazdasági diplomám mellett van egy filozófia szakos is, és a humán érdeklődésem mindig is erős volt. A Szépművészeti Múzeum viszont abban bizonyosan egyedülálló a magyar múzeumok között, hogy az elmúlt három évben meghatszoroztuk a saját bevételeinket, így, szemben a korábbi 10-15 százalékos aránnyal, az éves működési költségvetésünkön belül a súlyát föltornáztuk ötven százalékra. Ez az arány a legjobban prosperáló nyugati múzeumokéval azonos. És ezt úgy értük el, hogy a központi támogatás három éve nagyjából változatlan, évente mintegy 1,1 milliárd forint.
- A saját bevétel miből tevődik össze?
- Döntően jegyárbevétel, de van benne szponzori támogatás és teremkiadás is. Ha izgalmas kiállításokat szervezünk - amelyek persze drágák, a mostani Medici-kiállításnak is háromszázmillió forintos összköltsége van -, az józan üzleti számítás szerint behozza a közvetlen ráfordításokat, sőt még egy kis üzleti hasznot is hoz, amit azután a kisebb közönségre számot tartó kiállítások megrendezésére, múzeumpedagógiára, vagy éppen műtárgyvásárlásra fordíthatunk. Ha jó kiállítást csinálunk, lesz közönség, amelyik megveszi a belépőket - mondhatnám, a terméket -, és lesz szponzor is.
Ahol százezrek kíváncsiak, ott megjelennek a nagy, jelentős szponzorok, és nem mecénásként, hanem kimondottan marketing- és presztízsmegfontolásokból. Ez azt is jelenti, hogy a Szépművészeti Múzeum vonzó címmé vált, könnyebb komoly haszonnal kiadni a termeinket esti rendezvényekre, bálokra. Ami piaci megközelítésben fő törekvésem volt, megvalósult: a Szépművészeti Múzeum valódi brand, márkanév lett. Az emberek szívesen jönnek ide, s egyben bármelyik támogatónak jó partnere tudunk lenni. Jelen pillanatban valószínűleg mi vagyunk a legjobban szponzorált kulturális intézmény az országban.
- Úgy tűnik, jó kiállítások vannak másutt is, de mintha a hírük el sem jutna azokhoz, akiket érdekelhetnének.
- A rendszerváltás után a legtöbb művészeti ág kinyílt - új színházi műhelyek születtek, kibővült a koncertélet, megnövekedtek a címszámok a könyvkiadásban -, a múzeumok viszont elkezdtek bezárkózni. A látogatottság a felére csökkent a nyolcvanas évekhez képest, húszmillióról tízmillióra éves szinten, elmaradtak a százezreket vonzó nagykiállítások. Tizenöt év néma csönd következett egészen a Monet-tárlatig. Voltak ugyan szakmailag jó színvonalú kiállítások, de leginkább nem a közönségnek, hanem egymásnak, egyfajta vélt vagy valós szakmai színvonalnak. A kiállítás sikere szempontjából a látogatottság, a közönség ítélete, néhány ritka kivételtől eltekintve, nemigen játszott szerepet.
