Elhatároztam, megkezdem a Boticelli III. hozamjegy forgalmazását. Egy csinos asszisztens a bérelt iroda telefonos, számítógép monitoros íróasztala mögött egy-két hét alatt kilóra dobhatná piacra a papírt, s nem is kellene bajlódni okmányokkal, letéti igazolással. De miért is ne nyitnék eleve két irodát, egyet például a budapesti József Attila utca, egyet pedig a Rottenbiller utca közepén? Így nem egészen tíz perc alatt ingyen reklámot kapna a Boticelli III. hozamjegy: a József Attila utcában az ugyancsak ott székelő ingatlanbefektetési szövetkezettől, a másik városrészben pedig az úgynevezett Magház befektetőitől. Ez is, az is az óriás hozamok nagymestere: világgá kürtölnék érdeksérelmüket, azaz a melléjük költöző újabb befektetési kínálatot.

Pironkodom, de sajnos igaz, nem túl eredeti a Boticelli III. ötlete, még akkor sem, ha a Margit-hídra keresztelt befektetési alapomhoz hívnám meg üzlettársnak a ’90-es évek közepén Egerben és Budapesten egyaránt bemutatkozó Senderovics Vlagyimir Iszakovicsot. Azt az urat, aki akkoriban a Lánchíd befektetési alapnak, valamint a Boticelli II.-nek “megalkotásában” vállalt jelentős szerepet, majd, mint aki jól végezte dolgát, távozott az országból.

Anno 1995-ben félmilliárd forintot tett ki az az összeg, amit összegyűjtött hozamígéretével a lánchidas befektetési alap a Boticelli II révén. Miért ne sikerülne ugyanez 2003-ban a Boticelli III-mal, s 20 százalékot is meghaladó éves hozamot ígéretével? Nem is lógnék ki a sorból az ál-hozamjeggyel, hiszen hasonló hasznot garantál számos ingatlanbefektetési és –hasznosító szövetkezet. Sőt egyes hírek szerint jóval zártabb körben működő Magház-projekt sem adta alább: a 20-30 százalékos haszon több üzletember fantáziáját is megmozgatta. Hogy-hogynem az első, Rottembiller utcai Magház-vállalkozást nem követte a második, a harmadik.

Némelyek szerint sietnem kell a Boticelli III-mal. Mert, bár hatalmi szóval, de leszoktatni igyekeznek az embereket a “hozamvadászatról”. A Parlament ugyanis már tárgyalja, maholnap elfogadja azt a jogszabályt, amelyik megtiltja az ingatlanbefektetési szövetkezeteknek a tagtoborzást, s gátat vetnek a hozamígéreteket tartalmazó reklámoknak is. Az üzleti szféra érdekeltjei pedig házon belül intézkednek, perekkel, feljelentésekkel vágnak rendet a magházas akciónak.

Mi marad így a népnek, hiszen a legjobb ingatlanbefektetési alapok is csak 10 százalék körüli hozamot értek el az elmúlt évben. Talán egy sokkal prózaibb befektetés: az iskolapad, s netán-tán a bankok, tőkepiaci cégek népfőiskolája, ahol a pénzügyi kultúra jobbítása érdekében oktatnak, tanítanak, tájékoztatnak. Azért, hogy az iskolába, az egyetemre járó ifjak, s persze a szülők – az idősebb korosztályok – egyaránt késztetve érezzék magukat a gondolkodásra: ugyan mi lehet az oka annak, hogy a társasági formára kötelezett befektetési alapok legfeljebb a mögöttük lévő időben elért teljesítményt – a 10 százalék körüli hozamot – hozzák nyilvánosságra, az ingatlanhasznosító szövetkezetek pedig nem a tényeket, hanem az ígéreteket sorolják. Igaz, dupla annyi hasznot írnak utcai plakátjaikon, napilapos hirdetésekben. Pontosan úgy, mint a ’95-ös lánchidasok, megelőzőleg az első magyar geotermikus hőerőmű társaság pénzgyűjtői, később pedig a Tribuszerné ügyként megismert “pilótajátékosok”.

A Boticelli III. mégsem elveszett ötlet – ha a szórakoztatva nevelés eszközeként hozom forgalomba. Egy moziban. Ott, ahol egy, a ’90-es években bemutatott filmet kötelezően végignéznek a “hozamjegyet” megvenni akarók. A film arról szól, hogyan is lehet egy postahivatalt idő előtt kinyitni, saját zsebre működtetni úgy, hogy a dologról mit sem tud maga a posta.

Ha az álposta történetéből nem tanul a hozamvadász, akkor megérdemli az álbefektetési alapot, az ál-hozamjegyet. És megérdemel bármi mást is, ami extra hasznot ígér, s extra veszteséget garantál.

Mit gondol a hozamvadász ötletünkről?