A május óta megjelenő gazdasági híradásokkal összhangban álló minap publikált makro-adatsorok tanúsága szerint a tavalyi első negyedévhez viszonyítva a japán GDP 1,6 százalékkal bővült, miközben az előző évben a szigetország gazdasága 1,1 százalékkal nőtt, míg 2021-ben 2,1 százalékos növekedési ütemet realizált a világ harmadik legjelentősebb nemzetgazdasága. Az idei első negyedév során 2,7 százalékos mérvű volt a keleti nagyhatalom GDP-bővülése (mindeközben az EU erejéből mindössze egyszázalékosra futotta); ezzel párhuzamosan 2,3 százalékkal mérséklődött a szigetország importja, vagyis az élénkülés legjavát nem a lakossági fogyasztás tette ki. Vajon miféle tényezők húzódhatnak meg a COVID-krízist követő globális válsághullám közepett váratlan eréllyel megmutatkozó eredményesség mögött?

Japán amennyire csodált, legalább olyképp ismeretlen gazdasági nagyhatalom. Minden túlzás nélkül kijelenthető: a trandicionalitás és a modernitás afféle mintaértékű ötvözete. Az élvonalbeli színvonalat képviselő háztartási-elektronikai és autóipari exportcikkeiről generációktól fogva világszerte közismert császárság manapság felettébb ritkaság számba menő normabeli, etnikai és fejlettségi homogenitása meghatározó geográfiai adottságából (azaz szigetlétéből) fakadó izoláltságának tudható be. A középkori és kora-újkori sogunátos hosszas évszázadai alatt a külvilágtól tudatosan elzárkózó szigetlakók a második világégést követő megsemmisítő vereségükből villámgyorsan felocsúdva mindössze két emberöltő leforgása alatt a világgazdaság egyik legdominánsabb kereskedőnemzetévé avanzsálva a ’80-as évekre kvázi „Ázsia britjeivé” lettek.

Azonban napjaink felhőkarcolókkal tarkított - csúcstechnológiai szinten robotizált – egymásba nyúló városövezeteinek képe könnyűszerrel megtéveszti a felületes szemlélődőt. Ugyanis a napjainkban másodvirágzását élő Japán csodaszámba menő felemelkedésének sziklaszilárd alapjai immár bő másfél évszázaddal ezelőtt lettek lefektetve. A 19. század utolsó harmadában ugyanis a szigetország egy karnyújtásnyira hevert attól, hogy a többi délkelet-ázsiai nagytérség, Indokína és India korabeli sorsára jutva tartósan gyarmati sorba vetve akár évszázadokra hibernált alávetett állapotba jusson. A szuverenitását elvesztő Kína ekkortájt süllyedt bő fél évszázadra az európai hatalmak uralma alá kerülve félgyarmattá, mely megszégyenítő állapot az ópiumháború elvesztését követően állandósult az önmagára valaha a világ középpontjaként tekintő „mennyei birodalom” számára. A külvilág felé nyitó japán elitek azonban gyökeresen más utat választottak népük számára, mely ambiciózus nemzetstratégia a világháborús buktatók ellenére máig ható pozitív hozadékokkal bír.

