A csaknem emberöltőnyi folytonos uralmi pozíció eredményességével az öreg kontinensen napjainkig kizárólag Európa egykori uraként Helmut Kohl büszkélkedhetett demokratikus körülmények között. Magyarországon formailag demokrácia van, hiszen a választásokon bárki elindulhat, és elvi eshetősége továbbra is fennáll a kormánypárt voksolásokat követő bukásának. Habár a pálya vitathatatlanul az állampárt felé lejt. Vajon milyen tényezők vezettek a magyar demokratikus modell olyan jellegű torzulásához, melyek összeségében kitermelték a leválthatatlannak tűnő állampárti modellvariánst?
Egy-egy politikai kurzus időbeli és mélységi stabilitása nem jelenti automatikusan annak modernizációs teljesítménypotenciál terén is manifesztálódó eredményességét. Példának okáért a népességszám tekintetében hazánkkal egy „súlycsoportba” tartozó országok sorában szereplő államok közül Csehország GDP-je hozzávetőlegesen másfélszerese Magyarországénak, Ausztria GDP-je másfélszerese a vonatkozó cseh adatnak, míg Svájc GDP-je nagyjából másfélszerese Ausztriáénak. Vagyis a dél-európai válságrégióhoz viszonyítva számottevő hozadékokat felmutatni képes magyar felzárkózási pálya a nyugat-európai és a térségi nagyrégióval való összevetésben mérve egyaránt felettébb viszonylagos.
A fentiek alapján megállapítható, hogy minden jel szerint az orbánizmus szokatlan erejű stabilitását kimagasló modernizációs teljesítmény híján a mindenkori hatalmat ellenőrző társadalmi, közjogi és sajtó mechanizmusok immunhiánya okozza. A probléma veleje azonban mégse a hazai rendszerszintű értékrendi és intézményi hiátusokon rendre nyerészkedő orbánizmusban keresendő. Némi túlzással élve akár még az is kijelenthető, hogy ’89-’90-ben a hazai demokrácia eleve halva született, mely korabeli értéknihilista állapot a napjainkban virulens centralizációs állammodell melegágyaként szolgált.
Az amerikai beatnemzedék ikonjaként számon tartott Kerouac írja valahol, hogy: „a közöny bűntény”. Miért vált láthatóan teljességgel közönyössé a magyar társadalom a demokrácia sorsa iránt? Nos, vélhetően azért, mert a ’87-es kétszintű bankrendszer bevezetésével, a ’89-es tőzsdealapítással, és a szintén akkortájt kezdetét vevő spontán privatizációs gyakorlattal útjára induló egyezkedéses rendszerváltás már a rajtkőnél se kínálta a közállapotok gyökeres megváltoztathatóságának lehetőségét a társadalom túlnyomó többsége számára. A nép legelső benyomása a demokratikus fordulattal kapcsolatban a szemfüles KISZ-vezetők, a vadászgató félalkoholista TSZ-elnökök, valamint a pártklientúrák körül sertepertélő kurzuslovagok oligarchikus mértékű villámgyors megtollasodása volt. A magukra a spanyol fasiszta éra összeomlását követő békés átmenet modelljének (vagyis a Moncloa-paktumnak) a magyarországi meghonosítóiként tekintő, a nemzeti kerekasztal tárgyalásokon helyet foglaló önjelölt politikusok mögött – valljuk be őszintén – semmiféle legitimitás sem állt.
Az ’56-os szabadságharcot leverő – addigra végső erőforrásmaradványait is eltékozló – állampárti rezsim fő korifeusai, valamint a semmiből előálló – akkortájt még jószerivel tagsággal is alig rendelkező - maroknyi bázisú ellenzéki csoportosulások vezetőségi tagjai a ’90 tavaszi országgyűlési választásokat megelőzően elfogadnak egy sor sarkalatos törvényt, melyek mindegyikét a néhány ellenzéki díszpintynek is otthont adó utolsó állampárti parlament a Németh-kormány időszakában saját szakállára szentesít. Az állampárttal szemben álló ellenzéki kerekasztal pártjai, és a modellt velük közösen megalkotó reformkörös MSZMP-irányzat nem kevés malíciával valamiféle új kiegyezésként értelmezte a folyamatot (fontos megjegyezni: a ’68-as mechanizmus-reform meghirdetésének időszakában a kádáristák is az akkortájt éppen centenáriumát ünneplő kiegyezésre hivatkozva igyekeztek álságosan legitimizálni az ’56 őszén a Munkástanácsoktól éppen általuk elorzott közhatalmat).
