A meglehetősen porosnak tűnő történeti okfejtés immár nem tekinthető irányadónak – vetheti közbe a művelt publikum –, ugyanis köztudott, hogy az aranyalapról Nixon döntésével leválasztott – máig világpénzként funkcionáló - USA-dollár aranyra való (legalább részleges) beválthatóságának megszüntetése óta az aranymennyiség nincs közvetlen befolyással az inflációs rátára. Azonban az ördög – mint mindig – itt is a részletekben rejlik, hiszen a pénzmennyiség hirtelen megváltozása szinte egyenértékű a fenti spanyol példával. A fedezetlen jövedelemkiáramlás – akár még ha elhúzódó elmaradásokat pótlandó jogos igényeket elégít ki – a pénzmennyiség árufedezeti alapjainak megléte (pl. a termelőiparban vagy a tercier szektorban rendelkezésre álló kihasználatlan kapacitások gyors aktivizálódása) nélkül óhatatlan az infláció elszabadulása.

A természetes infláció bármely korszakban könnyűszerrel megindokolható, hiszen a termelési költségek megugrása elvileg bármikor megmagyarázható a bér-, nyersanyag-, adó és szállítási költségek emelkedésével. Ez történt – mégpedig lökésszerűen – az államszocializmust végül megbuktató kétszeri olajválságok „begyűrűzési” folyamata során. A termékárakon keresztül hatásukat villámgyorsan kifejtő áremelkedési sokkok az energiaárak szovjet részről való mesterséges szinten tartása ellenére is beépültek a keleti tábor nemzetgazdaságainak pénzügyi vérkeringésébe. A Nyugaton – főként a korabeli NSZK-ban – hatását akkortájt rövid távon kifejtő ún. ár-bér spirál hasonló módon jelentkezett a Lajtán túl szinte mindenhol. Hiszen az emelkedő rezsiköltségeket a munkavállalók csak magasabb bérből tudták ellentételezni, melynek révén a kevéssé energiaigényes ágazatokra is átterjedt az áremelési kényszer.