Az előző századfordulón aktív korosztályok legtehetségesebb fiataljait állami ösztöndíjjal nyugati egyetemeken képző Japán állam adaptálva a nyugat-európai és észak-amerikai modernizációs modellek legjavát elitjei konszenzuális döntése folytán a 20. század elejére nagytőkés gazdasági hatalommá vált, így könnyűszerrel bejelentkezhetett a kelet-ázsiai nagyrégió felosztásáért akkortájt vívott gyarmatosítási versenybe is. A teljes cári flottát (vagyis az ázsiai mellett az odavezényelt balti hajóhadat egyaránt) megsemmisítő Japán 1905-ben egy csapásra tartósan letöri a cárizmus tengeri terjeszkedési ambícióit. Az addigra már vitathatatlanul megszerzett élvonalbeli kereskedelmi pozícióin túlmenően nagyhatalmi aspirációkkal is bíró - sokáig Nyugaton lesajnált - szigetország ekkor (tehát az orosz-japán háború váratlan megnyerésekor) lépte át ország-világ előtt deklarált módon a hadászati nagyhatalommá érés szimbólumértékű korszakhatárát. Az első világégést követően az orosz polgárháborúban a többi nagyhatalomhoz hasonlóan a bolsevikok ellenében a monarchista fehér hadak oldalára állva a kontinensnyi ország távol-keleti szárazföldi területeire több intervenciós alakulatot küldő, majd a két világégés között Korea csaknem egészét alávető és Kína kereskedelmileg legértékesebb tengermelléki területeit gyarmati sorba taszító szigetország száz esztendeje első számú ázsiai nagyhatalommá emelkedett. Az energiahordozókban és termőföldekben szegény szigetország nyersanyag-centrikus terjeszkedése érdekellentétbe ütközött a világ akkor már legjelentősebb gazdasági hatalmának számító – a sajátja mellett a nyugati hatalmak ázsiai pozíciót is védő – Amerikával, így kettejük összecsapása elkerülhetetlenül következett be.

Az akkortájt már hozzávetőlegesen ¾ évszázados múltra visszatekintő japán modernizációs politika alapjainak szilárdságpróbája a második világháborús vereség másnapján rögvest esedékessé vált. A császárság intézményét rendszerlegitimáló célzattal tudatosan megtartó Amerika hidegháborús stratégiája részeként (csakúgy, mint azon időszakban az NSZK-ban is) hozzálátott a japán társadalom jóléti pacifikálásához és egyidejű demokratizálásához. A szigetországban máig az örök kormányerő pozícióját élvező Liberális Demokrata Párt japán újjáépítését és újbóli élre törését irányító afféle rendszermenedzselő pártformációként tartós szövetségesi viszonyt épített ki Amerikával. Éppúgy, miként azt az emberöltőre berendezkedő CDU is elvégezte a korabeli Nyugat-Németországban, valamint a sok évtizedig egyeduralkodó kereszténydemokraták is tették akkortájt Olaszországban. Viszont Japán ismételten elkerülte a pusztán útfüggő modernizációra szorítkozó fejlődési pályának a félperiférikus térségekben gyakorta jelentkező csapdáit.

A modernizáció és a tradíció ötvözetének megvalósítására törekvő bevett nemzetstratégia égisze alatt az amerikai támaszpontokkal tarkított megszállt ország kormányzata továbbra is megőrizte a keiretsu és zaibatsu hálózatok termelési hagyományát. A japán legnagyobb vállalatait önnön beszállítói, finanszírozói és értékesítői partnerkörükkel afféle összeszervesült gazdasági organizmusként egységesítő hálózatok afféle sajátos mikrokozmoszként (banki, kereskedelmi és ipari jellegű) vertikumokat alkotnak. A funkcionálisan a nyugat-európai többszintű szövetkezetekhez hasonlítható szervezetek jelentős export-árualapot képezve a japán kivitel derékhadát adják még napjainkban is. Emellett e nagyvállalati hálózatok garantálják a japán középosztály jólétének szociális alapjait a rendkívül terebélyes - vállalati fenntartású - bölcsődei, óvodai, üdülői, lakhatási, idősgondozási szolgáltatások kedvezményes konstrukciójú biztosítása révén. Nem utolsó sorban ezen egyedien japán modellt igyekszik máig másolni a kistigrisekként elhíresült - Japánnal folytonosan konkuráló - mintakövető kelet ázsiai kisállamok sora (a tajvani nagyvállalatokon túlmenően legeklatánsabb példa gyanánt megemlítendőek koreai csebolok). Azonban utóbbi (szintén Amerika-függő) kisállamok a mintamodellhez szervesült jóléti elemeket többnyire elhagyják. A japán csoda másik talapzata a terebélyes fejlesztő állam gigantikus infrastrukturális beruházási dinamikájában – illetve az azt fedező állandó monetáris forrásteremtésében - keresendő.

