Akár milyen platformon is állunk a regnáló kormányzattal kapcsolatban, könnyűszerrel alakulhat ki bennünk az immár 32. alkalommal elhangzó tusványosi beszéd hallatán azon benyomás, miszerint bárminemű víziót hazánk évtizedes perspektíváit illetően a magyar politikai palettán kizárólag Orbán Viktor képes koherens módon megfogalmazni. „A politikában a szavak is tettek” – szól a közismert mondás. Nos, egy retorikai teljesítmény értékelésekor nem csak az elhangzottakra szükséges fókuszálnunk, hanem az elhallgatottakra is. Sokszor fajsúlyosabb információk deriválhatók az alig, vagy egyáltalán nem érintett témakörökből, mint a fennhangon hangoztatottakból.

A területalapú agrártámogatásokat és az előző hétesztendős uniós projektciklus maradványkereteit leszámítva immár bő két esztendeje szünetelő EU-s források kérdéskörét hosszas beszédében Orbán teljességgel negligálta. Holott az unióval szembeni szerinte elvhű kormányzati konfliktusokról többször is hangsúlyosan szót ejtett. E lényegi hiátus jóval több, mint afféle kósza taktikai elem. Ugyanis hazánkba a ’90-es évek középső harmadától kezdve elérhető előcsatlakozási alap (PHARE) útjára indításától kezdődően a 2004-es uniós csatlakozáson át egészen a 2014-2020-as közösségi költségvetési ciklus lezárultáig jelentős EU-s források érkeztek, és mindeddig a Fidesz-kormányzat is mindent megtett e dotációk újbóli elérhetőségének biztosításáért. Ebbéli szándékáról az elmúlt évek kudarcai folytán a kabinet láthatóan letett. Azonban mindez nem jelenti automatikusan a rezsim pénzügyi ellehetetlenülését, hiszen hazánkban a Bokros-csomagot követően ’97-ben indult útjára a 4 százalékos szint feletti tartós és mérlegromlás nélküli növekedési pálya, melynek megőrzése a 2007-ben induló első támogatási ciklusig egy évtizeden keresztül számottevő uniós forrás nélkül vált lehetségessé.

Orbán új szakaszába léptette rendszerét, habár korántsem váratlanul, hiszen 13 éve készült e korszakhatár számára szükségszerű átlépésére. 2010-ben a globális krízis kellős közepén berendezkedő jobboldal korántsem lehetett biztos az uniós támogatási rendszer távlati fennmaradásában a 2007-2013 közötti finanszírozási ciklus lezárultát követően. Ennek folytán hirdette meg Orbán az államadósság gördülékeny refinanszírozását és a működő tőke beáramlásának folytonosságát szolgáló – eleinte meglehetősen nyögvenyelősen kezdődő - keleti nyitás stratégiáját. A vonatkozó adatokat látva mára beérett a vetés.

A történelemkönyvek megsárgult lapjairól jól ismert ún. Kállay-kettős, melynek keretében Horthy éveken át inkább kevesebb, mint több sikerrel lavírozni szándékozott az angolszász erőközpont és a német szövetségi rendszer között, mára posztmodern formában újjáéledni látszik. Az egyensúlyozási politika újabb függelmeket szül, azonban tradicionális kötelékeket gyengít.

Az elmúlt évek külső krízisei ellenére a hazai rezsim belföldön szilárdabb, mint valaha. A társadalom derékhadát sújtó tavaly 44 százalékos mérvű élelmiszerinflációval szemben megmutatkozó népi túlélési ösztön stabilizáló hatással bír a rezsim egészére, mert mérsékli a spontán elégedetlenségi potenciált. Bárki találkozhat önnön ismeretségi körén belül évek óta parlagon heverő családi kiskertjüket újfent gondozó fiatallal, vidéken rég meghaladottnak hitt feketevágással, városszéli paneltömbök garázssorának mélyén megbúvó húsfüstölő műhellyel, faluhelyről elszármazottaktól féláron beszerezhető háztáji tojásszállítmánnyal, valamint a forgalom híján becsődölt kerthelyiségek törzsvendégei körében újranyíló zugkocsmákkal. A nép túlél, mert ez a dolga. A rezsim pedig szemet huny a feketézés felett. A kádári alku újjáéledőben.

