A múlt heti fociderbi nyomban kínált áthallást, avagy átlátást, mivel az aktuális politikában is sikerült szemügyre venni hasonlót: titokzatos, beépített játékost, aki az ellenfél elpuskázott tizenegyesét - a kapusról kipattanó labdát - kapásból bevarrta saját hálójába. Nem a mérközés elején, a második félidő közepén, hanem amolyan slusszpoénként, egyetlen perccel a lefújás előtt. Akkor, amikor az a gól jelentette nem egyszerűen a győzelmet, hanem a továbbjutást, az övéinek pedig a biztos kiesést. Az ilyen (ön)gól a fociban megkérdőjelezhető, a politikában azonban jóval nehezebben, ott nemigen csúszik le a "játékos" lábáról a bogyó, ott a játékos lába arra való, hogy elsétáljon vele a tettek mezejére. Nem előbb, mint kellene és nem később, pontosan akkor, amikor a jó irányzott, kivédhetetlen lövés befejezi az ellenfél felmorzsolását.
Gondoljuk csak meg, mennyit ért volna az az öngól, amelyet az SZDSZ tavalyi elnökválasztási aktusa befejeződésének pillanatában kellett volna elkönyvelni? Semennyit. Azonnal intézkednek, s miközben elcsapják a kétbal(?)lábast, nem teszik fel neki a kérdést: amúgy az ellenféltől tetszik gólpénzt kapni?
Ám egy évvel később, akkor, amikor a ballábasnak hitt két jobblábas pont olyan, mint amilyen a csapat többi tagja, s a tét már nem néhány pont a bajnokságban, hanem a kupa megszerzése, vagy végleges elbukása, akkor a 11-est kivédő hálóőr mellett bevarrni az öngólt, több mint győzelem. Akkor pedig végképp az, amikor szinte már az is tudható, hogy a csapat végképp kiiratkozik mindenből, például a bajnokságból, a csapatkapitányt pedig minden találkozón lerúgják, igaz, még időben, mert különben a bírók kiállítanák, az állásvesztéssel fenyegetett edzők lecserélnék.
A jól időzített öngól többet hoz a konyhára. A jól időzített öngólnak eszelősen jó a sajtója, sőt, mintha bizonyos lapok eleve megrendelték volna azt a bizonyos ellenfél-továbbjuttató kapáslövést. Mert hát senki és semmit nem tudott, amikor győzelemmel felérő cikket - pardon, tévés hírt - kapott a publikum, a gyanú látszatát is kerülendő se nem Fehérvárról, se nem a Loki városából, Debrecenből, hanem Borsodból. Mintha ott edzették volna egy éven át azt a bizonyos (ön)góllövő lábat is, amelyik képes volt a turpisságra: sportnyelven, bevarrta a labdát a "saját" kapuba, politikai nyelven: 12 hónappal a történtek után hamis szavazatokat varázsolt elő egy párt elnökválasztó urnájából. Írtuk volt, nem idő előtt és nem idő után történt mindez. Hanem akkor, amikor az a legeredményesebb: egy menetben golyózták ki a vizitdíjat, kórházi napidíjat, tandíjat, kezdik el elkergetni az ellenlábasok kispadjáról az edzőt, aki már nem képes reformgyőzelemre vinni kettészakadó csapatát, s legvégül a győztes meccs sajtótájékoztatóján a kisebbik ellenfél maradványát negédes szavakkal vigasztalták, szinte átcsábítva őket az ellentáborba.
Még a Loki stadionjában is lekapcsolják a világítást, amikor a csapatok és a drukkerek letudták az aznapit - nincs tovább. Nem sok értelme van annak sem, hogy némelyek ekkor eszmélve egyszer csak beosonnak biztatni, nógatni, politikus nyelven: a reformok folytatásáért(?) aláírásokat gyűjtögetni. Ekkor már - a berúgott öngól, a lefújt meccs után - azt sem látni a tök sötét stadionban, hogy ólálkodik-e valaki a lelátón, a gyepen, ilyenkor már nem vesz át papírokat, új kezdőrúgásért protestáló aláírásokat csapatkapitány, vezető edző, gyúró, szertáros. Ilyenkor már sem góllövő, sem öngóllövő nincs, csapat - ellenfél - pedig még annyira sem.
Azt persze halljuk az egykoron válogatott kezdő játékosokat is kiállító klubról, hogy újra szervezné magát. De már nehéz elhinni a saját maguknak tett ígéretet, azt, hogy mielőtt ismét csapatot szerveznek, szigorúan tesztelik a játékosokat, s nem hiszik el bemondásra, hogy jó focisták, politikus nyelven: pártszerű elnökválasztásokon pártszerű szavazók. Kontrollnak vetik tehát alá a játéktudáson túl még a csapatszívet, s annak dobbanásait is, mielőtt e pályára engedik a védőt, a középpályást, a támadót.
Igen ám, de most már gyanakszanak a drukkerek: egy jól csomagolt titkos ellenfél, beépülve az övéik közé a jövőben is el fogja találni a labdát, akkor kiváltképp, ha szükség van egy jól időzített öngólra. A drukker már csak azért is óvatos, mert a válogatottat adó másik, nagyobb klub meg nemrégiben tanfolyamon, szemináriumon akar új emberekkel gyarapodni, akik a suliban jók, jók lesznek a csapatposztokra is. A gyanakvó sportrajongó azonban el tudja már képzelni, hogy az ellenfél ebbe az iskolába is beíratja sajátjait, tehetséges, hithű játékosait, akik majd a megfelelő időben és meccsen ugyancsak belövik az elégséges számú, jól helyezett, látványos öngólt.
Ez persze a jövő, a múlt heti debreceni Fehérvár-verés alkotta jelen pedig a látványtervezett hálószaggatás ellenére sem tűnik másnak, mint sportnak. A zöld gyepen ugyanis lehet folytatás, sor kerülhet Loki-Fehérvár összecsapásra a bajnokságban, a következő kupában is. Mert a foci változatlanul sport, s nem politika, még akkor sem, ha ez utóbbinak is akadnak már (ön)gólerős játékosai.
