Már a negyedik generáció képviseletében űzi Balogh József a fazekas és cserépkályhás mesterséget, amelyet még a dédszüleitől örökölt.

- Mi a különbség a fazekas-, illetve a kályhásmesterség között?

- Régen ez egy szakma volt. A dédapám még fazekas-kályhás mester volt, aki még saját maga korongozta és égette a csempéket, és abból építette a kályhákat. Csak később vált két részre a szakma. A nagyapám már nem gyártott csempéket, csak építette a kályhákat. Ma sajnos egyre kevesebben vannak azok a megszállott mesterek, akik maguk készítenek mindent.

- Jelentősen változtak az anyagok az előző néhány évtizedben?

- Az utolsó húsz év alatt is! A környezet és az emberek védelmében például már nem lehet használni ólommázas csempét. Ezáltal az új mázaknak egészen más a színük, ellentétben a régi, mélyzöld, mélybarna, sötétsárga meleg színekkel. Meg kell ezt is tanulni, haladni kell a korral és a megrendelő kívánságaival. Figyelni kell, eljárni kiállításokra, külföldre, bemutatatókra.

- A megrendelő honnan veszi az ötleteit?

- Legtöbbször, sajnos, a divatlapokból. Ritka, hogy az építész előre betervezi a felépülő lakásba vagy házba a kályhát. Én szerencsés vagyok, mert az első szakmám kirakatrendező, grafikus, talán jobban látom, hogy mit kér valaki, azt meg tudom tervezni, le tudom rajzolni, ha szükséges, és néhány hasznos gyakorlati ötlettel is szolgálhatok. Készítek néhány tervet, amely stílusban, színben megfelelő, és rendszerint elfogadják tőlem őket.

- Mit szólt az édesapja ahhoz, hogy kirakatrendezőnek jelentkezett, és nem folytatta a családi vállalkozást?

- Nem örült neki. Hárman vagyunk testvérek. Az egyik testvérem autószerelő, a másik dobos. Látszott, hogy egyikük se lesz kályhás, én meg küszködtem a kirakatrendezéssel. Nagyon szép volt, nagyon tetszett, önálló kiállításokat terveztem, de gyakorlatilag majdnem éhen haltam. Húszévesen aztán az apám elé álltam, és bejelentettem, hogy megpróbálom a kályhásmesterséget. Borzasztóan megörült neki, mert már azt hitte, vele megszakad a hagyomány, nem lesz, aki továbbviszi a szakmai hírnevét. Nem bántam meg a kirakatrendezői iskolát sem, mert ott tanultam meg rajzolni, térben látni, a színekkel is jobban tisztában vagyok. Természetesen tudtam, mit vállalok. Nyaranta, amikor vége lett az iskolaévnek, sokat mentem apámmal együtt dolgozni. Egy szó, mint száz: húszévesen belevágtam, és még egyszer mondom, nem bántam meg! Most már harminc éve iparosmester vagyok.

- Akkoriban kik voltak a megrendelők, és kik ma?

- Amikor apám 1963-ban kiváltotta az ipart, ő volt a századik kályhás, és mindnyájan elfértek a pályán. Akkor még jószerivel sehol nem volt gázfűtés, és a lakások úgy épültek, hogy minden szobában egy cserépkályha állt. Rengeteg volt a munka. Mára az emberek már csak tartalékfűtésnek tartják meg az ilyen idejétmúlt alkalmatosságokat. Újabban, aki megteheti, megpróbál visszatérni a hagyományokhoz. Azonban nagyon ki kell számolni, hogy mikor térül meg az ára. Meggondolandó, hogy érdemes-e annyiért nosztalgiázni.

- Mibe kerül egy kályha?

- A kandallók félmillió forintnál kezdődnek, de készítek nyitott tüzű, öntvény tűzteres, légfűtéses kandallót csempéből is. A sima csempe ára úgy felment, hogy carrarai márványból olcsóbban tudok építeni: gyakorlatilag 500-600 ezer forinttól a tűzteres kandallót, 12-14 kilowattos teljesítménnyel, amely 120-150 légköbméteres területet kifűt. Ugyanezt csempéből csak lényegesen többért. A mindenki által ismert, hagyományos, sárga kockakályhánál a csempék körülbelül 150-160 ezer forintba kerülnek, erre jönnek még a belső anyagok, az ajtók, és máris 250 ezer forintnál tartunk. Arról nem beszélve, ha bármi apró díszt, párkányt szeretne a megrendelő, az iszonyúan megdobja az árát.