A mára vitathatatlanul üzemképessé lett modell nem szakít a nyugati hatalmakkal, hanem az ország euro-atlanti tömbben betöltött – a román, lengyel, balti országcsoporthoz képesti - perifériális helyzetét afféle újsütetű lehetőségként kezeli. Orbán a Kína, Dél-Korea, a Türk Tanács, valamint az átmenetileg globálisan izolált Oroszország felé kiépített érdekházasságok révén becsatornázott erőforrások bázisán a nyugati erőközpontoktól kivitelezhetőnek véli a rugalmas elszakadás stratégiáját. A rendszerváltozástól kezdődően a német-osztrák-lombard nagytőke relációjában fennálló meglehetősen egyoldalú függés az ázsiai gyáripari befektetések révén oldódni tetszik. A Covidot követően évről évre csúcsokat döntő működőtőke (FDI) volumen relatív többsége immár Dél-Korea és újabban Kína felől érkezik, hazánkba nem pedig a korábbi nyugati partnerektől. Habár a Budapest-Belgrád vasút, Paks II. és a Fudan Egyetem pesti kampuszának átadása még alaposan várat magára, de a keleti tőkéből realizálódó gyáripari befektetések évről évre kimagaslóan teljesítenek.

A kormányzat láthatóan letett az ország nyugatosításáról. Ehelyett az orbánizmus egy alternatív modernizációs stratégiát hirdet, melynek keretében a rezsim az alacsony hozzáadott értékkel bíró kelet-ázsiai iparvállalatok meghonosítása révén a hazánkban élő milliós nagyságrendű - legfeljebb alapfokú végzettséggel bíró - munkavállalói réteget aktivizálva, valamint a posztszovjet térségből, a Balkánról és a távol-keletről érkező bevándorló csoportokat betelepítve az exportvolument és a GDP-bővülést dinamizálja. A magas képzettségű fiatal korcsoportok körében terjedő eszképizmus, a továbbtanulási hajlandóság és képesség romlása, valamint az innovációs potenciál mérséklődése összességében erősíti a centralizációs éra talapzatát, mert automatikusan gyengíti a társadalom spontán polgárosodási potenciálját.

Az elektro-mobilitáshoz kapcsolódóan hazánkban manapság letelepített gigantikus léptékű exportorientált autóipari létesítmények, akkumulátor-üzemek és azokkal együtt érkező beszállítói hálózatok az ország finanszírozhatósága mellett az általános foglalkoztatás megőrzését és a bérnyomás mérséklődését is garantálják.

A mára üzemképessé hangolt modell ugyan újraképződés helyett folytonosan feléli a késő szocializmusban és a rendszerváltozást követő emberöltő során kialakult hazai humánerőforrás-alapokat, valamint gyengíti a perifériamegyék nagyvárosaiban még jelen lévő önmagukat túlélt polgári szigeteket, azonban az oktatás, a tudomány, az egészségügy és a szociális szféra működését szolgáló közforrások tudatos elinflálása révén hozzájárul az elmúlt évek globális pénzpiaci kamatemelkedése folytán nominálisan megötszöröződő évenkénti adósságszolgálati teher költségvetési fedezetének megteremtéséhez. Utóbbi gyakorlata révén a nemzetközi hitelminősítő intézetek relatív kedvező adósság-besorolási osztályzatának rendelkezésre állása távlatilag biztosítottnak ígérkezik.

A modell esetleges makro-krízise a távolba vész. Hiszen a GDP-arányos államadósság mérséklődése, az éves szintű recesszió elkerülése és az FDI-beáramlás fenntartása terén egyaránt igazolt eredményessége tükrében a hazánkban hagyományosan maradványelv szerint működő humánszféra tartós alulfinanszírozása – vagyis a növekedési alapok középtávú felélése - folytán távlatilag előálló rendszerválság sporadikus előjelei rövid távon nem kumulálódnak akut finanszírozásai krízissé. Miként a két olajválságot követően a kádárizmus is még egy évtizedig válhatott képessé költséges pénzpiaci hitelfelvétellel és a második gazdaság szegmentumának dinamizálásával elhúzódó krízise nyíltszíni leplezésére, úgy a keleti irányú FDI-beáramlás révén felpumpált magyar GDP-lufi is a Covid és az ukrajnai háború megrajzolta növekedésrontó keretrendszer ellenére évtizednyi távra elfedheti a mélyben húzódó szerkezeti anomáliákat.

A modell üzemszerű működésének záloga kettős pilléren nyugszik: a külső erőforrás-csatornák eredményes beüzemelése mellett szintén kulcsfontosságú a belső társadalmi talapzat mára lezárult megformálása. A költségvetésfüggő többség napi szinten érdekelt az orbánizmus üzemképességének biztosításában. E csendes többséget potenciálisan 2,5 millió nyugdíjas, 0,2 millió közmunkás, 1 millió közalkalmazott és kormánytisztviselő, valamint sokszázezernyi kedvezményes (CSOK, MFB, Széchényi, Babaváró) hitelforrással dotált háztartás konstituálja. A magyar társadalom többségét - csakúgy, mint a jóléti kádárizmus érett szakaszában - egzisztenciálisan nem fűzi semminemű érdekeltség a rezsim leváltásához.

