Az analógiát megtalálni lehet is meg nem is. Lehet, mert "csak" emlékezni kell a 70-es évek elejére. És mégsem lehet, mert nagyon nem szerencsés: több, mint meglepő eredményre jutnánk, ha az akkori történések szereplőinek megfelelőit napjaink magyarországi eseményeit elemezve keresgélnénk.
De mi is történt csaknem negyven éve? Az, hogy a Chilét demokratikus eszközökkel kormányzó választott politikust, Salvador Allende elnököt megölték. A katonai puccs a tömegek hergelésével kezdődött: az amúgy sem erős lábakon álló chilei gazdaságot jól megszervezett, politikai lózungokkal teleaggatott közlekedési demonstrációval, munkabeszüntetéssel, kevesek okozta, de hatékony káosszal zilálták szét teljesen. A fegyveresek a latin-amerikai "hagyományoknak" megfelelően rendpárti ígéreteket szajkózva rohanták le a demokrácia intézményeit. A Pinochet-hívek, megszerezve a hatalmat, emberek ezreit tüntették el, a másként gondolkodók a legdurvább terror áldozatai lettek. Salvador Allende nevét ma is sokfelé ismerik a világban, Budapesten például egy parkot neveztek el róla. Míg a legalább tíz éven át senkitől sem zavartatva erőszakszervezetekkel felvigyázott chilei "önkényuralmi demokráciát" nevével is jegyző Pinochetet a fejlett világban sehol sem tekintették szalonképesnek, éppen úgy nem, mint a keze alatt hatalmat gyakorló adminisztrációt.
A két chilei vezető, Allende és Pinochet, illetve a két kurzus azonban nem csupán azért fontos az utókornak, mert két egymással ellentétes előjelű szócikk formájában kerülnek be a történelmi lexikonokba. Hanem az esetleges áthallások miatt is. Éppen a legutóbbi napokban annak lehettünk tanúi, hogy elég kevesen elég nagy - országnyi - káoszt okoztak a megbénított vasúti közlekedéssel, s mintha már nevesítenék is "jobb" körökben a mi Allendénket. Az ország-bénító sztrájkolók követelését ugyanis még azok nagy többsége sem tartja normálisnak, akik a látszólagos haszonélvezők lennének. A veszteségesen termelő, nemrégiben privatizált vasúti leányvállalat ellenértékét - ebből kértek a sztrájkolók -, azért sem elmés dolog elszedni az államtól, mert az azt jelentené, hogy a teljes hazai lakosságtól vennének el, miközben a privatizált vasutas vállalat dolgozóinak veszélybe kerülne a munkahelye, jövedelme. A munkáltatók szövetsége pedig nem pusztán a vasutas munkavállalókkal kötött decemberi megállapodás felrúgása miatt protestált a múlt héten, hanem a kárszámlát is benyújtotta. A VOSZ-főtitkár a vállalkozóknak, iparosoknak és a szolgáltatóknak okozott kárt sokszorta nagyobbnak nevezte, mint amennyit a MÁV - napi 600 millióban - kiszámolt, meghatározott. A Dunai Vasmű például napi 250 milliós veszteség miatt készül perelni.
Kereszteljük el ultrahangos néninek azt a mamit, aki felemelte a telefont és ezzel beállt abba a sorba, amelyet a VOSZ, a Dunai Vasmű, a MÁV alkot, annyi különbséggel, hogy ő, az ultrahangos néni nem a pénzét, hanem "csak" maradék egészségét veszítheti, melyet az országbénítósdit sűrűn játszó vasutas szakszervezet maximum vizitdíjban tud kifejezni. Abban viszont tökéletesen, mert masinisztáinak már decemberben meghirdette a régi politikai szlogen mintájára az arccal a vizitdíj felé mozgalmát. Ultrahangos néni már ebből is érzékelt valamit, majd meg a múlt heti sztrájkból is, az utóbbi miatt ragadtatta el magát és hívta fel telefonon Heves megyei otthonából a Klubrádiót, belesopánkodva az éterbe: a VDSZSZ miatt az év legelején, majd meg a minap is fölöslegesen küzdötte ki magát a vasútállomásra, hogy a kapott időpontra elutazzon az ultrahangos vizsgálatra.
Szegényke. Heves megyei magányában is kénytelen volt rádöbbenni, szenvedő alanyává vált annak a politikának, amelyikre a "minél rosszabb annál jobb" közhely illik a legjobban.
Jó, ha az ultrahangos néni is tudja, nincs egyedül. Meg is szervezhetne egy szolidaritási mozgalmat: ők, az egyre nagyobb esetsűrűséggel bekövetkező VDSZSZ akciók - "minél rosszabb annál jobb" politikai indíttatású programok - áldozatai előbb-utóbb elindulhatnának egy-egy szál virággal a budapesti Allende parkba. A dél-budai emléktáblához szerencsére amúgy sem vonattal lehet eljutni, hanem a 7-es busszal, s legjobb ismereteink szerint a VDSZSZ-szel a pesti buszsofőrök sem szolidárisak.
Az ultrahangos néni azért tehetne valami további jót is a köz javára. Nem utólag, hanem előre telefonálhatna Bolgár Györgynek a Klubrádióba: újabb időpontot kapott az ultrahangos vizsgálathoz. Így az azon a napon munkába, iskolába, vagy ugyancsak orvosi rendelésre indulók nem lennének készületlenek, a vasútállomás helyett eleve a buszpályaudvarra ballagnának, vagy éppen telekocsi akciókat szerveznének az egyfelé tartók, s a Dunai Vasmű is előre beadhatná kártérítési keresetét a MÁV-nak az újabb 250 millió forintról.
Az ultrahangos nénire amúgy pedig a VDSZSZ is büszke lehetne, hiszen őnála már eltöröltette a vizitdíjat. A decemberi szakszervezeti akció - némi késéssel - teljes siker járt, hiszen már két adag 300 forintot nem kellett kifizetnie a vizsgálatokról lemaradó maminak. Hát nem megérte?
