A vendégmunkások bére nem térhet el a magyarokétól, hiszen itt a Munka Törénykönyvében szereplő ekvivalencia elv érvényesül: az adott munkahelyen és munkakörben szokásos bért kell kapja a munkavállaló, nemzetiségétől függetlenül! Tehát többet csak úgy kereshet, ha túlórázik, többletmunkát vállal. A munkaadót terhelő járulékos költségek viszont – a felkészítés a munkára, integráció, ahogy a fentiekben jeleztük – a külföldieknél sokkal nagyobb kiadásokat jelentenek összességében. 

Csak a munka 

A VOSZ szerint azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a vendégmunkások az itt tartózkodásuk éveiben valóban csak a munkára koncentrálnak, hiszen a családjuk otthon maradt és a rendelkezésükre álló 2-3 év alatt kell megalapozzák az otthoni boldogulásukat. Mindeközben a magyar munkavállalók nyilván itthon élnek, kapcsolatot ápolnak a hozzátartozóikkal és baráti körükkel, családot alapítanak, pihennek és mindezzel a „szabadidejük értéke” lényegesen magasabb, mint az átmenetileg dolgozni jött külföldi munkavállalóké.

Magyarán: vannak olyan munkakörök, amelyeket 2-3 évig a külföldi munkavállaló – az otthoni boldogulásának megalapozása, otthon maradt szerettei támogatása érdekében – tud és akar is végezni, de a magyar, itt élő honfitársunk nem kész erre. Ez tehát nem értékítélet, itt nem jó és rossz munkásról van szó, pusztán arról, hogy más az élethelyzet, mások a preferenciák, továbbá magasabb a magyar életszínvonal is. Így szembe kell azzal nézzünk, hogy az elért fejlettségünk szintje már „kitermel” olyan munkaköröket, amelyekre nem érkezik magyar munkaerő kínálat. Ezeket kell átmenetileg külföldi munkaerővel pótolni, ahogy tették ezt a fejlett nyugat-európai országok, vagy akár az USA is a fejletlenebb országokkal és teszik ezt sok területen – nem csak a kékgallérosoknál – napjainkban is.