Amennyiben az uniós források nélkül is tartósan biztosíthatóvá válik a növekedési pályára való visszatérés és annak folytán a GDP-arányos államadósság mérséklődése, valamint egyidejűleg helyreáll a mérlegegyensúly, akkor ezen - a jövő évtől kezdődően könnyűszerrel előálló - makrogazdasági konstelláció (amellett, hogy alapvetően fogja megrendíteni az Európai Bizottságnak a rezsimmel szembeni zsarolási potenciálját) az orbánizmus legnagyobb fegyvertényként fog bevonulni a köztudatba. A keleti forrásból megvalósuló magánberuházások - kiegészülve a német gyáripar szakadatlan kapacitásbővítésével – az élénkülő növekedésnek hála bővülő forgalmi-, társasági- és iparűzési adóbevételek, valamint emelkedő járulékalap okán kellő mérvű közforrás-gyarapodást fognak eredményezni még a jelenlegi évi négyezer milliárd forint körüli gigantikus adósságszolgálat finanszírozásához és az államháztartási részrendszerek elemi szintű működtetéséhez is. A napjainkban a háború előtti árszínvonal dupláján tanyázó – egy esztendő alatt közel négyezer milliárdos külgazdasági egyensúlyromlást eredményező – világpiaci energiaárakhoz mára láthatóan idomult a magyar nemzetgazdaság egésze, így recesszióval a háború ellenére se kell számolnunk hazánkban. A felelőtlen választási költségvetés és a háború folytán hazánkban előálló – az öreg kontinensen dobogósnak minősülő – hazai inflációs ráta is jövő év végétől visszatér a korábbi szintre. Vagyis a pénzromlási ütem távlatilag nem rontja majd az egyidejűleg zajló pénzpiaci, reálgazdasági és társadalmi konszolidáció pozitív esélyeit.

A BRICS-országcsoport további gazdasági erősödésével, a Trump-adminisztráció esetleges visszatérésével (és az azzal gyakorlatilag egyenértékű gyors ukrán-orosz békekötéssel) enyhülő külpolitikai izoláció – amennyiben Kína pár éven belül nem lép fel agresszorként Tajvan ellenében – lezárja a 13 éve hatalmon lévő magyar állampárti érának a Covid-krízissel kezdődő válságos időszakát. A szalagmunkákra szocializált társadalmi többség tengerében izolált Budapest-városállam egy ilyen konszolidációs ciklusban nem lesz képest a liberális alternatívát sikerrel propagáló kisugárzó hatást gyakorolni a hazai konvergencia régiók lakosságára. Az időközben – egykorvolt államszocialista korszakukhoz hasonlóan – ismét munkásvárossá lett vidéki megyeszékhelyek és vonzáskörzetük társadalmi derékhadának helyreálló otthonosságérzete stabilizálja a rezsim bázisát. A sorra nyíló ipari parkok körül gombamód szaporodó munkásszállások és az olcsón hozzáférhető tömegközlekedési bérletek révén az állampárt újfent zónázásra szocializált dominánsan vidéki bázisa kiegészülve a tanácsi apparátus-maradvány, a tradicionális dzsentri társadalomrész és a közforrás-függő nemzeti oligarchia hagyományosan a mindenkori kormányzatot preferáló lojalitásláncolataival az állampárti bázis csaknem másfél évtizede zajló „összecementeződésének” beteljesülését eredményezi.

Ezzel párhuzamosan az akadémiai-, művészeti-, újságírói-, könyvkiadói szférából fokozatosan kiszoruló, kiöregedő balliberális elitcsoportok további marginalizációja az értelmiségi újratermelési csatornák feletti kontroll maximalizálódásához vezet kormányoldalon (pl. MCC, PIM, alapítványosított egyetemek). A szalagmunka-kínálat munkapiaci dominanciája folytán stabilizálódó vidéki kékgalléros létiszonyok, a magas infláció miatt értéküket vesztő megtakarítás-állomány okán gyengülő pozíciójú polgárság, valamint a jól marketingelt kormányzati szociális intézkedéscsomag (pl. a SZÉP-kártya hidegélelmiszerekre való felhasználhatósága, kötelező bolthálózati akciózási előírások) együttese tartósan mérsékli az ellenzék alternatívaképzési potenciálját. Ennek folytán az egyébként is a NER szerves részét képező nagyvárosi szubkultúra-ellenzék urbánus szegregátumokba való végletes visszaszorulása elkerülhetetlenné válik.

