Népszavazási kezdeményezést indított egy magyar házaspár, mivel szerinte a több-biztosítós rendszer drágább, mint a mostani, ráadásul sokan kiszorulhatnak az egészségügyi ellátásokból. Az Országos Választási Bizottság (OVB) váratlanul zöld jelzést adott az indítványnak, amellyel a kezdeményezők azt szeretnék elérni, hogy "ne vezessék be a mindenki által kötelezően választandó, üzleti alapon működő több-biztosítós egészségbiztosítást".
Bokros Lajos, a Közép-európai Egyetem vezérigazgatója ezzel szemben megszólalásaiban és publikációiban a verseny mellett érvelt, mondván: a magyar egészségügyet egyfajta "hálapénzen alapuló vadkapitalizmus" jellemzi. Egy tavaszi konferencián az egykori pénzügyminiszter úgy fogalmazott: ki kell lépni a posztszocialista gondolkodásmódból, és ki kell találni, hogyan kényszeríthetők minőségi ellátásra a szolgáltatók, a biztosítók úgy, hogy a beteg se legyen kiszolgáltatott. Szerinte a jómódúak mindinkább a magánorvoslásban látják a megoldást. Nem járulnak hozzá a közös kasszához, így kevesebb jut a rászorulóknak.
Azt ugyan mindenki tudja, hogy a jelenlegi rendszer tarthatatlan, a megoldásra azonban különböző érvrendszerek miatt különböző megoldásokat tartanának ésszerűnek a szakértők.
Kontrák és kételyek
A több-biztosítós modell mellett érvelők szerint a piacon a szolgáltatók versenyeznének az ügyfelekért, és hosszú távon a verseny tárgya csak az lehet, hogy melyik biztosító tud jobb szolgáltatást adni a szerződött szolgáltatókon keresztül, az egészségügyi intézmények pedig versenyeznének a finanszírozásért. Mivel a pénz a biztosítóktól jön, a szolgáltatók jobb minőséget próbálnak nyújtani, minél alacsonyabb áron, a biztosítók meg versenyeznek a jó minőséget nyújtó szolgáltatókért, ezért a jól működő szolgáltatók finanszírozási előnyhöz jutnak. Ha tehát a szabályozási keretrendszert jól alakítják ki, akkor a versenyhelyzet miatt javul a minőség és a költséghatékonyság.
Az ellenzők alapvetően két okból nem tartják jónak a modellt. Egyrészt, mert hiába történtek lépések az ellátási oldalon a versenyhelyzet kialakítására, már a kilencvenes évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a progresszivitás alacsonyabb szintjén Magyarországon településszerkezeti okokból nem tud érvényesülni a verseny. A kistelepüléseken alig-alig van mód a szabad orvosválasztásra, sőt egyes megyékben még a szakorvosválasztás is nehézségekbe ütközik. Egyszerűen azért, mert elérhető távolságban csak egyetlen háziorvos, egyetlen szakorvosi rendelő vagy egyetlen diagnosztikai laboratórium található. Másrészt az egyenlőtlen felhasználás miatt éppen azok szorulhatnak ki a fejkvóta alapú támogatásból, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá. Míg a szakrendeléseken az emberek 80 százaléka megfordul, az e célra költhető összeg kétharmadát csak a betegek ötöde használja föl. Hasonló a helyzet a gyógyszertámogatással: a 80 százalékát a lakosság 20 százalékára költi az OEP. A kórházi büdzsé 64 százalékából gyógyul a betegek 4 százaléka. Aki sokba kerül, azokért nem valószínű, hogy versengenének a biztosítók.#page#
Ugyanakkor a rendszer elindítása jelentős munkát és befektetést igényel a biztosítók oldaláról (is). Egy profitorientált cég ezt csak abban az esetben vállalja, vállalhatja, ha biztosítékot lát arra, hogy a rendszer hosszú távon működik, ellenkező esetben a befektetett tőke és munka véglegesen elvész. Ennek megnyugtató rendezéséhez politikai ciklusokon átívelő garanciákra lenne szükség.
És az egészségpénztárak?
Mi lesz az egészségpénztárakkal, ha a kormány és a parlament a több-biztosítós egészségügyi finanszírozási rendszer mellett dönt? - teszik fel a kérdést egyre többen. Amire lényegében kétféle, egymással ellentétes szakmai választ hallani. Az egyik szerint felesleges volt egyáltalán létrehozni ezt a szektort, mert az egészségpénztárak a mostani formájukban valójában a járulékkerülést szolgálják, s ebből következik, hogy a több-biztosítós modellben nem lesz rájuk szükség. Csak a szakembergárdát és az infrastruktúrát lenne érdemes hasznosítani, ami, ha nem is minden pénztárnak, de néhányuknak kiút. Másként fogalmazva: vagy maguk a pénztárak alakulhatnak át egészségbiztosítóvá - több is van, amelyik alkalmas erre -, vagy a biztosítók vásárolhatják meg őket.
