Ebben az írásban az összes említett cikk egy közös, mindegyiken áthúzódó alapgondolatát szeretném hangsúlyozni, ami nélkül nem jön létre változás. Ez a saját érdekeink egyoldalú érvényesítésére törekvés, a másik, a környezetünkben lévő ember, az élő rendszerek stb. érdekeinek semmibevétele helyett: az egymásra tekintettel élés. Az összetartozás, az egymásra utaltság felismerése. Az együttműködés.
Minden változás az életünkben ma arról szól, hogy összezavarodtak körülöttünk az eddig nagyon is kiszámítható rendszerek. A bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság, a folyamatos, egyre nagyobb tempójú változás a politikában, gazdasági létezésünkben, a technológiákban és a tudatokban, gondolkodásunkban, az éghajlatban, a társadalmak egymással való viszonyában egyaránt jelen van. Minden pillanatban érzékeljük, mennyire egymásra vagyunk utalva itt a bolygón, hiszen a globális, hálózati összekapcsoltságban (internet) működő világunkban bármilyen kicsi változás rögtön kihatással van az egészre, ránk.
Csak mi nem érezzük, magyarok, amikor politizálunk, reformokat léptetünk életbe, a mikor egymásnak feszülünk.
Nem az a baj, ha egy döntéshozó, egy, a feladatát végző kitalál valamit, s azt meg is akarja valósítani. Az a baj, ha ezt úgy teszi, hogy ráerőszakolja, rákényszeríti a környezetére. Elvárja, hogy mindenki értsen vele egyet, azonnal fogadja el, mert úgy gondolja, ami az ő érdeke, az mindenkié. Felháborodva, sértődötten fogadja, amikor a környezet ellenáll, befeszül, betart. Mert az ellentábor gondolkodásmódja sem különb egy cseppet sem.
Minden józanul gondolkodó tudja, hogy reformokra van szükség ahhoz, hogy erősödjön a gazdaságunk és a költségvetés. Embereket, mégpedig sok embert kell elbocsátani a közszférából, mert túlduzzasztott. Egyik ember hozza meg a másik ember sorsáról a döntést: megy, vagy marad? Ha emberként, olyan emberként akarjuk megoldani ezt a nagyon nehéz feladatot, aki beleérez a szituációba, aki tudja, hogy a másik embernek mekkora stresszhelyzetet okoz a félelem, a várakozás, a lebegtetés, a döntés elhúzódása, a papíron, durva, személytelen stílusban közölt elbocsátás, biztosan nem így bánik el az emberekkel. Például figyel arra, hogy ha bizonytalan helyzetbe kerül a dolgozó, gyorsan és kíméletesen, netalán segítve az újrakezdési lehetőségét, oldja meg az elbocsátását. Talán még elismerő, személyes szavakat is fűz hozzá. Az ellenreakció nem késik. Az elbocsátásokkal mély sebeket szerzett emberek lojalitására többé már biztosan nem számíthat a kormány.
Egészségügyi reform pedig kell. Ebben mindenki egyetértett, kormány és az érintettek. Jelen pillanatban egymásnak feszül a két tábor, s a betegek rohangálnak gyógyszertárból gyógyszertárba, de hiába. Gyógyulásukkal immár senki nem foglalkozik. Gyógyszerhez nem jutnak, mert a háziorvosok betartanak, csak a legolcsóbbat írják fel, még akkor is, ha már forgalomban sincs a gyógyszer, s akkor is, ha tudják, nem lehet kapni. Saját érdekeikkel törődnek. Mint ahogyan a gyógyszerészek is. Őket szintén magára haragította a kormány monopolhelyzetük megszüntetésével. A gyógyszerészek sem adnak, holott adhatnának azonos hatóanyagú gyógyszert a hiánycikk helyett. De nem teszik (tisztelet a kivételnek, mert olyan is bőven akad).
Politikusaink felelőtlen, a következményekkel saját egyéni politikai céljaik érdekében egyáltalán nem törődő cselekedeteinek listája nagyon hosszú. Következményeként a múlt évben égett a főváros, elszabadult a huliganizmus, szabadon rombolhatott az anarchia. Az ellenzék politikusai idén is elkezdték a kordonbontással az olyan tetteiket, amelyekre újra mozdul a szélsőjobb, felborul a főváros nyugalma, közlekedése, hatalmas pénzeket dobálhat ki kényszerűen az ablakon a rendőrség, a főváros, s amelyek következtében, a médiának mindennapos témákat adva, egymásnak feszül az ország, családok, munkatársak.
A mindennapi embernek rossz a közérzete. A gondolatszennyezés mértéke elérte a környezetszennyezését.
A gazdaság mindennapjaiban talán jobb a helyzet egy hangyányival. De sok még a kiszolgáltatottsági tényező. A nagyok a kicsiket, kormányzati szervek az üzleti szektort tartják függőségi helyzetben. A kisember, a cégek nem tehetik meg, hogy büntetés nélkül, akár egy napig is tartozzanak az államnak, az APEH-nak, a hatóságoknak, s hozzáteszem, a nagy szállító partnereiknek. Fordítva azonban más a helyzet. A nagyvállalatok közül néhány (szerencsére a többség nem) fizetési gyakorlatában a "nemzetközi trendeket" követi, s 30-45-60 munkanapos fizetési határidővel dolgozik. Holott feltételezhetően fizetőképes, nagy pénzforgalmú. Mégis elvárja a kis forgalmú partnerétől, hogy az finanszírozza meg a ki nem fizetett számlája áfáját az APEH felé. Miért törődne azzal, hogy partnere fennmarad-e, vagy sem, adódhat-e gondja, problémája a késedelmes fizetés miatt? Az állami szervek pedig elég gyakran, 3-4-6 hónapig is elhúzzák a fizetési kötelezettségük szerződésben foglalt teljesítését. Miért? Talán, mert hozzájuk végképp nem ér fel a másik fél érdekeinek hangja, szava. A kisvállalatok fizetésképtelenségének okai között kereshetnénk akár ebből a megközelítésből kiindulót is.
Lehetne másként is csinálni! Például úgy, hogy eleve olyan javaslatról, megoldásról gondolkodunk, olyan üzleti magatartást tanúsítunk, melyben figyelembe vesszük minden érintett érdekét (hálózati gondolkodásmód). Határozottan kijelentem, minden esetben van ilyen megoldás is. Úgy hívják: optimális megoldás, optimális haszon. Amelyet előzetes érdekegyeztetésekkel, a másik problémáinak, élethelyzeteinek megismerésével, a sajátunk elfogadtatásával, a kölcsönösen meghozott kompromisszumokkal lehet kialakítani.
S amíg nem figyelünk oda a másikra, addig nem is reménykedhetünk a fejlődésben, előrelépésben, a jobb jövőben.
