Az Admatis alapítói nem kevésbé ambiciózus célt tűztek maguk elé, mint hogy a 2012-ben 180 milliárd dolláros nemzetközi műholdiparból szakítsanak egy szeletet. A dinamikusan fejlődő hightech piacnak ez a szegmense azonban nem egykönnyen bevehető, különösen nem Kelet-Európából, még kevésbé Magyarországról, amely ország egyelőre nem tagja az űripari projekteket koordináló Európai Űrügynökségnek (ESA). Néhány mérnök hozta létre a céget 2000-ben, minimális alaptőkével és tagi kölcsönből azért, hogy a Miskolci Egyetem égisze alatt korábban elkészült űrkemencét és az abból nyert tudást a világpiacon hasznosítsák.
Ön is exportálna? Sokan segítenek, hogy ne induljon hátránnyal!
Magyar alkatrész az űrben!
Kis magyar vállalkozásként nagyon nehéz részesévé válni a globális üzletnek. Az Admatis egyik alapítója, Dr. prof. Bárczy Pál szerint sem fejlesztőmérnökként, sem üzletemberként nem lehet úgy gondolkozni, hogy „fejlesztek valamit, az a világon a legjobb, és ezért majd megvásárolják tőlem”.
– Csak az együttműködésen alapuló innováció lesz eredményes – mutat rá a Miskolci Egyetem professzora, aki szerint tisztában kell lenni azzal, hogy hol és hogyan lehet beszállni a versenybe. Az első lépés a bizalom kialakítása, amely révén el lehet érni, hogy a piac már ismert nagyvállalati szereplőjétől megrendeléshez jussunk. Ehhez alázatra és együttműködésre van szükség.
Ezen az úton indult az Admatis. Rengeteg projektet írtak, és lassanként gazdálkodták ki a szükséges eszközök és berendezések árát. Közben munkatársakra is szükség volt, így évente felvettek egy embert. És igyekeztek mindig nyugat-európai módon gondolkodni.
2007-ben az Admatis részt vett az ESA SURE pályázatán, amelynek a keretében egy űrállomáson végrehajtható kísérletet kellett tervezni. Az ipari szekcióban egyedüli kelet-európai cégként nyertek, és ezzel kezdetét vette az a hároméves rendkívül intenzív munka, amely szakmailag és pénzügyileg egyaránt áttörést jelentett a cég életében.
– Bizonyítottuk, hogy képesek vagyunk megfelelni az ESA elvárásainak, és az űrtechnológiában megkövetelt magas minőségben előállítani eszközöket. A nemzetközi űrállomáson egy amerikai asztronauta elvégezte az általunk tervezett kísérletet, az általunk gyártott eszközökkel, sikerrel – mondja Bárczy Tamás.
2009-ben pedig – először a történelemben – egy komoly űripari projektben, a beszállítói lánc tagjaként, nyílt közbeszerzésen kiválasztva a nemzetközi űripari közösség komoly pénzt fizetett magyar űripari fejlesztésért. Az Admatis mint az európai Sentinel–2 műhold fejlesztőcsapatának a tagja több mint 30 eszközt, ezen belül 2700 alkatrészt tervezett, tesztelt és szállított le az EADS Astrium fővállalkozó részére. Ráadásul az Admatis több mint 50, többségében hazai kisvállalkozást tudott beszállítóként integrálni a munkába.
– Az űriparban kizárólag referenciák révén lehet megrendeléshez jutni. A kommersz iparágaktól eltérő együttműködési modell a hosszú és sokszereplős projektek eredménye. Egy-egy projekten akár 300 cég dolgozik együtt sok éven át. Ha egy cég nem tudja a vállalt terméket megfelelő minőségben szállítani mondjuk három év múlva, évekkel csúszik a projekt, és másik 299 cég kerül nehéz helyzetbe. A bizalomra épülő üzletbe nem vesznek be olyan partnert, amely a misszió küldetését veszélyezteti.
Az európai űripar legnagyobb cége, a 15 ezer főt foglalkoztató Astrium megrendelését elvállalni szinte vakmerőség volt, hiszen olyan alkatrészt kellett legyártani, amelyre korábban a régióban még nem volt precedens.
– Ezek az alkatrészek látszólag nagyon egyszerű alumíniumdarabok. Csakhogy egy-egy ilyen alkatrészre legalább négyszáz különböző követelmény vonatkozik. A tervezési folyamat után pedig a gyártás jelentette az újabb kihívást. Kiderült, a kis szériás hightech darabok megmunkálására, felületkezelésére tulajdonképpen nincs gyártókapacitás Magyarországon, és a régióban se nagyon. Űripari minőséget senki nem tud produkálni, és hiányzik a kedv is. Ez ugyanis nem tömegipar, amely volument hoz, így a szükséges fejlesztésekre senki nem áldoz. Végül többségében azokkal a kisvállalkozásokkal tudtunk együttműködni, amelyeket tíz-húsz éve ismertünk, baráti vagy rokoni viszony volt köztünk, és akiket izgatott a szakmai kihívás.
Az ESA nagyon ritkán ír ki olyan pályázatot, amelyre nem ESA-tagországból jövő cég is pályázhat. Mivel a Sentinel programot az EU finanszírozza, pályázhatott az Admatis (ugyan nem ESA-tag, de az EU közösségének részese Magyarország). Beadták a pályázatot, és két hét múlva itt volt egy nemzetközi csapat, hogy megnézzék a céget. A személyes kapcsolat végig megvolt: az ESA és az Astrium delegációja minden hónapban ideutazott, és ellenőrizte, hol tart a projekt. Az Admatisnak olyan informatikai rendszert kellett kialakítania, amely kívülről bármikor hozzáférhető volt a konzorcium tagjai számára, és három–öthavonta nagyobb egyeztetésen is számot kellett adnia a projekt állásáról. Ez sok ezer oldal papírmunkát jelentett.
A kiválasztás
A beszállítók és a munkatársak kiválasztásánál ugyanazok a szempontok érvényesülnek. Mindig pályakezdőt vesznek fel, kizáró ok, ha állami szférában dolgozott, mert a piaci mentalitás nagyon más. Miután űripari mérnökképzés nincs Magyarországon, a tudás helyett a jelölt habitusa az elsődleges. Legyen szorgalmas, aki fel tudja szívni a tudást, és mondjon igazat, akkor is, ha kellemetlen.
Az Astriumnak dolgozni kiváltság, és Európában a legkomolyabb referencia. A következő megrendelést persze már könnyebb lesz teljesíteni, hiszen kialakult egy megbízható beszállítócsapat, megtanulták beárazni a termékeket, és tudják, hogy milyen alapanyagot honnan lehet beszerezni.
És a nemzetközi szakmai tapasztalat is nagyon fontos, s ahogyan Bárczy Pál fogalmaz, „már tudjuk, hogy nem mi vagyunk a leghülyébbek a fejlesztői csapatban”.
