Nem lehet már olyan biztosan életkorokhoz kötni az otthonról való elköltözést, a gyerekvállalást, az első kocsi vagy lakás megvételét. Megváltoztak az életpályák, egyre több szülő egyre hosszabb ideig támogatja anyagilag a gyerekét. Neve is van ennek a felemás önállótlanságnak: posztadoleszcencia. Somlai Péter kutatásai szerint a legtöbb fiatal megragadt ebben a fázisban.

■ „Új ifjúság" című tanulmánykötetében három kollégájával együtt feldolgozta a „majdnem felnőttek" életmódját. Hány évesek, és kik ők?

- A fejlődéslélektan úgy tartotta, hogy a kamaszkor forrongó periódusa gyermekkor és felnőttkor között, 13-14 évesen kezdődik, és 18-19 éves korban fejeződik be. „Nem voltam többé gyermek s nem valék még ifjú. Ez az élet legszebb éve" - írta Petőfi Sándor huszonnégy évesen Tündérálom című versében. Ő csak egy esztendőről beszél. Ma ez az életszakasz a biológiai érettség elérésével kezdődik, lányoknál tizenegy és fél éves korban, és harmincéves korig is eltart! A fiúk felnőtté válása is három évvel korábban kezdődik, mint száz éve. A mai tinédzserek a szüleikhez képest hamarabb élnek szexuális életet, kezdenek cigarettázni, drogozni, és diszponálni a saját szabadidejük felett.

■ Mi jellemzi a posztadoleszcenciát, ezt a köztes életformát?

- Először is az, hogy sokkal többen járnak főiskolára vagy egyetemre, és tovább tart a tanulás. Miután végeznek tanulmányaikkal a fiatalok, kevesen találnak megbízható állást, gyakran alkalmi megbízásokból élnek, nincs állandó munkájuk. A szülők rendszeresen pénzbeli adománnyal segítik a harminc felé közeledő vagy azt már elhagyó fiatalokat, akik ezért felnőttek és gyerekek egyszerre. Ez nem divat, még csak nem is választás kérdése, hanem a társadalmi helyzet szülte. Bővültek, sokasodtak az életútminták, a felnőtté válás folyamatának nincs standardja. Biztos perspektívák híján előállt a bizonytalanság, s ennek jelenléte a posztadoleszcensek életében a leghangsúlyosabb.

a progresszív gondolat teljesen csődbe került: se a fiatalok, se a középnemzedék nem hisz a haladásban.
- fotó: Bartos Gyula

■ A bizonytalanság a kulcsszó.

- Ulrich Beck német szociológus írt arról, hogy a kockázat társadalmában élünk. Az élet minden területén nagyobb a szabadság, és ezzel együtt több a kockázat. Kockázat és bizonytalanság összetartozik. A bizonytalanság abból is fakad, hogy nem hozzák meg azokat a döntéseket, amik a felnőtté váláshoz nélkülözhetetlenek. Elodázzák őket, mind a pályaválasztásban, mind a párválasztásban. Ezzel fenntartják a bizonytalanságot.

■ Szándékosan vagy kényszerből?

- Nem mondhatnám, hogy szeretnek bizonytalanságban élni. Él bennük a vágy, hogy ne így legyen. Az emberek nagy része objektív körülményekre hivatkozik. „Hogyan legyek tenorista, ha egyszer nem kapok állást az Operaházban? Hogyan házasodjak meg, ha a lány nem akar férjhez menni?" Ezek látszólag az egyénen kívül eső dolgok. De az egész nemzedékre jellemző, hogy gyakran olyan pályára szeretnének lépni, ami nem kivitelezhető. És nem tudnak váltani, mert nem elég realisztikusak. Ugyanez vonatkozik a párválasztásra.

■ Magyarán légvárat építenek. A fiatalok átlagosan huszonhét évesen kerülnek ki az egyetemről a „nagybetűs életbe".

- Ezt nevezem az iskolarendszer expanziójának. A huszadik század elején, a Thibault család korában a fiatalok egy százaléka járt egyetemre. Ma több mint ötven százalék, Finnországban pedig nyolcvankét százalék az arány. Magyarországon negyven százalék körül van - a rendszerváltás idején mindössze tizenöt százalék volt. Új felsőoktatási intézmények nyíltak, a régi egyetemek új szakokat indítottak. Emelt szintű érettségivel ma rengeteg szakra automatikusan be lehet jutni. Régen erősebb volt a szelekció, mert egy helyre négy-öt jelentkező is akadt. Mára fordult a helyzet: nagyobb a kínálat, kevesebb a jelentkező. Túlkínálat van. Az egyetemeknek ez az érdeke, mert a betöltött helyek után kapnak normatív támogatást az államtól. A diplomás munkanélküliek száma és aránya évről évre növekszik. Európában is. De ez még mindig meg se közelíti a szakképzetlen munkanélküliek arányát, ami harminc-negyven százalék. Tehát ha csökkentenénk a főiskolások és egyetemisták számát, csak a szakképzetlen munkanélküliek aránya nőne vele.