A nép látványos érdektelensége mellett megtartott – mindössze a részvételre jogosultak alig több, mint fele által legitimált - első szabad választásokat követően megalakuló kormány létrejöttekor a kapitalista átmenetet megalapozó jogszabályok sora már jó ideje hatályban van, és egyúttal bő esztendeje zajlik a pártállami elitek vagyonátmentését szolgáló spontán privatizáció is. A nép érdektelensége a kezdetektől megkérdőjelezte a berendezkedő demokratikus éra legitimitását. A gazdaságilag 1987-től induló rendszerváltás óta eltelt immár csaknem két emberöltő, melynek során párttagságot alig vállaló, a berendezkedő demokrácia iránt eleve meglehetősen szkeptikus társadalmi többség a tanult tehetetlenség szociálpszichológiai modellje szerint inkább elszenvedője, semmint alakítója volt a változásoknak.
A ’90-es években vagyonfelélő gazdálkodást folytató kormányzatok tevékenységének következtében ipari méreteket öltött a privatizáció, melyről utóbb még az ÁSZ vonatkozó jelentése is megállapította, hogy a mindvégig vagyonleltár készítése nélkül értékesített vagyontömeg harmada ismeretlen módon megsemmisült. A ’89-ben még az államadósság dupláját, sőt háromszorosát kitevő közvagyon eltűnésével párhuzamosan az államadósság-tömeg nominálisan nem csökkent, azonban a Tax Justice Network nevű globális szervezet kimutatásai szerint hazánkból offshore-számlákra kiutalt források a vonatkozó oroszországi adat felére rúgtak hazánkban 2010 előtt. Holott hazánk léptékekkel kisebb területtel, népességgel és össztermékkel bír(t), mint a Szovjetunió első számú utódállama.
A politikailag releváns elitcsoportok valódi célja nem a retorikai síkon egy emberöltőn keresztül felettébb virulens nyugatias modernizációs mintakövetés volt, hanem az államszocialista elitek vagyonfelhalmozásának és pozícióőrzésének legitimizálása. Vagyis a kései kádárizmus szakszolgálati, külkereskedelmi, médiabéli elitkörei által hegemón jelleggel uralt kapcsolati-, pénzügyi, szakmautánpótlási-, szimbolikus-tőkeképzési csatornák felügyeleti pozíciójának tartós megőrzése.
A ’90-es években tudatosan nyitva hagyott joghézagoknak hála kiépült lakásmaffia és olajmaffia gigantikus méretű profittömeget eredményezett egy szűk üzleti kör kezében, mely csoportosulás ezáltal nyilván a pártpolitikai folyamatok befolyásolására is képessé vált. A végül mindössze a bankvezér enyhe pénzbirságával zárult ’98-as Postabank-ügy, melynek során az ország második legnagyobb lakossági bankján belül – végül az adófizetőknek hozzávetőlegesen 30 milliárd forintját felemésztő – gigantikus működési hiányra, illetve azt leplező mérleghamisításra derült fény, volt az első nyílt arculcsapása a jogállamiság ethoszának. Ekkorra már általánosan elfogadott közvélekedéssé vált, hogy a törvények felett álló kaszt számonkérése a magyar bíróság jogszolgáltatása keretében nem lehetséges.
Nyilván a kapitalizmus és a demokrácia hazai legitimitását azon jellegzetesség se erősíti ekkortájt, miszerint a kései kádárizmus piaci vákuumában megizmosodott technológia-intenzív hazai nagyvállalatok (pl. Graphisoft, Kürt, Műszertechnika) tulajdonosi körének ritka pozitív példáit leszámítva addigra már szinte kizárólag a teljesítményhiányos klientúra-oligarchia dominálja rendre a száz leggazdagabb magyar évenkénti listáját. Ekkorra kezd azon – máig virulens – latin-amerikai jellegű piacgazdasági modell gyökeret ereszteni hazánkban, melyben az ország legnagyobb pénzintézetének piaci kapitalizációja meghaladja az összes magyar kkv összevont értékét.