- Olyan díszes darabokra, amilyeneket az ember kastélyokban, előkelő nagypolgári lakásokban lát két szoba vagy terem közé építve, lesz-e még igény? Ön szerint hányan vannak, akik ennyit tudnak áldozni fűtésre vagy a lakásuk díszítésére?

- Nem sokan, de vannak, és ehhez olyan életstílus is kell. Ezeknek a régi kályháknak nincs akkora értékük, mint egy régi bútornak. Nekem van egy gyűjteményem régi csempékből. Egyik-másik háromszáz éves. Eldobozoltam őket, hátha egyszer valakinek kell, és akkor csak előveszem. A sérüléseket is ki lehet javítani, ha szükséges, össze lehet ezeket még ma is úgy ragasztani, hogy szépek is és működőképesek is legyenek a kályhák.

- Milyen környezetbe való kályha, kemence, kandalló?

- A kemence speciális építmény, igazándiból csak régi parasztházba való, ahol kémény is van, mégpedig nem is kicsi. Hely is kell hozzá. De nagyon jól fűt, és tartja a meleget. Nehéz is. Gondolná, hogy egy kör alakú, másfél méteres kemence súlya körülbelül egy tonna? A cserépkályha a következő fokozatú, nagyon jól fűtő alkalmatosság. A kandalló adja a legkevesebb meleget, főleg a nyitott terű, csak a látvány, a romantika, a tűz pattogása pótolhatatlan a többivel szemben. Anyagban mindegyik nagyjából egyforma, a samott-téglában van némi eltérés. Ez véd is, hőtároló is, de talán csak száz éve létezik. A külső anyagok is modernizálódtak. Van olyan tűzálló anyag, amely nyolcszáz-kilencszáz fokot bír, és gyorsan köt, mint a gipsz. Össze lehet vele fogni több csempét, lefordítva összeönteni, és egyben fel lehet tenni egész sorokat. Kemencét már ritkán rendelnek, csak hobbiból kérik. De a kandalló ideális második fűtési lehetőség. Egy légfűtésessel vagy egy üvegajtóssal hidegebb napokon tíz perc alatt meleget lehet varázsolni egy szobában. Nem tartja úgy a hőt, mint a cserépkályha, de temperálja a levegőt. De szükség van kéményre is, ezek egyre jobbak, de egyre drágábbak is.

#page#

- Ha van egy kész házam, amelyben már van egy kész fűtési rendszer, építtethetek oda kandallót?

- Tavaly nagyon szigorú EU-s kéményszabályok léptek életbe, ezek gyakorlatilag nem engedik, hogy egy légtérben, egy kéményben legyen a gáz, a cirkó és a cserépkályha. Továbbá olyan jól záródó ablakok vannak ma már, hogy meg kell fúrni a falat egy külön levegőbeeresztőnek, mert egyébként nincs elég oxigén, és tökéletlen lesz az égés. Ilyenkor a jobbik esetben elalszik a kandalló, a rosszabbikban elfogy a levegő, és rosszul lesznek a bentlakók. Nehezen betarthatók az uniós szabályok. Az új építésű házaknál használhatók, de a baj az, hogy a régebbi építésűeknél is érvényesíteni akarják. Az EU-ban hozzánk képest legalább 10-15 évvel előrébb vannak az építkezési kultúrában, mi csak kullogunk utánuk, ezért nehéz betartani a követeléseiket. A kéményseprők nagy szerepet kaptak, nélkülük nincs lakhatási engedély, és ha belekötnek a kéménybe, lehet elölről kezdeni mindent. Nincsenek egységes szabályok, minden megyében más a kéményseprők elvárása, és ha ezeket az ember nem ismeri, vagy nem tartja be, akkor sok pénzbe kerülhet az újraépítés.

- Annak idején talán könnyebb volt belekezdeni a vállalkozásba. Ma hogy van ez?