Az alacsony hozzáadott értékű gazdaságszerkezet, valamint az agráriumon belüli alapanyag-termelési fókusz ellenére tartósan magas GDP-n belüli exporthányad – ugyan továbbra is tartósan társulni fog a vállalati szféra kimagasló profitrepatriálási rátájával – az ország finanszírozási képességének tartós javulását eredményezi. A ’90-es évek közepéről ismert neoliberális stratégia (nevezetesen a humántőke eróziója révén megvalósított mérlegegyensúly-javulás) a demokratikus ellenzék oldaláról nehezen válhat kikezdhetővé.

A tusványosi beszéd félmondataiból világossá válik, hogy a jegybankelnök által deklarálttal szemben nem az osztrák sógorok utolérése a célja a hazai rezsimnek, hanem egy - a nemzetközi munkamegosztásba elemi szinten betagozódó – tudástőke-negligáló, gyáripari orientációjú „közép-európai kistigris” megteremtése, mely időről-időre képes a térségünkben kimagasló mérvű államadósság-tömeg gördülékeny refinanszírozására, illetve társadalmi kataklizma nélküli lassú leépítésére. A makrostabilitás biztosításához hozzájárul majd, hogy a rezsim az általa ellenőrzött bevándorlás révén a fiatal generációk fokozott elvándorlása, a nagyvárosi lakhatási krízis és a reprodukciós szint alatt rögzült szülési ráta ellenére folytonosan képes lesz biztosítani a gyáripar munkaerőigényét.

Az orbánizmus bukása – a néhai MSZMP egykorvolt marginalizálódásához hasonlóan - kizárólag a rezsim társadalmi derékhadának és pártelitjének kiöregedésével válhat lehetségessé, mely trend a bázis korfájának ismeretében egy évtized múltán válik lehetségessé, amikorra nyilvánvalóvá válik majd a rendszerváltozáskor munkába álló – a szürkegazdaság korabeli virulens jellege folytán kellő szolgálati idővel ritkán rendelkező - korosztály nyugdíjkrízise.

Amennyiben nem ment volna végbe a rendszerváltás, akkor vélhetően a reformer álarcot öltő Pozsgay, Grósz, Berecz-féle „reform” kommunista elitcsoport országlása alatt éppúgy valami efféle (a Horn-i nagykoalíciós időkből jól ismert) exportorientált nagyipari víziók mentén lenne berendezve az ország, mint manapság. A posztmodernizált legvidámabb barakkot továbbra is legitimálja az ország népének közönye. A kérdés már csak az, hogy vajon a hazánk területéből lassan kiformálódó kínai munkatábor legalább fele annyira lesz-e vidám, mint amilyennek kellő messzeségből nézvést, vagy megfelelően ittas állapotban testközelből szemlélve a Kárpát-medence szovjetizált barakkvilága anno hírlett.

Az előzőhöz hasonlóan időnként felhevülő újabb hidegháború során Orbán a szembenálló tömbök közti kereskedelmi kapcsolódási pontok hasznát rendre lefölöző, a néhai semleges vagy „el nem kötelezett” országokéhoz (pl. Finnország, a Kreisky-féle Ausztria, a Tito-i Jugoszlávia) nagyban hasonlító pozícióba szeretné lavírozni Magyarországot.

Ha a Kondratyev-ciklushoz hasonlóan próbáljuk szakaszolni az Orbán-éra történetét, akkor megállapítható: az orbánizmus stabilizációs ciklusa (2010-2014), fejlődési fázisa (2015-2019), krízis szakasza (2020-2023) egymást követő lezárultával hamarosan egy újabb stabilizációs-növekedési ciklus veszi kezdetét, melynek nem látni határait. A rezsim korlátai Kornai János életművének központi fogalmával élve körvonalazhatók leginkább (mármint a hiánnyal): az üzemképesség során bizonyos létfontosságú humán-reprodukciós alrendszerekben az akut alulfinanszírozottság okán szakadatlanul halmozódó hiánytömeg kumulálódik, mely elhúzódó hiányállapotnak beláthatatlan távlati következményei lehetnek. A forráshiány olyan, mint a lappangó cukorbaj: lassan öl.

„A magyar ember hátán még szántani is lehet, ha nemzeti színű az eke szarva” – szól az első nagy háborút követően közismert, többnyire Illyés Gyulának tulajdonított mondás. A mindeddig közepes modernizációs teljesítménnyel bíró, azonban a mediterrán válságrégiókhoz képest vitathatatlan európai konvergenciát felmutató illiberális rezsimvariáns a számára stabilizációs jellegűnek ígérkező ’24-es esztendőt követően újra növekedési fázisba ér, így az éra névadójának szellemi horizontja onnantól immár akár 2040-ig tekinthet, miként az beszéde legvégén köztudomásúvá lett. Hamarosan mindannyiunk által pontosan ismert kivitelezési sorrendiség veszi kezdetét: a főmérnök megtervezte, a szakmunkások megépítik, a nép belakja.