Nem kis feladat egy-egy ilyen globális megállapodás tető alá hozása, ahol 195 ország a résztvevő, és mindenkinek rá kell bólintania az egyezmény végső szövegére. A klímacsúcsra hozott, tárgyalóalapnak szánt szöveg 236 oldalas volt és nem kevesebb, mint 3700 olyan pontot tartalmazott, melyet vitattak a felek! Ezt a Carbon Brief elemzése mutatta ki. (Még a The New York Times gárdája sem volt képes hamar átrágni magát a dokumentumon és analizálni azt.) December 14-ig – ami egy pénteki nap volt – kellett dűlőre jutniuk a feleknek a vitás kérdésekben.
Az USA klímadelegációja részt vett a csúcstalálkozón, és végül elfogadta az esemény záródokumentumát, annak ellenére, hogy Trump nyilvánosan arról beszél – hébe-hóba, nem túl sűrűn –, hogy kilépteti az Egyesült Államokat a klímaegyezmény hatálya alól. (Hivatalosan csak 2020 vége után léphet ki az USA a párizsi klímaegyezményből, de gyakorlatilag ma is fittyet hányhat rá, mert ahogy az előző részben írtuk, a megállapodásnak nincs szankcionáló ereje, önkéntes vállalásokon alapul, s a teljesítés elmulasztása nem büntethető.) A rendezvény egyes résztvevői név nélkül elárulták a The New York Timesnak, hogy az amerikai delegáció együttműködőnek bizonyult, és konstruktívan nyomta azt a témát, hogy Kína transzparens, átlátható módon legyen köteles jelenteni kibocsátását. A két ország között sokáig feloldhatatlannak tűnő ellentmondás állt, mert Kína másfajta jelentésbeli kötelezettséget akart szerezni magára és a többi fejlődő országra nézve, mint ami az iparilag fejlett országokra vonatkozna.
Egymásnak estek
Azért amerikai durcáskodás és fenyegetés is becsúszott a kulisszák mögötti egyezkedésekbe. Félidőben járt a konferencia, amikor az amerikai delegáció azzal fenyegetőzött, hogy megakasztja az egész tárgyalássorozatot, mert nem hajlandó hivatalosan is elfogadni az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testületének (IPCC) októberben kiadott jelentését, mely szerint már csak 12 évünk maradt arra, hogy a kívánatos szinten fékezzük a klímaváltozást, s ehhez drasztikus emissziócsökkentés szükséges, máskülönben a világgazdaság működésében óriási zavarok keletkezhetnek.
Klímaügy: másodlagos fontosságú
Némi nézeteltérés adódott az uniós emissziócsökkentés mértéke körül is, de nem konfliktus, inkább a prioritások eltérése világlott ki. Az EU képviselői azt szerették volna, ha erősebb kibocsátásmérséklési vállalásokat tesz az unió már 2020 előtt, de erre nem találtak nagy támogatást.
Kulcsfontosságú tagállamok támogatása hiányzik ehhez. Anglia el van foglalva a Brexittel, Franciaország a sárga mellényesek tüntetéseivel bajlódik, Németország megpróbál rájönni, hogyan és milyen időintervallumban kivitelezze szénhasználata már beharangozott leállítását.
Az elfogadott megállapodás a következő főbb pontokat és deklarációkat tartalmazta:
- Az üvegházgáz-kibocsátás mérésénél egyetemes, egyöntetű sztenderdek vonatkoznak minden országra. (Ez az USA érvelésének győzelmét jelenti.)
- A tagországoknak már a következő, 2020-ben megrendezendő csúcs előtt elő kell állniuk a kibocsátáscsökkentést megvalósító konkrét tervekkel.
- Minden országnak pontosan közölnie kell, hogyan kívánja támogatni a szegény országokat a klímaváltozás kedvezőtlen mellékhatásaira való felkészülésben, adaptálódásban és védekezésben.
A szabályok hasznosak, de végső soron a versenyszféra szereplőin fog múlni a klímabarát gazdaság megvalósulása. Ha a vállalatok és vállalkozók érzik, hogy jól felfogott üzleti érdekük a környezetkímélő üzletvitel, és ez megéri nekik anyagilag, akkor tud csak dübörögni a zöld gazdaság, illetve az olyan környezetbarát technológiákra való átállás, mellyel közelebb kerülünk a zérókibocsátású, karbonsemleges gazdaság létrehozásához.
Ahogy Catherine McKenna kanadai környezetvédelmi miniszter fogalmazott a The New York Times hasábjain: „Persze fontosak a szabályok, de a valódi cselekvések nagy része a vállalkozókhoz fűződik, az üzletemberek, a fináncszektor hajtja a dolgot, valamint a pénz folyása, és ez már városi és állami szinten is zajlik.”
