A fejlettebb társadalmakban a kommunikáció általában interaktív dolog, nem pusztán információátadás, inkább információcsere, bár kétségtelen, létezik egyoldalú kommunikáció is. De ezt inkább tájékoztatásnak hívják, rosszabb esetben kinyilatkoztatásnak, durvább körülmények között akár diktatórikus döntésnek. Félreértés ne essék: a politikában, még az említett fejlettebb társadalmakban is, olykor szükség van ezekre. De senki nem becézi, különösen nem álcázza kommunikációnak. A kommunikációhoz két fél kell, a két fél között kapcsolat, s ha a felek egyenrangúak, akkor a kapcsolatnak is egyenrangúnak kell lennie. Márpedig amikor csak látszat az, hogy a másiknak lehetősége van a válaszra, de valójában nincs, akkor szó sincs azonos pozícióról.
Az elmúlt bő másfél évtizedben hozzászokhattunk ahhoz, hogy bődületes politikai baklövéseket, cinikus döntéseket lehet megmagyarázni azzal a mondattal: "Rossz volt a kommunikáció." Vagy még szebben, mondhatni társadalomtudományosabban: "Rosszul kommunikáltuk a dolgot." Egyre nehezebben elviselhető ez a kibúvó. Most, amikor a társadalomnak: egyénnek, családnak, vállalkozásnak sok mindent el kell szenvednie, hogy az ország helyzete stabilabbá váljék - és itt most megint csak nem érdekes, hogy korábban viszont sok mindent élvezett, ami miatt a helyzet instabillá vált -, a szorongást, a kétségeket, de akár a tiltakozásokat sem lehet azzal indokolni, hogy rossz volt a kommunikáció a megszorító intézkedésekkel kapcsolatban. Nem rossz volt. Nem volt.
Mondják, a társadalmi tudat nehezen felejti a tizenhat évvel ezelőtt véget ért negyvenet, a gondolkodásra még mindig hatnak az elmúlt rendszerben rögzült reflexek. Azokéra is, akik még nem is éltek vagy még nem tudatosan éltek akkoriban, hiszen a közeg, amiben fölnőttek, őrájuk is hatott. Biztosan így van. De ez nem csak "az emberekre" igaz. A politikusokra is. Ők is emberek.
A taxisblokád közvetlen kiváltója 1990-ben az volt, hogy az akkori kormány még az előző nap is tagadta a másnapi benzináremelést. Ezt egy olyan társadalom, amelynek tagjai alig egy évvel korábban jól informáltnak és beavatottnak érezték magukat, ha egy nappal korábban értesültek a cukor drágulásáról, nem viselhette el. Demokráciában nem. A kormány reflexe a régi rendszeré volt, a népé már nem. A nép akkor így jelezte igényét a kommunikációra, ami emlékezetes módon, a kikényszerített tárgyalásokkal meg is történt.
A Bokros-csomag bejelentésének rajtaütésszerű módja valószínűleg szükséges volt, ám a történelmi közelmúlt némi szerepet azért játszhatott benne. A bejelentést akkor nem hívták kommunikációnak, igaz, azt a balul sikerült párbeszédet sem - pedig az volt -, amit a csomagnévadó pénzügyminiszter folytatott a diáksággal a tandíjról. Az ifjúság akkor a maga tüntetésével kommunikált. S bár a kormányzati fogadókészség nem volt sokkal jobb, mint a taxisblokádkor, a társadalom többsége - amelyet korábban nem nagyon érdekelt az, hogy a benzin ára miért nő, csak az, hogy nő, vagy nem - fogékonynak bizonyult az indokok befogadására, elfogadta, hogy szükség van a megszorításokra. De ebben az elfogadásban is szerepet játszhatott a történelmi közelmúlt. Ami, a dolgok természeténél fogva, egyre távolodott, úgy tűnik azonban, nem eléggé.
Bár az 1995-öt követő évek békésebbnek tűnnek, a társadalom és a politika közötti kommunikációban sikerült megőrizni a diktatórikus elemeket. A '98-tól regnáló kormányt sem nagyon foglalkoztatta, hogyan reagál a társadalom a különböző döntéseire, hogy a kevésbé emlegetettek közül idézzünk: a társadalombiztosítási önkormányzatok megszüntetésére, az ítélőtáblák felállításának elhalasztására vagy a magánnyugdíj-pénztárak befizetési hányadának csökkentésére, csupa törvény által garantált dologra. A szociális párbeszéddel, a társadalmat reprezentáló érdekképviseletekkel kapcsolatos magatartását viszont személetesen jellemzi az unió 2000. évi országtanulmánya, amely szerint a közös fórumokat "a kormány pusztán arra használja fel, hogy tájékoztatást adjon a társadalom különböző rendű és rangú képviselőinek, köztük a szociális partnereknek, a párbeszéd lehetősége nélkül".
A kommunikáló felek: a kormány és a társadalom - vagy tágabban: a politika és a társadalom - között ekkor sem volt, és a továbbiakban sem lett egyenrangú kapcsolat. Ékes példája ennek a következő kabinet 2003. nyári produkciója, amikor már elfogadott törvényekkel alátámasztott, addig hangoztatott elveitől gyökeresen eltérő, az életkörülményeket rontó adóemelési lépéseinek bejelentése előtt pár órával "közérzetjavítónak" még bedobta a 2008-as magyar eurót. A következő kormányok hasonló teljesítményeivel azóta is tele a sajtó.
Elkeserítő sorozat, 1990-től napjainkig, mert ne legyenek illúzióink: attól, hogy most már tudjuk, mit fán terem a politikai, kormányzati kommunikáció, a helyzet nem javult. És attól sem fog javulni, hogy illetékesek fölismerték: rossz a kommunikáció. Arról ugyanis nem esik szó, hogy mitől rossz. A költségvetés fő számainak parlamenti elfogadását, a legújabb konvergenciaprogram benyújtását követő pénzügyminiszteri nyilatkozat sem azt mutatja, hogy a hiba okát valóban fölfedték volna. A tárca vezetője bizakodó, úgy véli, ha a kormányzat elmagyarázza, mi miért történik, az emberek megértők lesznek. Lehet. De a magyarázat nem elég.
Mert nem elég megérteni, hogy mi miért történik velünk. Az ember nem elszenvedni akarja az életét, még ha számos információ birtokában is, hanem alakítani. Nem elégíti ki, ha csak történnek vele a dolgok. A demokrácia lényege, hogy benne az emberek képesek alakítani a sorsukat. Ehhez azonban nem elég az, hogy van és működik a demokratikus intézményrendszer.
Ahhoz, hogy a demokráciát tartalommal töltsük meg, részvétel kell. Ezt persze nem népszavazási komédiákkal, a képviseleti demokráciát negligálva, közvetlenre kicserélve lehet elérni. Hanem azzal, hogy az intézményrendszer elemeit, a kommunikáció résztvevőit egyenrangúnak tekintjük. Hogy minden fél fölkészült, hogy kíváncsi a másik véleményére, a válaszára. Hogy időt is hagy a válaszra. Azzal, ha tiszteletben tartjuk és figyelembe vesszük mások érdekeit, érveit, véleményét.