A hadászatilag számos tekintetben máig alárendelt helyzetben lévő Japán pénzrendszere különös módon a világháborús összeomlást követően sem került nyugati befolyás alá. Természetesen monetáris kooperációs mechanizmusok mindvégig működtek az elmúlt bő fél évszázad során Amerika relációjában, miként azt alább látni fogjuk. A sziklaszilárd japán pénzrendszer máig irigylésre méltó megalapozottsága két pilléren nyugszik. Egyrészt a kimagasló munkakultúrával és megtakarítási hajlandósággal bíró lakosság felhalmozta gigantikus belső megtakarítás-állományon (melyet kiegészít a hazai vállalati hálózatok által képzett megtakarítás-tömeg). Másrészt a japán jegybank által hagyományosan alacsonyan tartott bankközi kamatláb is megkerülhetetlen eleme az alternatív modellnek, melynek folytán csekély kamatveszteséggel adósodhatnak el beruházási céljaik megvalósításakor a vállalati és az állami szféra szereplői; igaz megtakarításaik is kamatmentesen hasznosulnak a bankrendszeren belül (a háztartások hitelfelvételi volumene ezzel párhuzamosan hagyományosan marginális).

Az egyidejűleg kirobbanó japán és nyugat-német gazdasági csoda kezdetétől (vagyis az ’50-es évek közepétől) kezdődően egészen napjainkig (az NSZK-hoz hasonlóan) Amerikával szemben rendre gigantikus külkereskedelmi aktívumot felhalmozó szigetország állandóan dollártengerben úszik, melynek hasznosulása egy informális államközi alkumechanizmus okán nagyrészt amerikai államkötvény-vásárlásban manifesztálódik a japán állam részéről. Amerika ennek folytán engedi be vámmentesen a lakosságát felettébb kedvező ár-érték arányt megtestesítő iparcikkekkel ellátó japán vállalatok termékeit önnön belpiacára. A kereskedelmi-monetáris cirkulációs kör további ismertetésekor megemlítendő, hogy a dél-koreai, vietnámi és tajvani kiviteli szerkezettel szemben hagyományosan a viszonylag magas árréssel értékesíthető késztermékek előállítására fókuszáló japán vállalati hálózatok megtakarításaikat a hazai lakossághoz hasonlóan szintén kamatmentes (sőt, egyenesen negatív kamatozású) japán állampapírokban tartják ennek folytán a világ legmagasabb (immár az éves nemzeti össztermék 240 százalékára rúgó!) államadósság-tömegét maga előtt görgető ázsiai óriás folytonos refinanszírozási igénye könnyűszerrel megoldható árfolyamkockázat és kamatelvárási nyomás érvényesülése nélkül is tisztán belső forrásból. Ezt követően a vállalatok exporttevékenységéből eredő dollárbevételt a japán jegybank mielőbb általa nyomtatott jenre váltja, majd a szintén hazai kereskedelmi bankokon keresztül japán államkötvényt biztosít cserében számukra. A technológia intenzív gazdaságszerkezet megléte folytán az ország kizárólag nyersanyag importra és élelmiszer behozatalra szorul, így külkereskedelmi mérlege tartósan többlettel zár; Japán külkereskedelmi devizaigénye technológiai import híján elenyésző.

Habár a szigetország egy tavaly novemberi híradás szerint 79,6 milliárd USD-vel csökkentette amerikai állampapír-állományát, azonban a japán állam tulajdonában lévő amerikai kibocsájtású dollárban denominált államkötvények még mindig 1120,2 milliárd dollárra rúgnak, mely mérték továbbra is a legnagyobb mennyiségű külhoniak kezében lévő dollárkötvény-állományt testesít meg. Még a Nixon-kormányzat alatt Kissinger által tető alá hozott történelmi jelentőségű monetáris alku folytán azóta szintén óriásira duzzadt kínai kézben lévő kötvénymérték is elmarad a japán állománytól a maga 933,6 milliárd dollárra rúgó szintjével csakúgy, mint az Amerika természetes szövetségesének minősülő Nagy-Britannia vonatkozó megtakarítás-tömege (mely jelenleg 663,3 milliárd dollárt tesz ki).