■ Nem lehet, hogy a posztadoleszcencia jelenségében pusztán arról van szó, hogy igyekeznek kitolni az időpontot, amikor az a tét: találok-e munkát, vagy sem? Vagy csak későn jönnek rá a főiskolán, hogy mivel is akarnak foglalkozni?

- Mind a két ok közrejátszik ebben. Sok fiatal tizennyolc évesen, amikor a szülők benyomják egy szakra, még nem tudja, milyen pálya iránt érez vonzalmat. Nő azok száma, akik huszonöt éves kor felett a második, harmadik egyetemre járnak.

■ Érdekes jelenség a „living apart together", ami annyit tesz: különélünk, de egy pár vagyunk. Ez érzelmi dolog, vagy egzisztenciális kényszer?

- Terjedő életforma, ami tudatos döntés eredménye. Európában megszűntek a határok, egyre többen dolgoznak külföldön.

■ De az egy városban élő fiatalok is ilyen életmód mellett döntenek...

- A „külön" és az „együtt" érdekes kombinációja ez. Külön lakásban laknak, és valamilyen oknál fogva nem akarják egyesíteni a háztartásukat. De egy párnak számítanak.

■ Valamilyen oknál fogva? Hát pont ez az, hogy itt nemcsak a háztartásról van szó, hanem arról, hogy nemet mondanak a huszonnégy órában való együttélésre!

- Valóban. Ez nem csak a háztartásról szól.

■ 1968-nak fontos része volt a „sexual liberation". Ma hogy állunk ezzel?

- Azt mondanám, hogy győzött a szexuális forradalom! Ami nem azt jelenti, hogy ma minden fiatal promiszkuitásban él, de igen szabadosan.

■ Olyan szinten is, hogy biszexuálisak, és kísérletezgetnek minden irányba?

- Ezt nem tudom.

■ Milyen változásokon ment keresztül a fiatalság? Volt a világháború utáni nemzedék, a '68-as diáklázadások generációja, aztán nem is tudom, mi jött...

- Éppen erről készülök kutatni. Öt nemzedék címmel szeretném megírni a témát. Voltak a századfordulón születettek, akik az első világháború idején élték a fiatalságukat; aztán akik a két háború között, a Horthy-korszakban nőttek fel; a harmadik generáció 1945-1968 között volt fiatal, ez az én nemzedékem; a negyedik korosztály 1968-tól 1990-ig, a rendszerváltásig. Az ötödiket a mai huszonévesek alkotják. Nekünk újdonság volt a fogyasztói társadalom, a mi időnkben nyílt meg - nem csak Budapesten, de Párizsban is - az első önkiszolgáló áruház és étterem. A '68 utáni nemzedék számára a nyugatosodás, hogy úgy öltözködhettek és olyan zenét hallgathattak, mint a nyugati fiatalok, elérhető és magától értetődő dolog volt. Nekünk még nem. De nemcsak a változásokat szeretném feltárni, hanem azt is, hogyan tér vissza egy generáció a korábbi értékekhez: újból fölfedez valamit, amit a szülei nem kultiváltak, de a nagyszülei igen.

■ Milyen jellegű visszatéréseket lát?

- Az 1950-es években a fiatalok számára a család, a szülővé válás, a családalapítás kevésbé számított. A közélet fontosabb volt, a nők számára pedig az, hogy végre egyetemre járhatnak. A mai fiatalok e tekintetben sokkal konzervatívabbak.

■ Csak ebben, vagy másban is?

- Másban is. Nem divatos ma progresszívnek, haladónak lenni. Az újdonság, az új felfedezése leértékelődött. Korábban nagyobb jelentősége volt a jövőnek, a haladásnak, míg ma elsősorban a gyökereknek, a hagyománynak, a múltnak. Ez a korszellem a posztindusztriális társadalmakban. A posztadoleszcencia jelensége is ezekre az országokra jellemző.

■ Gyökerek alatt mit ért?

- Mondok egy nagyon egyszerű példát: a családfa. Ez én időmben a kutyát nem érdekelte.

■ Tényleg „trendi" dolog felkutatni. De nem amiatt van ez, hogy mégiscsak Crick és Watson 1953-as felfedezésével kerültek be a köztudatba a gének?

- Lehetséges, hogy ezzel is kapcsolatban van.

■ Miért konzervatívabbak a mai fiatalok?

- Egyesek azzal magyarázzák, hogy ez a globalizációra adott reakció. A helyi értékeket fenyegető globális hatásokra konzervativizmus a válasz. Másrészt a progresszív gondolat teljesen csődbe került: se a fiatalok, se a középnemzedék nem hisz a haladásban.

