A háború és az infláció történelmi kapcsolata

Ha a közismert szentencia szerint az infláció ténylegesen a szegények adója volna, miként az köztudomásúnak tetszik, akkor valójában mindannyian szegények lennénk. Napjaink egyre rémisztőbb mérvű pénzromlási ütemét szemlélve érthetően egyre többünkben merül fel a kétely az év utolsó negyedévében immár húsz százalék felettinek ígérkező inflációs ráta valós okaival kapcsolatosan. Amennyiben elfogadjuk a háborús inflációra vonatkozó – vitathatatlanul logikusnak tűnő – kormányzati nevesítés mérvadó jellegét, akkor azzal azon gondolatot is magunkévá tesszük egyúttal, hogy mindennemű magas inflációval bíró korszak mögött végső soron főként fegyverropogás állhat.

A családalapítási költségek ugrásszerű fokozódása okán immár a demográfiai létviszonyokra meghatározó jelleggel ható, valamint időskori elszegényedési trendet generáló vészjósló tendencia legkönnyebben számszerűsíthető jele akként ragadható meg, miszerint példának okáért az USA nyugati partvidékén a ’70-es években egy felső-középosztályi kategóriájú lakóház megvásárlása legfeljebb 700 ezer dollárt emésztett fel, míg napjainkban immár 5 millió dollárra is rúghatnak az otthonteremtés költségei azon vidéken.

Minden jel szerint az ingatlanárak emelkedésének mértéke és az élelmiszerár-index együttese a háztartások szempontjából sokkal inkább kiteszi a valós pénzromlás ütemét, mint az átlagos áremelkedéssel kalkuláló statisztikai módszertanok és a háborús inflációra való hivatkozások bármelyike. A háború elmúltával kevés okunk lesz fellélegezni: az inflációval kénytelenek leszünk idehaza is együtt élni. Akár kimutatja annak valós mértékét a KSH és az Eurostat, akár elmaszkírozza azt.



Magyar Brands, Superbrands, Bisnode, Zero CO2 logo