A japán fejlesztőn állam a fenti forrásból származó kamatköltség-mentes közforrásai folytán gigantikus infrastrukturális közberuházásokkal képes szinten tartani a gazdaság teljesítményét, illetve működtetni a technológia-intenzív bővített újratermelés állandósított körforgását. E beruházási expanzió civilizatorikus eredményei szemmel láthatóak: kikötők, repterek, sztrádák, gyorsvasutak, városközpontok sora jelzi e közpolitikai stratégia hozadékait, valamint ennek folytán épült ki a ’80-as évek területfejlesztési politikájának eredményeként a japán technológiai szektort centralizáló tudományos parkok országos láncolata (pl. Kanagawa Tudományos Park, Kyoto Research Park, Yokosuka Kutatópark). Ekként állítható tényszerűen, hogy Japánban immár nincsenek tartósan leszakadó rurális térségek. A nagyhatalmak sorában legfeljebb a 143 milliós lélekszámú Oroszországéhoz mérhető (125 milliós) népességű Japán nemzeti összterméke e beruházási expanzió okán vetekszik a hozzá viszonyítva bő tízszeres, azaz nagyságrendileg népesebb (1,4 milliárdnyi!) lakosságszámmal bíró Kína GDP-jével. A fentiek alapján leszögezhető: egy főre vetítve a japán nemzetgazdaság értéktermelési szintje és exporttermelő potenciálja léptékekkel hagyja el a világ élére törekvő kommunista diktatúra teljesítményét.

A jen – mint regionális hatókörű tartalékvaluta – és a világszerte közismertségnek örvendő Nikkei tőzsdeindexet kezelő tokiói tőzsde legendás erejét az iparvállalati hálózatokban kumulálódó exportpotenciál, valamint a rendre megtermelt exportárualapból fakadó lakossági és vállalati megtakarítás-tömeg folytonos közberuházási és iparvállalat-fejlesztési hasznosulása adja. Azaz unikális módon a japán pénzgazdaság még napjaink globálisan domináns posztindusztriális viszonyai közepette is primer reálgazdasági fedezettel bír. Így a rendre felettébb volatilis működésről tanúbizonyságot tevő – a ’80-as évek eleje óta nemzetközileg virulens - angolszász pénzpiaccal ellentétben devizapiaci- és tőzsdei buborékképződésre felettébb ritkán kerül sor a szigetországban. Miként a kimagasló lakossági megtakarítási hajlandóság miatt folyton alacsony fogyasztási ráta, illetve az ennek betudhatóan tartósan mérsékelt bérnyomás okán az inflációs sokkok is messziről elkerülik Japán gazdaságát.

E meglehet hosszasnak tűnő – de indokolt - kitérőt követően jutunk el a napjainkban a második világégést követő demokratikus korszakának másodvirágzását élő – azonban bő két évtizede csipkerózsika álmát alvó - szigetországban csendesen kibontakozó újbóli gazdasági csoda tényezőinek számba vételéhez. Viszont ismételten hátrébb szükséges lépnünk a részletek ismertetésekor. Japánban közel két emberöltővel ezelőtt egy alacsony növekedéssel (vagy egyenesen stagnálással) járó ún. deflációs krízis bontakozott ki az 1985 szeptemberében a New York-i Plaza Hotelben informálisan megkötött ún. Plaza-egyezmény (Plaza Accord) hatására. Az amerikai kormányzat illetékesei által összehívott találkozón az északi félteke korabeli meghatározó gazdasági hatalmai (mindenekelőtt a britek, a németek, a japánok, a franciák) megállapodtak a szabad világot vezető Amerikával annak kérésére a dollár összehangolt jegybanki intervenciók révén foganatosítandó leértékelésében. Ezen alku nyilvánvalóan az amerikai export élénkítését szolgálta az Amerikával szemben számottevő külkereskedelmi többletet felhalmozó szövetséges középhatalmak kárára. Azonban ezen alku megkötése nélkül amerikai részről elkerülhetetlenné vált volna védővámok alkalmazása a belpiacukról kiszoruló amerikai – főként autóipari – vállalatok védelmében (ami érthető, hiszen Detroit és Chicago szebb napokat látott nagyipari rozsdaövezetei már nem bírták volna el a szalagmunka világából kiszorulók okán fokozódó munkanélküliségi krízis további mélyülését). Az amerikai lakossági fogyasztástól függő világpiac pedig nem bírta volna el világválság nélkül a GATT keretében virágzó szabadkereskedelmet felszámoló tovagyűrűző protekcionista kereskedelempolitika visszatértét.

