A félautoriter rezsimek – csakúgy, mint a nyílt diktatúrák – vélt vagy valós modernizációs sikereiket szimbolizálandó előszeretettel invesztáltak mindig is a látványsportokba, illetve azok infrastruktúrájába. Gondoljunk csak az erőtől duzzadó hitleri harmadik birodalomban megrendezett ’36-os berlini olimpiára, a tradicionális porosz militarizmus kulturális bázisán kiépülő spártai módon militáns NDK kierőszakolt olimpiai sikereire a Honecker-i időkben (amibe utóbb a keletnémet úszónők belerokkantak). Vagy – közelebbi példával élve - a hiánygazdaságtól küszködő Rákosi-diktatúra gigantomán sportcélú fejlesztéseinek sorára (lásd Népstadion). Nyilván hasonló rendszerlegitimáló célzattal dönthetett úgy Putyin, hogy a 2008 ősze óta lejtmenetben lévő orosz gazdaság élénkítése végett – meg afféle erőfitogtatás gyanánt – megpályázza a 2018-as futball VB rendezési jogát, mely törekvését végül siker koronázta.

Az országimázs minden rezsim számára kardinális kérdés, hiszen a sportélet nemzetközi szervezetei – a puszta kooperáció látszatából fakadóan - automatikusan hozzájárulnak egy-egy demokratikusan nem kellőképp legitimált rendszer nemzetközi szintű elfogadottságához. Magyarország nyilván nem nyílt diktatúra, de külhonban alaposan ráfér imágója javítása, amelyre kiemelkedően kedvező lehetőséget biztosítottak a mindezidáig Budapestre hozott - a világsajtó által közvetített - nemzetközi sportesemények.

Azonban az évenkénti százmilliárdos nagyságrendű költségek vállalása más - mögöttes jellegű – célok meglétét is feltételezi, hiszen bármely főműsoridőben sugárzott marketingkampány tizedáron képes volna a glóbusz egészén kedvezőbb képet festeni hazánk viszonyairól. Orbán nem pusztán javítani szándékozik a nevével fémjelzett rezsim külső megítélését (sőt, mintha újabban kifejezetten negligálná a hazai elitek körében a ’80-as évektől kezdődően fókuszba helyezett nyugati arculatépítést). Orbán sokkal inkább ország-világ előtt deklarálni szeretné az általa az elmúlt csaknem másfél évtized során szűnni nem akaró vehemenciával kialakított kormányzati, gazdasági, társadalmi modell virulens jellegét.

Az államalapítás ünnepét megelőző napon megkezdődő atlétikai játékok – miként azt a kormányfő a rendre péntekenként elhangzó legutóbbi rádióinterjújában is megerősítette – tucatnyi diplomáciai találkozó lefolytatását is lehetővé teszik számára. A nyitórendezvényre invitált – Orbánnak a fenti interjúban elhangzó szavaival élve – keleti „politikai barátok” a Türk Tanács, az öböl menti térség és a posztszovjet világ felől érkeznek hazánkba. Azonban e ponton váratlan hiba került az ideológiai gépezetbe, ami ez idáig még nem vonta magára a súlyának megfelelő mérvű közfigyelmet.

A pogány Vajkból a keresztség felvétele és a pápától kapott korona elfogadása útján egy csapásra I. István királlyá lett (halálát követően nem mellékesen szentté avatott) állam- és dinasztiaalapító uralkodóról kevéssé köztudott, hogy a középkori magyar állam alapjainak lefektetése mellett (sőt, azzal egy időben) a hazai katolikus egyházszervezet megalapítása és az első szerzetesrendek magyarországi meghonosítása is a nevéhez fűződik. Vagyis a 933-ban elszenvedett merseburgi és a 955-ben átélt augsburgi megsemmisítő vereséget követően a pogány portyázásokkal felhagyó törzsszövetség átszervezésével atyja (Géza fejedelem) akaratának megfelelően a korabeli lengyel államszervezéssel párhuzamosan keresztény állam alapjait lefektető uralkodó mindemellett egyúttal a magyar katolikus egyházi intézményrendszer alapító szentje is. A 13. éve regnáló hazai „keresztény” kurzus feje a napjainkban esedékes ünnep megülésére nem a Kereszténydemokrata Internacionálé, a Vatikán, az Európai Néppárt, vagy a CDU-CSU pártunió vezetőit invitálta a nemzet fővárosába, hanem a Türk Tanács – zömében muszlim – vezetőit, az Atatürktől fogva laicizált török államot újfent muszlimizáló – a középkori magyar államiságot Mohácsnál 150 évre felszámoló – oszmán birodalmat újjáépíteni szándékozó Erdogant, valamint ex-KGB-s pártfőtitkár-dinasztiák fejeit. E gesztusnak üzenetértéke van.