A természetjoggal ellentétes – romboló hatását tekintve kizárólag a XVI-XVIII. század Angliájában végbemenő bekerítési folyamattal rokonítható – másfél emberöltőnyi jogtiprás-sorozat eredeti tőkefelhalmozási célokat szolgált, miközben retorikai szinten nyugatosodást vizionált a hatalmi aktorok mindegyike.
A fentiekből fakadóan a jogállam szétzilálása nem 2010 után veszi kezdetét az egypárti alkotmányozással, a médiatörvénnyel és az alapítványi közvagyon-kimenekítéssel. A reformkommunista szellemi elitek által alapított szakkollégiumokban (Bibó, Rajk) szocializálódott vezérkara révén az előző állampárti rendszer uralmi struktúráihoz ezer szálon kötődő Fidesz haszonélvezője, betetőzője, tökélyre fejlesztője ezen félperiférikus posztkommunista hatalmi televénynek. Miként a KGB-s múltú Putyin autoriter rendszere se épülhetett volna ki a rablókapitalizmussal és az anarchikus viszonyok állandósulásával fémjelzett álliberális Jelcin-i kurzus intézményesült káosza nélkül, úgy az elsinkófált hazai rendszerváltás is teljes természetességgel torkollt bele az orbánizmus zsákutcájába.
A nép jelenlegi enerváltsága, passzivitása, nemtörődömsége az ’56-os forradalom leverését követő megtorlás, a kádárista konszolidáció során megtört néplélek (vagyis a szervilizmusra szocializált kollektív tudat érvényesülése) és a rendszerváltó fordulat éveiben tapasztalható – jogorvoslat nélkül maradt – jogtipráscunami hatványozott következménye. Egyszerűbben fogalmazva: az elit mára felélte a nép részéről korábban belé vetett közbizalmát.
Magyarországnak nincs értelmisége. Ha volna, akkor annak krémje nap mint nap számon kérné a jogtiprások miatt a mindenkori regnáló hatalmat. Ehelyett a társutas álértelmiség napjainkban - éppúgy, mint korábban - rendre sorba áll száraz pogácsáktól roskadozó svédasztalokkal tarkított kopottas állami ünnepségeken filléreket se érő kormányzati kitüntetésekért.
Az értelmiség részéről immár fél évszázada generált közerkölcs, közmorál és kultúra romboló trend mérgezőbb, mint hinnénk. Néhányan egzisztenciális nehézségeik okán, sokan megalapozatlan illúzióktól hajtva, még többen a korábban elszenvedett (vélt vagy valós) mellőzöttségük miatti sértettségtől vezérelve kooperálnak az "örök illetékesekkel". Tán' észre se veszik, hogy ezzel milyen károkat okoznak a nép kollektív tudatában, értékrendjében, amelyet maguk is folyton-folyvást torzítanak. A naivitás (vagy a kényszer) nem menti fel - legfeljebb magyarázza - cselekedeteiket.
Nem a pártpolitikai szféra fogja alapjaiban megújítani a hazai demokráciát, hanem csakis a szellemi elit tudná felrázni sok évtizednyi Csipkerózsika-álmából a magyar nép többségét. Ha még volna körükben respektje, csakhogy nincs, mert eljátszotta rég. Az értelmiségnek nagyon is van felelőssége a közállapotok kialakulásáért, ugyanis amint alkalma volt rá, előszeretettel vándorolt a kormányzati pénztárhoz szegre akasztva "a bihari pontokat" (miként azt anno gúnyelnevezés gyanánt ráillesztette a sajtó a dualizmus fénykorában a rendszerellenzékiek hirtelen kormánypártivá avanzsált köpönyegforgató körére).
