Horváth Ágnes alszik.

Ezt ő mondta. Amikor még ébren volt, s maga mögött tudott egy mozgalmas államtitkári és egy másik, szintén mozgalmas miniszteri évet. De nemrégiben kormányzati teendőinek vége szakadt, a fiatalasszony ágynak dőlt, de nem betegen, hanem életvidáman, a pihenés reményében, napi 12 órányi alvásidőt kiutalva magának.

Meglehet, neki, az alvó ex-kormányzati tényezőnek lehet a legtöbb sejtése arról, hogy hol is van a kulcs. Mivel azt az ő jelenlétében dugták el. Meglehet, éppen a párnája alá.

Kulcs egyelőre nincs. Kormánydöntés azonban már van. A múlt héten a kabinet háza táján kimondatott: új szabályozással váltják fel majd a régit, azt, amit pénztártörvénynek, társadalombiztosítási törvénynek mond a nép, s amely ugyancsak a múlt héten befejezte rövidke életét. Laza kézmozdulatot téve szavazták meg a visszavonását a szocialista és az ellenzéki képviselők az egészségügyért felelős bizottságban.

Horváth Ágnes azonban alszik.

Persze lennének, akik képesek lennének felébreszteni. Tudunk füttyös asszonyokról, akik nemrégiben is szájukba kapták ékes hangú fütyülőiket. Akkor, amikor csoportos egészségügymentő zajkeltést - férfi társaik pedig városházi malackaeregetést - vállaltak Egerben. Tették ezt annak tudatában, hogy hálás közönségük járja éppen városuk szerkesztőségeit. Az ellenzék első számú embere nem az egri kórházról döntést hozó fórumon, hanem pár száz méternyire az önkormányzati ülés helyszínétől a helyi média agymosásával foglalatoskodott. A füttyös asszonykák (bármikor készek a szundikáló Horváth Ágnes ablaka alá vonulni egy zengzetes szerenádra) pedig meg is mondták, miért tették tiszteletüket a helyi egészségügy oltáránál, a megyegyűlés kórház-üzemeltetést hosszú távra privát kézbe adó nyilvános ülésén. "Aki befekszik az egri kórházba, készüljön fel rá, hogy nem jön ki onnan élve" - érvelt a rokkantnyugdíját hosszú évek óta paraszolvenciává átlényegítő, a közeli falvak egyikéből a gyógyító intézménybe szinte már törzsgárda igazolvánnyal bejáró, füttyössé hergelt asszonyság. Lám, a múltról és jelenről szólva tüntettek az egriek a változás ellen, követelve, nehogy már befektessenek valakik városuk kórháza jövőjébe, pénzt pumpáljanak a szolgáltatás infrastruktúrája javításába, s megfizessék a dokik tandíját arra a kurzusra, amelyen  megtanulnak előre köszönni a paraszolvenciát adni nem képes pácienseknek is.

Horváth Ágnes persze alszik.

Pedig azt a kulcsot is neki illik előkerestetni, amelyik az egri kórház jövőjét oly módon nyitja meg, hogy az országos és helyi adófizetők összesített adományából - helyesebb lenne hosszú ó-val: adómányából - juttatnak mind többet a változatlan környezetben, közalkalmazotti minőségben dolgozó fehérköpenyes pénznyelő automatának. Tévedés ne essék, a füttyös asszonyságok e problémakörre némiképp érzéketlenül reagálnak, hiszen nyugdíjasok ők, s mint ilyenek, adókat eleve nem fizetnek, csak a "szolidaritás valorizálásával" törődnek: növekedjék rendesen a mások befizette közterhekből származó, paraszolvenciává átalakuló nyugdíjuk.

Horváth Ágnes pedig mi mást is tenne, alszik.

Amíg alszik, addig nem is hallja azokat a lépteket, amelyeket a törvényhozás és környezete tesz meg, hogy visszajusson az egészségügyi reform Ariadne fonala mentén a kiindulóponthoz. A vizitdíjat még Ágnes asszony asszisztálásával vonták ki a forgalomból, s a hírek szerint a folytatást sem kell szégyellni: állítólag elő is kaphatja a hon minden polgára zsebkendőjét, hogy búcsút inthessen a patikusoknak dukáló többletdíjazási szisztémának. Annak a valaminek, amitől a gyógyszertárakban a betegnek az olcsóbb készítményt ajánlották fel és adták el. A búcsúintés alól van egy felmentett, az a valaki, aki alszik, miközben ismét drágulhatnak a patikaszerek, s a társadalombiztosítási büdzséből gyarapszanak a patikaszerekhez illesztett támogatások - a gyógyszergyárak legnagyobb örömére.

Horváth Ágnes tehát alszik.

De mégsem ő, hanem mások álmodják meg a legújabb idők legújabb egészségügyi reformját, a múlt héten beszántott pénztártörvény helyébe lépőt, amely szerint az egészségbiztosítási pénztár (az, amelyik megmarad a 10 percet élt 22 egészségpénztár helyett) köthet szerződést az egészségügyi szolgáltatókkal. Valahogy úgy, mint tíz, meg húsz, meg harminc-negyven-ötven éve. Ehhez kell a kulcsocska, az az eszköz, amelyik az egri kórház változatlanságának finanszírozásához éppen úgy elengedhetetlen, mint a teljes hazai egészségügyi rendszer 180 fokos átalakításához. Ahhoz a módihoz, amelynek nyomán ismét nem az orvos süvegeli meg előre a beteget, hanem fordítva, a beteg lesz a szolgáltató. Hiszen nemcsak a kórságát és a béréből, nyugdíjából transzformált paraszolvenciát, hanem a szolidaritás elvén átutalt mind nagyobb adóhányadot is szolgáltatja kedvenc dokijainak.

Ez pedig csak akkor megy, ha Horváth Ágnes előadja a kulcsot, azt, amelyik felülről kinyitja a társadalombiztosítás büdzséjét. A reform reformjáról intézkedő kormányzat és ellenzéke addig sem tétlenkedik, az eltörlésre ítélt törvénnyel és kapcsolt részeivel vélhetően alulról szerelik le a (pénz)elfolyásgátlót. De mert ez kevés, a központi büdzséből való tb-költségvetés táplálásnak az ajtaját is ki kell nyitni ahhoz, hogy az egészségügy rátaláljon régi önmagára.

Hol van ehhez az a bizonyos felülről nyitó kulcs? Tényleg az egészségügy exminiszterének párnája alatt lenne? Kivennénk, de...

Horváth Ágnes rajta alszik.

Felébresszük?