Mit mond a történelmi materializmus?

A társadalomtudományok csak akkor adhatnak reális tanácsot a politikusoknak, ha ragaszkodnak az alapelvékhez, hogy minden társadalmi felépítményt az alépítménye determinálja. A magát történelmi materialistának tartó Marx is eltévedt, amikor nem azt kereste, hogy milyen alépítmény, milyen felépítményt hoz létre, hanem kitalálta az általa ideálisnak deklarált felépítményt, a kommunista államot, és azt akarta, akár erőszakkal is, minden alépítmény felépítményeként működtetni.

Az Európai Unió két létrehozója, Adenauer kereszténydemokrata kancellár, és De Gaulle, a hivatásos katonából lett francia államelnök, ugyan nem voltak történelmi materialisták, de létrehozták Európa nyugati felének államaiból a vezetésük alatt működő Európai Egyesült Államokat. Ezt vámunióként kezdték, de ezt már a maastrichti elvek messze túllépték. Az EU kezdettől fogva államok egyesüléseként akart működni, amikor kimondta, hogy a tagállamok inflációja, költségvetési hiánya, demokráciája közel azonos legyen.

A közös társadalmi felépítmény eleve döcögött a munkaerő szabad piacán. A fejlettek örömmel fogadták a szegényebb tagországok munkaerejének otthon sem megfizethető elitjét, de tiltakoztak, amikor olyan munkaerő jött hozzájuk, amelyiket hazájukban sem tudtak foglalkoztatni. Az utóbbi példája a közép- és kelet-európai cigányság lett. ez a kezdettől fogva jelezte, ami aztán 2015-ben bekövetkezett, amikor a Közel-Keletről és Afrikában megindult a jóléti tagállamok elárasztása többségében olyan munkaerővel, ami a szülőföldjén sem számíthatott foglalkoztatásra.

Annak ellenére, hogy a jelenleg beáramló közel-keleti és afrikai munkaerő csak a fejlett, gazdag EU tagállamokba akar menni, a brüsszeli bürokraták jelentős hányadukat a viszonylag szegény tagállamokba akarják letelepíteni. A brüsszeli elosztókat az sem zavarja, hogy a beözönlők csak a gazdag országokban akartak társadalmi eltartottak lenni. A szegény tagországokba kényszerített menekülteket azonban nem lehetett a számukra kijelölt, de céljuknak nem megfelelő országban tartani.

Kép: Pixabay

A heterogén lakosságú államok nem lehetnek hatékonyak

A történelmi materializmus törvénye szerint csak a homogén lakosságú országoknak lehet hatékony a felépítményük. Ennek a törvénynek köszönhetően Európa heterogén lakosságú birodalmai sorra nemzeti államokká alakultak át. Az első világháború kitörésekor már csak két birodalom volt heterogén, a Habsburg család Osztrák Magyar Monarchiája, és a Romanovok cári Oroszországa. Az előbbit az Egyesült Államok nyomására alkotó elemeire bontották szét.

A cári Oroszország ugyan bolsevik diktatúrává alakult át, de miden tekintetben, történelmi hagyományai, kultúrái, nyelvi, vallásai szempontjából heterogén alépítményű birodalom maradt. Ennek okán 1990-ben alkotó elemire esett szét.

Jugoszláviát az első világháborúban győztes hatalmak azonban a balkáni népek heterogén államaként hozták létre. A párizsi békeszerződést diktálók el sem tudták képzelni, hogy a kis balkéni népek államai is lehetnek hatékonyak. A második világháború után Jugoszlávia kommunista diktatúra lett, amiben az etnikumok példásan szabadon működtek. Ennek ellenére a hidegháború után minden etnikum pusztította a másikat, és végül saját államot alakított.

A 20. század elején már egyértelmű volt, hogy a kis Svájc és a skandináv államok sikeresen működtek. A 20. század végére Európa hat legfejlettebb országa között tíz milliónál több lakosa csak Hollandiának van, de a nagyokhoz viszonyítva az is kicsi. E hat állam fejlettségi sorrendje, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia. Ezek közül csak Svájc vallási, nyelvi tekintetben ugyan nem homogén, sőt színes, de kulturálisan az is nagyon az.

A nemzeti állammá vált Magyarország

A magyar történészeknek azzal kellene kezdeni, hogy az egész Kárpát-medencét saját államunkká szerveztük, de soha nem voltunk annyian, hogy a lakosság többsége lehessünk. A politikai hatalmat ugyan birtokolhattuk, de szinte egyik etnikum sem érezhette, hogy egyenrangú részese az állam működtetésének. Ezt mi, magyarok soha nem vettük tudomásul. De még arra sem voltunk felkészülve, hogy az egész Kárpát-medence feletti uralmunk esetleg elveszíthetjük. Ezért aztán készületlenül ért bennünket, hogy az első világháború elvesztése után az ország háromnegyedét is elveszítettük. Méghozzá úgy, hogy a tényleges etnikai határokat sem tarthattuk meg.

Máig nem akadt egyetlen magyar politikus és történész, aki vizsgálta volna, hogy Trianonnal Magyarország mennyit nyert és mennyit veszett. Szinte máig azok közé a kevesek közé tartozom, akik szerint a jogos sérelmeink ellenére, a trianoni Magyarország természetesebb nemzeti állam lett, mint amilyen előtte ezer éven keresztül volt. Ezen az, az Európában páratlan eset sem változtatott, hogy a Fidesz három választáson kétharmados győzelmet ért el.

Az egész Kárpát-medencét uraló országban, titkos választáson a Fidesz nem kétharmadot, de még többséget sem remélhetne. Nincs olyan politikusunk, aki a Trianon előtti Magyarországban is kormányon lehetne. Nagy-Magyarországon titkos választáson jobboldali párt győzelme lehetetlen lenne. Ez mégsem jelenti azt, hogy Trianoni Szerződés az etnikai határokat tárgyilagosan megállapító békeszerződés. Azt száz év után mégis be kellene látni, hogy az egész Kárpát-medence megtartásánál jobban jártunk Trianonnal.

Az olasz példa

A múlt század hatvanas éveiben hat hónapot Olaszországban tölthettem. Ott felmértem, hogy ez az ország máig büszke arra, hogy már a 19. században nemzeti állammá egyesült. Én ugyanakkor én arról győződhettem meg, hogyha két Olaszország jött volna létre, az északi fele Franciaország szintjére jutott volna, és a déli fele is előbbre lenne, mint jelenleg van, annak ellenére, hogy óriási támogatást kapott. Vagyis az ország északi felén úgy élnek az emberek, mint a franciák, a déli felén pedig, mint Andalúziában a spanyolok. Jelenleg a katalánok és a skótok függetlensége szerepel a napirenden. Aki járt Barcelonában és Sevillában érezheti, a kulturális különbséget. Az európai vámunióban, a jelenlegi kommunikációs és szállítási technikának köszönhetően megvalósult, hogy minden eltérő társadalmi alépítmény számára saját szuverén államra lett szükség. Csak így fékezhető meg, hogy a hátrányos alépítményű országok értékes lakosságát ne szívesen fogadják be a gazdagok, és a lényegesen kevésbé fejlett országokban a munkaerő egyre nagyobb hányada számára a jóléti államok jelentsék az elképzelhető megoldást még akkor is, ha ott szociális eltartottá válnak. Ez ellen egyetlen védekezési mód lehetséges, ha a munkaerő is áruként mozog a szuverén államok között, és annyi szuverén államra van szükség, ahány eltérő alépítmény azt szükségessé teszi.