- Amikor apám huszonkét évvel ezelőtt nyugdíjba ment, akkor vettem át a műhelyt. Anyám egy délelőtt elmondta, mit és hogyan kell csinálni, hogy néz ki a pénztárkönyv, és én azzal nagyon jól elvoltam egy ideig. Aztán jött a rendszerváltozás, mindegyik kormány elmondta, hogy ő vállalkozásbarát lesz, de egyre csak szigorodott minden. Egyre bonyolultabbá vált az adórendszer, és egyre többet követelnek az iparostól, aki ezekhez a dolgokhoz igen keveset ért. Ha ezt mind meg akarnám tanulni, mikor dolgoznék? S ma már ott tartunk, hogy egy hivatásos könyvelő is el tud tolni sok mindent egy rossz adóbevallással vagy valamely szabály nem ismerésével. Régen gyakorlatilag tőke sem kellett sok, mert ha az ember az első munkáját meg tudta csinálni, azt azonnal kifizették. Igazából anyagokat kellett vennie és kéziszerszámokat. Ezeket a mai fiatalok már nem használják, nem is tanulják a használatukat. Akkoriban talán hosszabb idő alatt, lelkiismeretesebben készült el a kályha. Ma már sokat könnyítenek a különböző gépek, de a belső munkákat, az illesztéseket, az építést nem lehet gépesíteni. Az ugyanolyan kézi munka marad, mint száz évvel ezelőtt volt. Apámék idejében még hetente két napon járt a tanuló az iskolába, a többi időt a mesternél töltötte képzéssel. Most fordítva van! A másik óriási problémát abban látom, hogy kőművesek és burkolók tanítanak, akik az életükben nem készítettek kályhát.

- Maga tanít?

- Én nem taníthatok, mert nincsen tanári diplomám. De tanuló sincs sok a szakiskolákban. Nincs tekintélye egyetlen szakmának sem. Kifogynak lassan a régi, jó iparosok. Van egy-egy dinasztia, ott esély van a folytatásra, de kívülről kevesen jönnek. Az a gyerek, aki iparos környezetben nő fel, másképp lát sok mindent. Én az apámtól azt tanultam, hogy az ügyfélnek, a megrendelőnek mindig igaza van. Ha jönnek bármivel, hogy mester, ez vagy az a baj, szó nélkül megcsinálom, még akkor is, ha tudom, hogy nem én vagyok a hibás. Nem kérek érte pénzt, úgy veszem, ez egy jó reklám, azzal, hogy látják, én garanciát vállalok a munkáért. Ez egyfajta szakmai büszkeség, hogy az én kályhámra ne mondja senki, hogy rossz.

- Hányan dolgoznak jelenleg a szakmában?

- Meg lehet élni. Másfél évvel ezelőtt létrehoztuk az ipartestületünket, több mint százhúszan vagyunk az országból tagok. Nem mindenki tag, de megpróbálunk összefogni, szakmai találkozókat tartunk, látogatásokat szervezünk kiállításokra. Sok a kontár, sajnos! Sok kőműves és burkoló dolgozik tapasztalat és iparengedély nélkül, a kéményeket se ismerik, és emiatt veszélyes is, amit csinálnak. A másik probléma, hogy vannak cégek, amelyek tanfolyamokat szerveznek ebben a szakmában. Megpályázták és megkapták a minisztériumtól az engedélyt, mindenféle szakmai tapasztalat nélkül. Adnak a tanfolyam sikeres elvégzéséről egy papírt, és ezzel az illető már vállalkozhat, hirdethet mint kandallóépítő, és dolgozhat is. Két hónapig járt tanfolyamra, van harminc óra szakmai gyakorlata, és ugyanazt csinálhatja nagyjából, mint egy mester. Az egyesület megpróbálja elérni, hogy mindenkinek legyen azonosítószáma, amelyet a szakmai fórumok elismernek, és ha én megcsinálok valamit, s ráteszek egy fémlapocskát a nevemmel, a sorszámommal, akkor a kéményseprő tudja, hogy ezt egy olyan ember készítette, aki benne van a lajstromban, és ezért a munkáért felelősséget vállal.

- A fiai érdeklődnek a szakma iránt?

- A kisebbik igen, a nagyobbik nem. De majd meglátjuk. Ebben a korban engem sem érdekelt még. Ha eljönnek majd velem dolgozni, két-három év alatt mindent meg tudok nekik mutatni, és lehet, hogy az megváltoztatja majd a véleményüket.

Simoncsics Zsuzsa