E praktikus megfontolásból kiindulva választ minden évben aktuálisnak ígérkező témát a Magyar Közgazdasági Társaság Nemzetközi Gazdaság Szakosztálya az éves közgazdász-vándorgyűlések szekciómunkájához. Tavaly a másodpiaci jelzáloghitel-válság hazai hatásainak elemzését, idén pedig a gyorsan elszaladt adósságtömeg kezelésének módozatait és ennek a gazdasági növekedésre gyakorolt hatásait elemezte a nemzetközi gazdaság szekció nyolc kitűnő előadója.

A kiinduló koncepció az volt, hogy a GDP 119 százalékáig elszaladt bruttó magyar adósságállománnyal sürgősen kell valamit kezdeni, ha még reménykedni akarunk valamiféle - szükségszerű mértékben megfinanszírozható - export vezérelte gazdasági növekedésben. Azért export vezérelte, mert - és itt követjük a matematika szigorú logikáját - a belső kereslet hatékonyságot és termelékenységet meghaladó mesterséges növelése ellentmond mindenfajta gazdasági racionalitásnak és nemzetközi elköteleződésünknek. Ily módon, ha nem lehet GDP-t növelni a belső kereslet emelkedésével, az egyetlen, továbbra is nyitott opció a világpiacon számunkra még megmaradt lehetőségek kihasználása. Más szóval: végre nem csak a lózungok szintjén kellene újraindítanunk az export által húzott gazdasági növekedést. Ez utóbbinak viszont előfeltétele a szabad források megléte, melyekkel meg lehet támogatni az exportágazat újrafelfutását. A nemzetközi gazdaság szekció ezen addicionális források meglétének lehetőségét igyekezett megvizsgálni az éves áruexportot mintegy 90 százalékkal meghaladó bruttó magyar adósságállomány viszonylatában, és abból a szempontból is, hogy a 2011-ben a 14 milliárd eurót is meghaladó adósságszolgálat nem szív-e el végérvényesen minden „levegőt" a gazdaság növekedni képes ágazatai elől.

E nagyon súlyos gazdaságpolitikai dilemmát nyolc kitűnő közgazdász (Bartha Attila, Becsey Zsolt, Kőrösi István, Lóránt Károly, Oblath Gábor, Róna Péter, Roncz Gábor, Szegő Márta) járta körbe, és mondta el végeredményében váratlanul pozitív meglátásait és következtetését, továbbá egy írásos anyag (Inotai András, lásd www.piacesprofit.hu) terelte a résztvevők gondolkodását a feltételezett kibontakozás irányába.

Nem volt vita tárgya a kivitelre építő gazdaságfejlesztési stratégia létjogosultsága. Ugyanakkor a külföldi befektetők által megteremtett exportkapacitások nyomán elért GDP-növekedés - amit az egyik előadó súlyosan hibás gazdaságfejlesztési paradigmának, duális gazdaságfejlesztési zsákutcának titulált - folyományaként a fizetési mérlegben évente több mint 4,5 milliárd eurós erőforrás-kivonás megy végbe a „külföldi tulajdonosi jövedelmek" címszó alatt, amelyet sem a kereskedelmi mérleg tavaly 1,1 milliárd eurós többlete, sem a folyó fizetési mérleg aktívuma nem képes ellensúlyozni. Tehát az elmúlt években az államilag jobbára nem kezelt és nem irányított, a más országokban kitűnően bevált pénzügyi és fiskális eszközökkel végképp nem segített, ám lépten-nyomon „exportvezéreltnek" titulált külpiaci expanzió egy súlyos eladósodottságot elősegítő, az ország valós érdekei ellen ható gazdasági-üzleti paradigma napi gyakorlatát jelentette. Liberálisnak aposztrofált köntösben!

