Íme, ezen a szent napon kellene Nagy-Britanniának kilépnie az Európai Unióból, új, szuverén, szabad és gazdag vizekre eveznie. Legalábbis erre szavaztak a britek, amikor 2016-ban az urnák elé járultak. Mármint a brit szavazóknak az a fele, aki elhitte a kilépéspártiak ordas hazugságokkal megtámogatott kampányát. A brexit-népszavazás sokként érte Európát, hiszen egészen addig inkább arról volt szó, hogy az országok inkább BE akartak kerülni a világ leggazdagabb elitklubjába. Az, hogy a britek inkább KI akartak kerülni, első körben sértésként érte a kontinens országait.

Az euroszkeptikusok ünnepeltek: sokan azt vizionáltak – és nem is alaptalanul, - hogy az Európai Unió elindul a széthullás felé. A sajtóban felmerült a Grekxit, a görögök kilépése, a Gexit, a németek kilépése, a Hungxit, a magyarok kilépése és gyakorlatilag nem volt olyan tagállam, amelyel kapcsolatban ne merült volna fel, hogy kilépne az EU-ból. Felerősödtek a szeparatista hangok Belgiumban, Skóciában, Katalóniában. Majd 2017-ben akkor már Theresa May, a nő, akinek az arca éppúgy a kudarc jelképe lett, mint ahogy nagy elődje, Margaret Thatcher arca az integrációé, benyújtotta a britek kilépési nyilatkozatát és kitűzték a céldátumot is: 2019 március 29-ét, azaz a mai napot.

Szokjuk meg, hogy nemsokára újra kell útlevél - Kép: Pixabay

És ekkor kezdődött a mélyrepülés. Kiderült, hogy az euroszkpetikusoknak nem csak semmiféle elképzelésük nincs arra nézve, hogyan, milyen irányba induljon az unióból kiváló Egyesült Királyság, de még abban sem tudnak megegyezni, hogyan lépjenek ki az unióból. Egyszercsak mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a lánglelkű Brexit-szónokok mögött nincs semmiféle tartalom. Nigel Farage már a népszavazás után eltűnt, Boris Johnson, volt londoni polgármester, aki még Donald Trump mellett is eséllyel indul a legrosszabb frizurájú politikus címéért, minden idők egyik legeredménytelenebb külügyminisztereként vonul majd be a brit történelembe. Ahogy teltek múltak a hónapok és egész Európa döbbenten figyelte, hogy mit művelnek a britek, elhalkultak az euroszkeptikus hangok. Látva azt, hová vezet a jól csengő hazugságokra építő populista politika, néhány kivétellel az unióellenes pártok visszavettek a nagy mellényből. Nem kell messzire menni, hogy láthassuk a pálfordulást, a Jobbik még 2012-ben uniós zászlót égetett (ezzel egyébként nem volt egyedül a régiós országok pártjai között) 2017-ben már olyan uniópárti volt, hogy nem győztük kapkodni a fejünket. Nem azért, mert belátták, amit minden épelméjű ember, hogy az Európai Unió az egyetlen JÓ dolog, ami kinőhetett a második világháború borzalmaiból, hanem mert látták annak a politikának az eredményét, amikor az emberek megeszik a populizmust.

A brit politikusok ugyanis az elmúlt két évet, ahelyett, hogy országukat felkészítették volna a kilépésre, azzal töltötték az időt, hogy hagymázas elképzeléseket szőttek, mit szeretnének megtartani az Uniós tagságból. A gazdasági ésszerűségek, de még az elemi érdekek teljes figyelmen kívül hagyásával, olyan kérdések szőnyeg alá söprésével, mint az északír kérdés, (vagy ne adj isten, a skótok) olyan ostoba terveket erőltettek hónapokon, éveken át, amelyeket Brüsszel tízszer-százszor-ezerszer söpört le az asztalról.  Azután pedig, hogy nagy nehezen, kínkeserves viták árán, már a legutolsó pillanatban sikerült egy megállapodást összecsapni, egymás után többször és határozottan leszavazták. Majd gratuláltak maguknak. Egy korábbi cikkben az Egyesült Királyságot egy fal felé száguldó autóhoz hasonlítottam, amelynek utasai egymással harcolnak a kormányért. Ez a hasonlat nem pontos, az utasok harcolnak ugyan, de nem azért, hogy ki vezessen, hanem hogy ki ülhessen az anyósülésen.

A legújabb eredményük, hogy pontosan két hétig sikerült elhalasztaniuk a kilépést és Theresa May még a lemondását is felajánlotta – nyilván jobb későn, mint soha, - csak hogy végre megszavazzák a megállapodást. Mert ha az elkövetkező két hétben ez nem sikerült, akkor London olyan „hard” brexittel esik ki az unióból, hogy a fal adja a másikat. A kiesés nem azért lesz látványos, mert majd elhűlve nézhetjük a híradókon, ahogy éhező britek egymással harcolnak az utolsó guriga vécépapírért – bár ez sem kizárható, hanem mert számtalan, évtizedek alatt összefonódott vállalkozás gazdasági kapcsolatai szakadnak meg, milliónyi ember életét teszik újra nehézzé. A brit turistákat újra várakoztatni fogják a határon, a teherautóknak újra várakoznia kell a vámra. Európa egyik legnagyobb eredménye, a már Jules Verne által megálmodott Csalagúton csak útlevéllel léphetünk át. Ahelyett, hogy egy könnyed londoni hétvégére felülnénk egy fapadosra, vízumot kell igényelnünk? Hogy amíg korábban online, egy budapesti kávézóból alapíthattunk egy londoni céget, ez újra elérhetetlen álom lesz, vagy ha online vásárolunk, akkor vámkezeltetni kell a brit cipőt? A populisták, akik a félelmeinkre és a gyűlöletünkre apellálnak, pontosan azt a szabadságot veszik el tőlünk, amit ígérnek. A „brüsszelező” euroszkeptikusoknak ennél valami jobbat kellene kínálnia.

Szerző:

Farkas Károly

főszerkesztő

Piac & Profit