Öntözni persze csak ott lehet, ahova eljut a víz. Balla Ivánt, a Vízgazdálkodási Társulatok Országos Szövetsége (VTOSZ) elnökétől azt kérdeztük, az elöregedett csatornahálózat képes-e ellátni a megnövekedett feladatát? Nos, Magyarországon hajdan 350 ezer hektárt öntöztek, de a terület 60 ezer hektárra csökkent. Csak évtizedes fejlesztés után lett újra 120 ezer hektár öntözhető. „Rengeteg a kihasználatlan vizi infrastruktúra, amelybe újra életet kell lehetni” – előlegezte meg a VTOSZ elnöke. Az elmúlt években a vizgazdálkodási társulatokba tömörült önkormányzatok, ipari szereplők, gazdálkodók víz önrendelkezési joga is sérült. Mivel a társulat ellehetetlenült, nagyjából ötvenezer kilométer csatornahálózata ellátatlan. A VTOSZ keresi a vízgyűjtő területükön képződő hat köbkilométer víz megtartásának módját is, hiszen – ahogy az elnök fogalmazott – „továbbra is több víz távozik az országból, mint amennyi beérkezik”. A szövetség helyreállítási terveivel már három minisztériumban is járt, amelyet – az elnök szerint – kedvezően fogadtak.

A klímaváltozáshoz való alkalmazkodással kapcsolatban Jane Goodall brit főemlőskutató, etológus és antropológus gondolatát idézte, aki nem ért egyet azzal, hogy „gondolkodj globálisan, de cselekedj lokálisan”. Goodall úgy véli, „depressziós leszel, ha globálisan gondolkodsz, ezért inkább gondolkozz és cselekedj lokálisan”. A VTOSZ ennek jegyében helyi civil vízgyűjtóközösségeket próbál alakítani a gazdasági szereplők érdekeinek megjelenítésére. Az önkéntesvízőr-mozgalom is ilyen valós társadalmi igényt valósít meg, azonban az elnök szerint ezt szakmai keretek közé kell terelni. A szövetség szakemberei az önkormányzatokkal, felhasználókkal közösen a vízmegtartási program sikeres megvalósításához is háttéranyagot készítenek a kormánynak. „A vízmegtartás dinamikus folyamat, de erre még nem vagyunk kellően felkészülve, hogyan kellene működtetni” – indokolta a kezdeményezést Balla Iván. Ebben is számít a társadalmi mozgalmakra, hogy az érdekeltekkel vízgyűjtő közösségeket hozzanak létre.