A magyar gazdaság jövője nyilvánvalóan nem képzelhető el egy olyan rendszer továbbfolytatásával, ahol a hazai exportkapacitásokat még valamelyest is működtető kis- és középvállalkozói szektor nincs újraerősítve és újraépítve annak érdekében, hogy a még fellelhető, meglévő és főleg újrahódítható piacainkon ne csak a magyar (fizikai) munkaerőt, de a magyar tudást, ötletességet és találékonyságot is elkezdhessük ismételten értékesíteni. Nem kis feladat, de más utat sem a gazdaságpolitika, sem a piaci kényszerek egyelőre nem jelöltek ki számunkra.

Jól simult bele a fenti - alapvetően elméleti és kutató közgazdászok által képviselt - paradigmaváltási gondolatkörbe a kormány külgazdaságért felelős államtitkárának több meglátása a korábban sok magyar árut felvevő kelet-közép-európai piacok újrafelfedezéséről, a hazai beszállítói ipar segítéséről, fejlesztéséről és a húsz évvel ezelőttig viszonylag jól működő külkereskedelmi vállalati kör kereskedőházak bázisán történő újraépítéséről. Mind a Lánchíd Program, mind a Főnix Kereskedőház felállítása az új exportfejlesztési stratégia részét képezhetik. Az Eximbank-Mehib intézménypáros működését ezen új/régi piacok és az új fejlesztési koncepció szolgálatába kell állítani, támaszkodva arra a globális tapasztalatra, amely egyértelművé teszi, hogy egyetlen „kis- vagy nagytigrisnek" sem sikerült méretesebb szeletet kihasítania a világexportból anélkül, hogy állami exportfinanszírozó intézményrendszerét ne járatta volna csúcsra. Mára a magyar gazdaságpolitika számára - figyelembe véve az elmúlt közel tíz év szisztematikus koncepcionális és pénzügyi lemorzsolódását - ez utóbbi is komoly célfeladattá vált.

A magyar gazdaság fejlesztési csapdája (a 2009. évi állományok felhasználásával, milliárd euró)

*Forrás: MNB
**KSH-adatok alapján 2011-re számolt érték

Egy gazdaságfejlesztési program beindítása nyilvánvalóan addicionális források meglétét feltételezi, és egy - esetenként a GDP 10 százalékát közelítő költségvetési hiányt produkáló - állam nem feltétlenül teremt biztos bázist a növekedés ilyen típusú beindításához. Biztató volt hallani tekintélyes előadóink külön-külön is egybehangzó fejtegetését arról, hogy szigorú, az éves hiánycélokot teljesítő költségvetési politikával egyrészt menedzselhető az adósság, másrészt megfizethető források is találhatók a most már valóban általunk vezérelt és támogatott exportstratégia napi gyakorlatba ültetéséhez. Indokolódott ez ama - sokak számára igazi revelációként ható és biztatásként hangzó - kutatói felfedezés által is, hogy az elmúlt húsz-harminc év gazdaságfejlődésének számai nem mutatnak semmiféle fellelhető összefüggést az államháztartás szaldójának alakulása és a GDP növekedésének üteme között.

További biztató körülményként értékelték a szekció előadói - és a hallgatóság is -, hogy az utóbbi tíz hónapban az adósságállomány egyrészt csökkenésnek indult, a korábbi extramagas finanszírozhatósági költségszint - beleértve a CDS (Credit Default Swop) költségeket is - pedig kezd egy alacsonyabb értéknél stabilizálódni, másrészt nemzetközi összehasonlításban a 2010. évi 3,8 és a 2011-es 3 százalékos magyar költségvetésihiány-cél az EU legalacsonyabb ilyen típusú mérőszámait jelenti. Ugyanakkor még mindig nem elhanyagolható körülmény, hogy a magyar államadósság külső finanszírozása - a 2009 közepétől ugyan csökkenő, de még mindig a GDP 1 százalékát jelentő kockázati felár (CDS) miatt - 300 milliárd pluszforintjába kerül a magyar adófizetőknek.