A másik válasz szerint azonban a több-biztosítós modell kialakításához jó kiindulási pont lehet az egészségpénztárak működése. Valószínűleg ezt gondolta a kormány is, amikor tavaly nyáron megkérdezte a biztosítókat, vállalnának-e szerepet az egészségügyi alapcsomag finanszírozásában, és ha igen, milyen feltételekkel. Azóta folyamatosan tárgyalnak, egyeztetnek.
Tény, hogy az 1993 óta működő egészségpénztáraknak 650 ezer tagjuk van, és a pénztárakon keresztül a tagok évente 35-40 milliárd forintot költenek egészségügyi szolgáltatásokra. Az önkéntes befizetésekből a közpénzből finanszírozott társadalombiztosítási ellátásokon túli igényeket elégítik ki, mégpedig egyéni számlákról, addig, ameddig arra azok fedezetet nyújtanak.
A magánbiztosítók társadalombiztosításba való bevonása estében azonban ennél lényegesen többről lenne szó. Ám egyelőre a biztosítási szakembereket nem foglalkoztatja az alapbiztosításban, vagyis a kockázatközösségen alapuló felosztó-kirovó rendszerben való szerepvállalás. E helyett sokkal inkább az egyéni, tőkefedezeti számlán keresztül nyújtott kiegészítő szolgáltatások fejlesztésén gondolkodnak.#page#
Ki mit mondott a választások előtt?
A Piac és Profit 2006 tavaszán megkérdezte a parlamenti pártok egészségpolitikusait, ki hogyan fejlesztené a társadalombiztosítási rendszert. Íme, néhány részlet.
Dr. Csáky András (MDF): "A nemzeti kockázatközösség nem megbontható. Finanszírozási oldalról azonban - és ez is a konszenzus körébe tartozik - fokozni kell az egyén felelősségvállalását. A Magyar Demokrata Fórum előbb-utóbb elengedhetetlennek tartja például a vizitdíj bevezetését. Ez persze jelképes összeg lenne, ami a példák alapján azért megfontolásra késztetne. Célja pedig kettős: nem pusztán a finanszírozás, hanem az is, hogy végre megfogható értéke legyen az egészségnek."
Dr. Kökény Mihály (MSZP): "Háromlépcsős szolgáltatást szeretnénk. Az első az a minimumszolgáltatás, amit az államnak - nem biztosítási alapon - nyújtania kell. Ebbe a körbe tartozik a közegészségügy, a járványügy és a sürgősségi ellátás. A második a kötelező biztosítás, ahol a társadalombiztosítónak szolgáltatásokat vásárló szervezetként kell működnie. A társadalombiztosításon túl készpénz vagy kiegészítő biztosítás, egészségpénztári tagság fejében kerül sor különleges igények, az átlagot meghaladó komfort kielégítésére."
Dr. Mikola István (Fidesz): "Az egységes biztosítási rendszert meg kell őrizni, ez a szociális biztonság alappillére. Senkit nem engednénk ki a kötelező rendszerből, mert ez a társadalmi szolidaritás alapja. Mi azt mondjuk, hogy igenis, az állam felelőssége az egészségügyi ellátórendszer működtetése. (...) a közteherviselésben is rendet kell tenni. (...) Magyarországon a rendszerváltozáskor 5,3-5,4 millió ember fizetett társadalombiztosítási járulékot. Ma 3,5-3,6 millió."
Dr. Molnár Lajos (SZDSZ): "A (több-biztosítós) modell lényege: az emberek összeadják a pénzüket, hogy betegbiztosítókat hozzanak létre, amelyek államilag ellenőrzött, de nem állami szervezetek. (...) a szolidaritás, a kötelező biztosítás elvét változatlanul fenn kell tartani: mindenki fizessen a jövedelme után törvény által meghatározott mértékű járulékot, és a beszedését továbbra is az állam szervezi. (... ) a járulékért mindenkinek egyenlő és törvényben meghatározott szolgáltatás jár, akinek kötelező biztosítása van, annak azonos feltételekkel kell kapnia az ellátást. Aki viszont egyebet is akar, az köthessen arra biztosítást."