A szükségszerű Plaza-egyezmény mellékhatása gyanánt egy emberöltőn keresztül - magas szinten ugyan, de végső soron mégiscsak - stagnálni kezdett a szigetország összesített termelési és szolgáltatási volumene, azonban máig ritkán hangsúlyozott pozitív mellékhozadékként megemlítendő, hogy Japánban ezzel egyidejűleg másfél-két évtizedre megszűnt az infláció problematikája. A pénzromlási ráta az azóta gyilkosság áldozatául eső Abe Shinzo korabeli miniszterelnök által 2012-ben útjára indított – még Japánhoz mérten is szokatlan mérvű - élénkítő és fegyverkezési célú gazdaságpolitika (Abenomics) időszakát követően se haladta meg tartósan soha a néhány százaléknyi mértéket.

Japán a növekedési és időközben kibontakozó demográfiai krízisre a ’90-es évek elejétől fogva koncepciózus technológiai fejlesztésekkel reagált az ipar és az informatika világában, melynek hála mára vitathatatlanul beérett a vetés. Az amerikai CNBC hírcsatorna minapi híradása szerint napjainkban 33 éves csúcson áll a tokiói tőzsde, emellett az alapkamat nulla százalék körüli és az infláció az orosz-ukrán háború miatti globális energiaár-robbanás ellenére tavaly óta a 2,5-3,2 százalékos sávban mozog az energiaszegénysége folytán energiahordozó-importra szoruló kelet-ázsiai nemzetgazdaságban. (Utóbbi mutató nyilván betudható a technológiai fejlettségből adódóan tökélyre fejlesztett iparvállalati, közületi és háztartási energiahatékonyságnak). A kedvező negyedéves adatok láttán a Reuters az idei évre vonatkozó növekedési prognózisát 1,6 százalékról 1,9-re javította. A kedvező inflációs adatokat támasztja alá azon mutató is, melynek értelmében a háztartások idei átlagos kiadásai mindeddig a tavaly mért szint alatt maradtak. A beruházások élénkülését elősegítette a jegybanki kamatpolitika is, hiszen az alapkamat (jelenleg - 0,1 százalékon állva) napjainkban negatív tartományban tanyázik. A japán vállalati szféra az előző év azonos időszakához képest 11 százalékkal (!) élénkítette beruházási rátáját, amellyel párhuzamosan a nem lakásépítési célú lakossági beruházások is emelkedtek (1,4 százalékkal) ami összességében a globális krízis közepett kimagasló fejlesztési dinamikára vall. Az idén Ázsia legjobban teljesítő részvénypiacaként a Nikkei-index május végéig 18 százalékkal (!) emelkedett, melynek hála a tokiói tőzsdén jegyzett vállalatok összesített kapitalizációja a COVID-krízis kirobbanását követően elért mélypontot immár 88 százalékkal (!) haladja meg.

A fent összefoglalt – még a Napnál is világosabban látható - tanúbizonyságok szerint a kisebb botlásokkal évtizedek óta példátlanul harmonikus létszervezési modellt működtető Japán gazdasági csodája sokak meglepetésére visszatért, és immár tartósabbnak ígérkezik, mint valaha. Minden jel szerint a fél-autoriter, vagy akár nyíltan diktatórikus keleti nagyhatalmakhoz képest sokkal versenyképesebb, élhetőbb, innovatívabb példakép is fellelhető volna az iparfejlesztés iránt elkötelezettnek mutatkozó hazai kormányzati vezetők számára Ázsiában. Japán mintaértékű példája rávilágít azon – idehaza gyakorta elfeledett – alapvető összefüggésre, miszerint a nemzeti tradíciókhoz illeszkedő jogállamiság csakúgy, miként a parlamentarizmus, a jogrend, a joguralom, valamint a jogbiztonság nemhogy gátját képezné a felemelkedésnek, hanem – éppen ellenkezőleg – sokkal inkább táptalajaként szolgál a világsikernek.