Súlyos kritikával illette az előadók egy jelentős része - és a véleményüknek folyamatosan hangot adó hallgatók többsége - a piramisjátékként is aposztrofált deviza alapú jelzáloghitelezést, melynek eredményeként 2010 áprilisának elejére a teljes hazai devizahitel-állomány 7729 milliárd forintra nőtt, súllyal hozzájárulva egyrészt a teljes magyar külföldi adósságtömeg növekedéséhez, másrészt a külfölddel szemben fennálló tartozás visszafizetésének bizonytalanabbá válásához. Keresetlen vélemények fogalmazódtak meg mind a PSZÁF, mind a Magyar Nemzeti Bank devizahitelezéssel kapcsolatos elmúlt évtizedes irányító, befolyásoló és kontrolláló munkájával kapcsolatban.

Az adósságszolgálat és gazdasági növekedés összefüggésében természetszerűleg éles vita bontakozott ki a hazai és az uniós átlagárszint összefüggésébe helyezett reál-forintárfolyamról, ami a szekciómunkában részt vevő mintegy ötven szakember nézete szerint a 280 HUF/EUR szint környékén lenne valószínűsíthető, de az is elhangzott, hogy nemzeti valutánk árfolyamának alakulása-alakítása nem kívánságműsor vagy többségi szavazatok kérdése. Fontos figyelemfelkeltő meglátása volt az egyik hozzászólónak - amit a vitavezető részletekbe menően is hagyott kifejteni -, hogy az erős forintárfolyam csak másodsorban befolyásolja negatívan a GDP növekedését a korábbiaknál nehezebben értékesülő hazai export relációjában. Az igazi kárt az éveken át a sáv erős oldalon tartott/tartózkodó forint a hazai piacra termelő vállalataink számára kezelhetetlen importversenyen keresztül fejti ki: az olcsó import lépésről lépésre szorítja ki a hazai piacról az élelmiszereket, iparcikkeket, és a felülértékelt nemzeti valuta már a szolgáltató ágazatban is kezdi működésképtelenné tenni kis- és középkategóriájú cégeinket. Nem véletlen, hogy az államháztartás hiánya - az ezredfordulón még a GDP 54 százalékáról indulva - 2009-re meghaladta a hazai össztermék 78 százalékát.

Az érem egy másik oldala - mert ugye tudjuk, hogy az éremnek minimum kettő, de sokszor több oldala is van -, hogy az eurózóna államháztartásainak hiánya az összesített GDP közel 79 százaléka, de ezen belül például Olaszország és Görögország már elérte a 115 százalékos GDP-arányt, Ázsiában pedig a japán mutató 183 százaléknál van. Ezek az adatok természetesen kevés vigaszt nyújtanak a hazai gazdaságpolitikának és üzleti szférának, de azért egy dolgot mindannyiunk számára jeleznek: semmi olyan nem történik velünk, ami mással ugyanígy ne játszódna le. Ez viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy bármilyen magyar panasz, kérés, - ne adj' isten, igény - is hangozzon el a nemzetközi fórumokon, a globális pénzpiacok szintjén, az vajmi kevés aprópénzre váltható megértésre számíthat. Még az sem támogathatja meg az esetleges magyar gyengélkedést, megingást, hogy az IMF legutóbbi felmérése a fejlett világ összesített államadósságát 2011-re már a GDP-k 100 százaléka fölé prognosztizálja.

A szegedi közgazdász-összejövetel minden résztvevője azzal a biztos tudattal hagyhatta maga mögött a 48. vándorgyűlést, hogy senki másra, csakis magunkra számíthatunk, és ez a „számítás" akár sikert is hozhat az adósságmenedzselésben, gazdaságélénkítésben és az - éveken keresztül zsolozsmakén ismételt, de mára teljességgel kiüresedett - export vezérelte gazdasági növekedés visszaépítésében.

Dr. Nyíri Iván
a 48. Közgazdász Vándorgyűlés nemzetközi gazdaság szekciójának vezetője