A kurrens, botrányszagú témákhoz jó orra van Naomi Kleinnek. A No Logóban (2000) a világmárkák visszatetsző machinációit, a munkaerő kiszipolyozását és a fogyasztók manipulálását érte tetten; a Sokkdoktrínában (2007) pedig feltárta az IMF neoliberális gazdaságmentő csomagjai és az amerikai céges érdekek összefonódását, melynek jegyében az utóbbiak háborúkon és természeti katasztrófákon profitálnak (lásd Piac & Profit, 2009. április).
Hol rontottuk el?
A zöld mozgalom hangadóinak többsége az ipari forradalomig megy vissza, mások Henry Ford 1920-as években gyártott elektromos autóinak a forgalomból történő kivonását emlegetik az éghajlatváltozás okaként. Klein a This Changes Everything: Capitalism vs. the Climate című könyvében az 1990-es éveket tartja sorsdöntőnek.
Kép:Pixabay
Ekkor ismerték fel a politikusok, hogy az ÜHG-kibocsátás vészes méreteket ölt. Ez a pillanat viszont egybeesett a szabadkereskedelem felturbózásával, valamint a WTO megalapításával, amely a neoliberális kelléktár, a dereguláció, az adókedvezmények és a privatizáció propagálásával lehetetlenné tette a klímavédelmi eszközök bevezetését. Klein tudja, hogy bajban van a Földünk, ám szerinte „ennek kevesebb köze van a karbonhoz, mint a kapitalizmushoz. Gazdasági modellünk háborúban áll a földi élettel. A fizika törvényeit nem tudjuk megváltoztatni, de az elrontott gazdaságunkat igen” – véli.
Tehetetlenségi erő
Mint minden megújulópárti ember, Klein is a decentralizált, kis szereplős, lokális energiatermelés mellett száll síkra, valamint hogy törvény szavatolja azt, hogy a fosszilis erőforrások kétharmadát a Föld alatt hagyjuk. A megújuló energiákra való átállás állami dotálása sem lenne a gazdasági rendszert megrekkentő fejlődési pályaív szerinte. Ugyanakkor a jelenlegi kvótakereskedelmet elhibázott megoldásnak tartja, annak ellenére, hogy a gazdasági tevékenység által okozott ökológiai károk szélesebb mértékű beárazását elkerülhetetlennek tartja. Pontosan látja, hogy a felvázolt program megvalósításának akadálya az erőviszonyok teljes átalakulása: az emberek jólétének biztosítása a kormányok feladata lenne, de nem áll hatalmukban e feladat végrehajtása, mert a multik túlnőtték az országokat, gazdagabbak náluk. Ráadásul a politikusok is a szabadpiac mindenhatóságának híveivé váltak.
Klein nem ért egyet a klímaváltozást technológiai megoldásokkal orvosolni akaró geoengineering prófétákkal sem, és bizonyos amerikai környezetvédő szervezeteket is megró, amiért kooperálnak a szennyező iparágakkal.
Sokan írtak már könyvet a klímapolitikáról, de kevesen voltak elég merészek ahhoz, hogy kimondják: elsősorban a gazdasági alapelvekben van a hiba. Kleinnek mindig is nagy erőssége volt a komplex adattömegek szintetizálása, a szerteágazó krízisjelenségek összefüggéseinek magyarázása. Könyvében azonban a megújuló energiákról kevés konkrétummal szolgál, s – lévén kanadai – perspektívája túlságosan észak-amerikai. A kapitalizmust sem definiálja pontosan.
Kollektív tiltakozás
Szerinte sem a politikai elit, sem a magánszektor nem fogja külső nyomás nélkül dekarbonizálni magát. Legalábbis nem a kellő gyorsasággal, vagyis a fejlett ipari országokban évi nyolc-tíz százalékos emissziócsökkentéssel, hogy elejét vehessük a két Celsius-foknál nagyobb felmelegedésnek. Egyetlen reményünk lehet, ha a tömeg hallatja a hangját: kollektív felháborodással, tömeges tüntetésekkel, termékbojkottal rábírja a politikai és vállalati döntéshozókat, hogy cselekedjenek. A szegregációt, a vietnami háborút, az apartheidet hasonló mozgalmi erővel söpörték el.
A demonstrálók buzgalma lehet az alternatíva a kormányok tehetetlensége és a cégek fosszilis status quót favorizáló üzletvitelével szemben. Az olajcégek a világ legnyereségesebb vállalatai közé tartoznak, mégis befektetéseiknek alig egy százalékát fordítják a megújulókra, állítja Klein.
A tiltakozáshoz szükséges motiváció nemcsak a jövő generációk túlélése lehet, hanem a szélesebb foglalkoztatás a szerző szerint. A zöld bizniszt munkaerő-intenzív tevékenységként láttatja, amely sokkal nagyobb állásteremtő, mint a fosszilis szektorok.