Így volt ez sajnos már az ’56-os forradalom utáni akasztások kellős közepén '57 tavaszától kezdődően (úgy hírlik, Csoóri Sándorék Kádár melletti nyíltleveleket fogalmaztak éppen a nyugati írótársadalom felé, miközben a szabadságharcosok a siralomházban várták végítéletüket). E gyakorlatot követve az írástudó kaszt eljátssza a felé hajdan hagyományosan megnyilvánuló közbizalmat. A jól tartott társutasok mindig legitimálták a vállalhatatlant már a kádárizmusban is. A Kossuth-díjakkal felékesített Illyés Gyula szép villát kapott Tihanyban, meg házat a Rózsadombon a pártfőtitkári villa tövében ötezer kötetes könyvtárral. Nyilván, hogy napi sétái közben ne kelljen messzire mennie az Öregnek, ha be akarna ugrani hozzá kis időre kvaterkázni, meg kölcsönkérni pár kötetet a terebélyes házi könyvtárból (jegyzem meg nem mellékesen - a kommunisták legalább az önművelésre adtak a stadionokban szotyolázgató mai utódaikkal szemben). Eközben a lángelme Hamvas Béla belső emigrációba szorulva éjszakai portás volt az inotai erőműben egy fabódéban töltve mindennapjait. Ma mégis Hamvas-reneszánsz érvényesül a bölcseleti körökben, miközben a ’45 után külhonba kényszerített Márai által társutassága folytán mindvégig megvetett Illyésre már a kutya se emlékszik 40 éves életkor alatt.
Sokan hiszik, népünk hagyományaiban zsigerileg kódolt a napjainkban virulens éra karaktere, de hajlamosak tévedésbe esni. Hiszen a dualizmusban és a Horthy-érában mindvégig választójogi cenzus volt érvényben, így legfeljebb a nép 6-7 százaléka rendelkezett szavazati joggal. A dualizmus alatt a kiegyezést elutasító rendszerellenzék nem kerülhetett kormányra, hiszen az uralkodó eleve megtagadta annak kinevezését. Éppen emiatt vált szükségessé ún. darabont (azaz hivatalnoki vagy ügyvivő) kormány kinevezése az egyetlen ellenzéki győzelmet követően 1906-ban (melynek kevéssé ismert érdekessége, hogy kormányszóvivőjét Ady Endrének hívták). Miért is szavazott volna bárki azokon a választásokon, melyek jóformán tét nélküliek, hiszen az urakodó úgyse nevezi majd ki az ellenzék vezetőjét kormányfőnek még akkor se, ha pártja netán elnyerné a mandátumtöbbséget? A dualizmus bukásával berendezkedő konzervatív kurzusban az örök kormánypárt pozícióját – antidemokratikus módon - elnyerő Egységes Párt pozícióit tovább javította a két világháború között – legalábbis vidéken - a szokásjogban gyökerező csendőrpertuval erősített és a darutollas karhatalom pofonjainak lehetőségével megtámogatott – a szavazatok titkosságának elvét páros lábbal tipró - nyílt szavazás intézményének érvényesülése. A törvényhatósági jogú városokban (mai fogalmainkkal élve ezek voltak anno a megyeszékhelyek és a főváros) viszont már érvényesült a pártverseny a titkos szavazás garantálásának köszönhetően. Példának okáért a keresztényszociális ellenzék a Nyugat-Dunántúlon és a külső pesti kerületekben vált kihívójává az egységes Pártnak, míg a polgári centristák a pólusvárosokban szorongatták meg gyakorta a kormánypártot, valamint a főváros elitnegyedeiben (Szegeden és a főváros budai negyedeiben a Rassay-féle szabadelvű-konzervatív formáció minősült beágyazottnak, a Vázsonyi-féle baloldali liberális párt pedig a belső pesti kerületekben számított népszerűnek); valamint a Bethlen-Peyer-paktumot követően a nagyvárosi munkásnegyedekben az MSZDP is jelentős pozíciókat szerezhetett a rezsim konszolidált időszakában.
Budapesten a két világháború közti kormánypárt (vagyis az Egységes Párt) önnön népszerűtlensége okán rendszerint Polgári Párt néven volt kénytelen indulni a voksolásokon egy sokkal európaibb arculattal, mint az ország többi pontján, emellett a fővárosi közgyűlésben csakis delegatív módon jelölt tagokkal volt képes a hatalom többséget szerezni a két világégés között (egyébként baloldali és liberális mandátumtöbbség érvényesült volna). A ’45-’49 közötti – a szovjet megszállók által korlátozott – demokratikus években szintén sokpárti, versengő parlamentarizmus működött hazánkban éppúgy, mint ’90 és 2010 között.