■ Törvényszerű-e, hogy olyan demonstrációknak, mint az arab fiatalok autóégetései Franciaországban 2006-ban, vagy nálunk az MTV-székház elfoglalása, alacsony végzettségű huligánok adják a tömegbázisát? Vagy nagy számban vannak ott értelmiségiek is a néhány felszólaló hangadón kívül?

- Nem tudom, mennyire vannak a soraikban értelmiségiek. De a Jobbiknak vannak hívei az egyetemeken. Alapítói az ELTE Bölcsészettudományi Karáról kerültek ki.

■ Erős tehát a nacionalizmus és sovinizmus. De a rendszerváltás után kinyíltak a határok, és lementek a repülőjegyárak. Nincsenek hát világpolgárok az ifjúság köreiben?

- Nyilván vannak, sokan is, de valószínűleg jóval individualistábbak, és nem érzik szükségét, hogy a politikában hallassák a hangjukat egy mozgalom égisze alatt. Mert a világpolgárság számukra nem politikai síkon dől el, hanem egyszerűen az életmódjuk része. Amerika még mindig élen jár az agyelszívásban. Schröder német kancellár propagálta, hogy legyen két olyan német egyetem, mint a Harvard. Nem sikerült. Pedig nyomták a pénzt az oktatásba.

■ Van-e, lesz-e válsággeneráció?

- Remélem, hogy nem. Ahhoz az kellene, hogy egy egész generációt érintsen a válság, vagyis legalább tíz évig tartson. Az borzasztó lenne. A 2000-es évek elején hét százalék körüli volt a friss diplomások között a munkanélküliek aránya. Ez azóta biztosan növekedett.

■ Idősödik a baby boomers-generáció: ezt tartják a globális népesség ketyegő bombájának, mert a kisebb számú fiatal néprétegek nem tudják eltartani a társadalmat túlhízó idős korosztályt, és finanszírozni annak egészségbiztosítási vonzatait.

- Amerikában több gyerek születik, ott nem olyan súlyos a probléma, de Európában vagy Japánban igen. Mégis úgy látom, az idősebb generációval párhuzamosan a termelékenység is növekszik. Ma több értéket tud termelni az egyén, tehát több embert tud eltartani a munkájával, vagy az adóval, tb-vel, amit befizet.

■ Ha megismerjük az ifjúságot, megtudhatjuk, milyen lesz a világ a következő húsz-harminc évben. Merre viszik a világot a mai fiatalok? Milyen jövőt képzelnek el maguknak?

- A probléma éppen az, hogy miközben ábrándoznak a jövőről, mégsem mondhatom, hogy nagyon a jövőnek élnének. És ez a már említett korszellemnek is betudható, amely nem hisz a jövőben, hanem a múltban s a gyökerekben. Bízom benne, hogy mire a mai ifjúságból középnemzedék lesz, másfajta jövőkép lesz uralkodó, mivel addigra ők is megváltoznak. Merthogy most nincs jövőképük, az biztos. Sem Magyarországon, sem másutt. Márpedig anélkül nem lehet új világot teremteni.

■ Nem ambícióhiány áll ennek a hátterében?

- Nem. Sokan közülük nagyon ambiciózusak. Gondolja meg, a yuppie mai jelenség. Az én fiatalkoromban nem lehetett valaki harmincéves kor alatt topmenedzser. A szamárlétrát végig kellett járni mindenütt. A becsvágy nem hiányzik.

■ Akkor hát a világ felgyorsult változása és annak kiszámíthatatlansága csapódik így le: jövőképhiányos ifjúságban.

- Pontosan.

■ Az ifjúság köreiben terjedőben van-e az uralkodó konzervatív világkép mellett olyan, amely túlmutat az élet materiális tényezőin: hogy mennyit keresek, mit tudok megvásárolni, milyen kocsim van?

- Ez a zöldek világképe, a fenntartható fejlődésé, amit posztmateriális értékvilágnak is hívunk. A '68-as diáklázadások után figyeltek fel a szociológusok arra, hogy itt van egy új generáció, amelynek értékrendjében fontosabb a spiritualitás, a szolidaritás, a szeretet, a szerelem, és nem boldogítják őket azok a távlatok, hogy jobb autót, jobb lakást vásárolhatnak majd. Csakhogy a társadalmi egyenlőtlenségek és a romló életszínvonal, a növekvő munkanélküliség igenis előtérbe tolja a materiális értékeket. Azoknak a fiataloknak, akiknek nincs esélyük, hogy munkát találjanak, fontosabbá válik, hogy ki milyen kocsival mászkál, és milyen számítógépe, mobiltelefonja van. Nincs egyértelmű konszenzus arról, hogy melyik értékrend nyert teret a fiatalok körében. Erről komoly szakmai vita folyik világszerte.