Sokan felkapták a fejüket októberben, amikor a közgazdasági Nobel-díjat Richard Taylornak, a Chicagói Egyetem professzorának ítélték oda a „viselkedési közgazdaságtan területén nyújtott hozzájárulásáért”. Az emberi tényező és a gazdasági folyamatok között fennálló összefüggések – jelen esetben annak megállapítása, hogy miként befolyásolják döntéseinket és azok piaci hatásait a limitált racionalitás, a szociális preferenciák és az önkontroll hiánya – fennállása önmagában még nem újdonság, hiszen része a közgazdaság-tudománynak, és már számos korábbi elismerésben is szerepet kapott (gondoljunk csak Harsányi János 1994-es kitüntetésére a játékelmélet területén vagy egyéb makroökonómiai és munkaerő-piaci kutatásokra). Az újdonság abban rejlik, hogy míg a korábbi téziseket mindig matematikai-statisztikai modellekkel támasztották alá, addig a 2017-es díjazott az egyik legkevésbé kvantitatív tudománnyal, a pszichológiával bizonyított.

Nem gondolom, hogy innentől kezdve a vállalatvezetőknek vagy az alkalmazottaknak külön pszichológiai képesítést is kellene szerezniük, de a Svéd Királyi Akadémia értékelése azért ráerősített egy fontos kérdésre: el kell fogadnunk, hogy létezik az úgynevezett empirikus döntéshozatal, ami nem egy kigyomlálandó szükséges rossz a szervezet életéből, hanem annak része, és mint ilyen, odafigyelést igényel. Azaz állandó kihívást és folyamatos feladatot jelent, hiszen a tulajdonosi érdek semmiképpen nem az, hogy cégünket rábízhatnánk az eseti, véletlenszerű és személyes preferenciákat tartalmazó döntésekre anélkül, hogy felmérnénk azok következményeit, a lehetőségeket és a kockázatokat.

Éppen ellenkezőleg, a vállalatirányítás és annak részeként a kockázatok felügyelete megkívánja, hogy minél pontosabb és részletesebb ismeretekkel rendelkezzünk külső tényezőkről (vevők, versenytársak, piacok, szállítók stb.) és a belső folyamatainkról és adatainkról, az alkalmazott rendszereinkről és erőforrásainkról. A kihívást az jelenti, hogy már ezek az információk is egészen biztosan tartalmaznak szubjektív elemeket, hiszen az igényeket is emberek fogalmazzák meg (pl. miért készüljön egy riport), az eljárások során minden lépéshez emberi hozzájárulás kell (pl. alapadatok értelmezése, feldolgozása és kommunikációja), illetve sajátos egyéni célok vagy partikuláris érdekek is befolyásolhatják a minőséget, a pontosságot vagy az objektivitást, függetlenül egyébként attól, hogy az információ inkább leíró jellegű-e (pl. piacelemzés), vagy – egy másik végletet nézve – bonyolult kvantitatív modellekből áll-e elő (pl. egy üzleti portfólió kockázati kitettségének Monte Carlo-szimulációja). Így könnyen előfordulhat, hogy az empirikus döntéshozatalból fakadó természetes hibalehetőség a végén exponenciálisan felerősödik, és ahelyett, hogy a menedzsment a „lehető legjobb” megoldást választaná, a cég hosszú távú működése és eredményessége szempontjából pontosan ellenkező előjellel jár el.

Nem lehet megkerülni a kockázatok kezelését - Kép: Pixabay

Egy cégnél „minden mindennel összefügg”; az üzleti értéklánc a pénzügyi feltételekkel, a vezetői iránymutatás a belső kultúrával, a döntéshozatal a stratégia megvalósításával. Egy adott ponton meghozott rossz döntés vagy helytelenül értékelt kockázati kitettség dominóeffektust okozva futhat végig a szervezeten, és akár már pontokon okozhat helyrehozhatatlan károkat.

A megoldás pedig csak az lehet, hogy a vezetés – felismerve saját érdekeit, egyben korlátait – megerősíti a belső átláthatóságot, és ebbe bevonja a szervezet minden érintettjét, különös tekintettel az alábbiakra:

• A feladatok kijelölése és delegálása párosuljon a megfelelő autoritással és ismeretekkel, illetve világossá kell tenni azt is, hogy a kijelölt feladat (munkakör) milyen felelősséggel és beszámoltatással jár együtt;
• Tudatosítani kell, hogy mindenkire számítanak mind a célok elérésében, mind az ezekre ható kockázatok kezelésében, és erre vezetői elkötelezettséget kell felmutatni;
• A jelentős kockázatok esetében ki kell jelölni azokat a felső- és középvezetőket, akik felelősek azok cégszintű felügyeletéért és kezeléséért, valamint kommunikációjáért;
• Végül, de nem utolsósorban, a kockázatok rendszeres és részletes áttekintésével el kell érni, hogy folyamatszinten lehessen beazonosítani a tennivalókat, a szükséges kontrollokat, illetve az ezekben bekövetkező változásokat.

Személyes tapasztalatom, hogy sok felelős menedzser zsigerből elutasítja vagy legalábbis vonakodik beismerni a kockázatok kezelésében betöltött felelősséget annak ellenére, hogy közvetlen szerepük van az eredményekhez való hozzájárulásban és a kitűzött célok megvalósításában (és amiket persze büszkén fel is vállalnak). Márpedig minden, amit ma teszünk, eldöntünk és működtetünk, az egész biztosan következménnyel jár a jövőre nézve! Az output nyilvánvalóan lehet kedvező és kedvezőtlen is, de nem hiszem, hogy van olyan cégvezető, aki megelégedne egy pénzfeldobás esélyeinek 50-50 százalékos eloszlásával.

Hogy mindebből mik a tanulságok? Az első és legfontosabb talán az, hogy a kockázatok menedzselése nem képzelhető el a humán tőke bevonása és ez irányú motiválása nélkül. A második, egyben az előző tétel fordítottja: a célok eléréséhez és a hozzáadott érték megteremtéséhez vezető út egyik legjelentősebb kockázati tényezője az emberi viselkedés és döntéshozatal. A harmadik pedig, hogy a megoldás kulcsát az adott cégen belül egységesen értelmezett és elfogadott vállalatirányítási és kockázatkezelési alapelvek, a transzparencia és belső kontrollok szolgáltathatják, amiket a vállalat vezetése képvisel, és amikbe minden vezetőt és alkalmazottat bevon.

Minden vállalat számára kényszer, hogy alkalmazkodjon és – ha kell – változzon, átalakuljon. Ezekhez gyakran bátor lépésekre és – mint jól tudjuk – empirikus döntésekre is szükség van. Sikert pedig csak az emberi tényezőben rejlő kockázatok szisztematikus átgondolásával és kontroll alatt tartásával lehet elérni. Véletlenszerűen, kapkodva vagy hiányos ismeretek alapján hozott döntésekkel még Las Vegasban sem bírnánk sokáig... Nemhogy a vállalati világban, ahol minél nagyobb a bizalom és a ránk bízott vagyon, annál nagyobb az ezzel járó felelősség is!

Szerző:

Doszpod Dénes