A lassan negyedszázada a budapesti olimpia tervét dédelgető jobboldali országvezetés az általa az elmúlt emberöltő során megvalósított gigantikus stadionfejlesztési program révén kialakított sport-infrastrukturális intézményhálózat hasznosulása okán érthetően fókuszál az atlétikai VB-hez hasonló világrendezvények hazánkba csábítására. E gazdasági stratégia a turizmusban rejlő potenciál kiaknázása vonatkozásában, valamint a magas államadósság refinanszírozása miatti növekedési kényszerek tekintetében egyaránt pozitív hozadékokkal bírhat – nem vitás. Azonban Orbánnak ezen túlmenően vélhetően gyökeresen más jellegű – diplomáciai - céljai is vannak mindezzel.

A magyar miniszterelnök – úgy tűnik egy átfogó stratégia ékköveként tekint a napjainkban zajló atlétikai VB-re, melynek keretében bekapcsolja a pompázatos díszkivilágítást a csaknem másfél évtizede formált éra egyre monumentálisabb építményének homlokzatán. Orbán – bármilyen véleménnyel is rendelkezzünk teljesítménye felől – vitathatatlanul egy emberöltőn át egy személyben határozza meg hazánk közállapotait és létviszonyait, így lehetősége van történelmi távlatokba tekinteni. A kínálkozó lehetőséggel pedig láthatóan képesnek (és hajlandónak) bizonyul élni. Ennek során egy történetileg alaposan kódolt – de sokáig elfeledettnek hitt – szunnyadó kollektív hagyományt felélesztve kompországgá alakítja hazánkat, mely tradíció gyökérzete a mohácsi országvesztést követően félig-meddig autonóm Erdély fénykoráig nyúlik vissza. Amikor a Bethlen Gábor és az ő kirívóan sikeres országlását követő I. Rákóczi György vezetése alatt a fejedelemség az oszmán birodalom vazallusaként évenkénti adót kényszerült fizetni a török portának, de egyidejűleg szövetségben állt a Német-Római Birodalom területén akkortájt zajló 30 éves háborút megvívni kénytelen északi protestáns hatalmakkal is. E modell a török kiűzését követően a Habsburg Birodalom érdekszférájába került Magyarországon szunnyadva túlélte önmagát, így az első világégést követően függetlenné vált Magyarországot irányító - hírhedten anglomán - Horthy vezette kisállam folytatta a tradicionális hintapolitikát. Melynek keretében hazánk a határrevízió érdekében ugyan szövetséget kötött a német-olasz tengelyhatalmakkal, de a kormányzó kinevezte nyugati orientációjú miniszterelnökök (Bethlen, Kállay) révén az angolszász hatalmakkal is jó viszonyra törekedett, azonban eközben a „legfőbb hadúrként” tisztelt kormányzó a türk orientációjú, vagy egyenesen fajvédő vezetők működését is patronálta időnként a kormányapparátus élén (Teleki, Gömbös).