Ezen időszakokban nyoma sincs a napjaink virulens hegemón párti modell érvényesülésének. Amennyiben nagy ritkán valóban volt lehetősége a magyar népnek szabadon választania történelme során, akkor nem hagyta kiépülni a domináns párti állapotokat. Ellentétben a térségünkben ’90 után berendezkedő Meciar, Tudjman, Milosevics, Iliescu, vagy Kucsma-féle demokratúrákkal, hazánkban legalább formálisan érvényesült a demokratikus pártverseny a rendszerváltást követő emberöltő során. Ha valaha egyáltalán létezett sajátosan magyar politikai hagyomány, akkor az inkább e téren volna fellelhető.
Azonban a kádárizmus végnapjaiban még százezres nagyságrendű ellenzéki párttagsági kör mára egykori szintje tizedére olvadt. Az ellenzéki pártok hungarikumnak minősülnek, hiszen mára tagság, szervezettség és szellemi holdudvar nélküli frakcióirodákká redukálódtak. A belföldi és nyugati reputációját egyaránt rég eljátszó magyar ellenzék középszerű vezérkara képtelen érzékelni, hogy elsősorban nem média, forrás, szakértelem híján vannak, hanem primer jelleggel logisztikai vereséget szenvednek újra és újra immár másfél évtizede a választásokon. Minden más deficitük a tagsági körük csaknem teljes hiányából fakad. Ha volna komolyabb tagságuk, akkor a befolyó tagdíjaik összességében milliárdokra rúgó nagyságrendje bőséggel fedezhetné a működésüket, így nem kellene állandóan forrásokért kilincselniük magukat vállalkozóknak képzelő fél-alvilági alakoknál, külhoni szakszolgálatoknál, az ellenzékiség szimulálását mindig bőkezűen megpatronáló kormánypártközeli mecénásoknál.
Magyarországon a ’30-as évek végén a nyilaskeresztes párt volt az ellenzék legnépszerűbb formációja, melynek 300 ezer tagja volt, a háborút követő rövid koalíciós évek vezető ereje az akkoriban 600 ezer taggal bíró FKgP volt. A rendszerváltás után a legnépesebb politikai szervezetként az MDF-nek 60 ezres tagsági köre volt, míg a másik pólusképző erő (az SZDSZ) 30 ezer taggal rendelkezett (emellett a történelmi pártok tagsága külön-külön is megközelítőleg tízezres nagyságtrendet képviselt). Gyakran hivatkozunk az osztrák „sógorok” példájára számos ügyben. Ausztriában nem is oly’ rég még 800 ezer taggal rendelkezett az SPÖ és 500 ezerrel a Keresztényszociális Néppárt. Ilyenkor mégse minősül példaértékűnek az alpesi Kánaán? Megpróbálta napjaink ellenzéki szervezeteinek élén álló bármelyik pártvezetőség is kinyitni a kapukat idehaza a nép előtt, klubhálózatot építeni, tömegrendezvényeket tartani? Hova folynak el évről-évre a pártalapítványi és frakciós költségvetési források „elszakértett” milliárdjai? Persze könnyebben kézben tartható, egzisztenciálisan zsarolható pártelitjeik irányából pár tucat megélhetési politikus, mint egy kollektív igazságérzete szerint örökmozgó százezres mérvű pulzáló közösség. Ráadásul a kormányfő haragját is könnyűszerrel kiválthatná az aktív pártszervezés megkezdése, és akkor még a végén elesnének a számláikra havonta érkező kétmilliós gázsijuktól az ellenzéki padsorokban helyet foglaló képviselőink.
Száz szónak is egy a vége: pecsenyéjüket előszeretettel sütögető társutas értelmiségiekkel, állandóan kettős játékot űző pótcselekvő (ál)ellenzékiekkel, és elitjeik irányában okkal bizalmatlan szavazói tömegekkel – legalábbis belátható időn belül - nem lehet a siker reményében a nyugati modellek szerint demokratizálni Magyarországot. A ’90-ben megspórolt átfogó demokratizálódás híján pedig továbbra is felettébb tartósnak ígérkeznek számunkra napjaink szélsőségesen centralizációs logikájú állammodelljének „áldásai”.