Az ’56-os forradalom leverése után a hatalmát a rövid megtorlási időszakot követően gyorsan konszolidálni szándékozó Kádár zsigerileg ráérzett e hagyomány aktiválásának hasznosságára. E törekvése jegyében a kezdetben az ENSZ és a világközvélemény részéről afféle páriaként kezelt pártfőtitkár idővel Nyugaton kiváló pártközi kapcsolatokat épített ki főként német nyelvterületen a baloldali testvérpártokkal (mindenekelőtt a német Willy Brandt és Helmut Schmidt, illetve az osztrák Bruno Kreisky időszakában), amit akkortájt a monarchián belüli dualista kooperáció újjáélesztéseként köszöntött a német nyelvű sajtó. A korabeli osztrák kormányfő és a magyar pártvezető nevének kezdőbetűi ugyanis véletlenül egybeestek a dualista érában használt uralkodói „K und K”-rövidítéssel (császár, azaz kaiser és király, vagyis könig), ennek okán kettejük rendszeres tárgyalásaira továbbra is „K und K” megjelöléssel hivatkoztak a német nyelvű sajtótermékek. Emellett Kádár normalizálta a viszonyokat a Rákosi-féle totális diktatúra éveiben a kapitalisták láncos kutyájaként aposztrofált Tito-i Jugoszlávia relációjában is, mely gyorsan fejlődő állam akkortájt az el nem kötelezettnek titulált globális országcsoport domináns alapító tagja volt (a nem kevésbé jelentős Egyiptom és India mellett).

Az orbánizmus külgazdasági stratégiája és annak alárendelt diplomáciai modellje e sok évszázados magyar hintapolitika újjáélesztését szolgálja. A nyugati relációban – főként Trump 2020-ban elszenvedett váratlan elnökválasztási vereségétől fogva – körülötte formálódó átmeneti izolációs zárvány ellensúlyozására fellelt bilaterális kooperációs mezsgyék – legalábbis napjaink vendégsereglete folytán – mára beérni látszanak.

Az évtizede zajló keleti nyitásnak azonban az orosz-ukrán-háború elhúzódása okán átmenetileg nem kedveznek a külső feltételek. Hiszen az Oroszországot sújtó embargó kiegészülve a konfliktus során pénzügyi, fegyverszállítási és karitatív donorként egyaránt aktivizálódó NATO-hatalmak Ukrajnában tapasztalt tömbszerű fellépésével együttesen mérséklik a NATO-tag Magyarország keleti irányú orientációs dinamikáját. Amerika a taggá váláskor letett hűségeskü újbóli megismétlését követelte újsütetű szövetségeseitől a háború kitörésekor, mely elvárás folytán a három balti kisállam, Románia, valamint a maradék Ukrajna egy Varsó vezérelte Amerika-orientált hatalmi tömböt kezd formálni Európa közepén. Amerika a rendszerváltáskor éllovasként kezelt Budapestet időközben ejtve immár a Varsó-Kijev-Bukarest közti nagytérség megszervezésére törekszik az Eurázsiai Unió és a posztszovjet hatalmak zömét Moszkva irányítása alatt tömörítő Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete ellenében. Az Oroszország nyugati határain áthatolhatatlan falként magasló lengyel dominanciájú ruszofób tömb helyzete kísértetiesen hasonlít a hidegháborúban egyfajta gazdasági kirakatként és hadászati ütközőállamként funkcionáló Nyugat-Németország korabeli szerepköréhez.

Amerika a második világégés lezárultától kezdve világszerte folyamatosan törekedett hozzá hű regionális középhatalmak felnövelésére önnön tehermentesítése érdekében, mely stratégiának komoly modernizációs hozadékai voltak számos ország infrastrukturális ellátottsága vonatkozásában (ide sorolható Ausztrália, Tajvan, Dél-Korea, Japán, Nyugat-Németország és a még világias Törökország).

Úgy látszik, Orbán nem kíván e potenciális dollárdotációból részesedve a Varsó-vezette atlantista tömb részesévé válni, hanem a vonatkozó hazai tradíciók mentén haladva egyfajta közép-európai „kvázi Szingapúrként”, vagy „kvázi Dubajként” az egymásnak feszülő keleti és nyugati tömb közötti kapcsolódási zónává, azaz gyáripari, logisztikai (netán pénzügyi) centrummá kíván válni. A közeljövő hamarosan eldönti majd, hogy e stratégia valós vízióként szolgál, vagy inkább délibábnak ígérkezik. Adja Isten, hogy ne az utóbbi legyen, mert a tét sokkal nagyobb, mint a budapesti atlétikai VB sikere.