Az elhivatottság gazdasága a megoldás?

2015. január 02. péntek - 18:10 / Kriston László
  •    

A fenntartható gazdaságnak szükségszerűen lélekbarátnak és tehetségösztönzőnek kell lennie. Mert akik lélekölő munkát végeznek, azok aligha építhetnek egy fenntarthatóbb világot. A The Purpose Economy című könyvében Aaron Hurst arra kínál receptet, hogy az egyén miként tudatosíthatja és fogalmazhatja meg, mi az ő személyes küldetése.

A purpose nehezen lefordítható szó. Tervet, célt, szándékot, értelmet jelent. Aaron Hurst gondolatmenetében elhivatottságot. Ez olyasmi, ami nem található meg a favágó munkát végző emberek életében. Csíkszentmihályi Mihály könyveiből tudjuk azt is, hogy a flow-élmény érvényes a munkára. (A flow élmény nem kizárólag a boldogságról szól, hanem egy olyan tudatállapotról, amikor az ember fókuszált, hatékony, és képességei maximumát hozza. Itt olvashat róla részletesebben.) Az egyén akkor végez az életének értelmet adó munkát, ha tudja, hogy annak lesz hozadéka, pozitív hatása a környezetére, illetve ha ezzel olyan célt szolgál, amely meghaladja saját igényeit és személyes érdekeit. A szakadék bizonyára hatalmas az emberek munkaköre és az áhított hivatásuk között, amit bizonyít az is, hogy Amerikában évi 15 milliárd dolláros volumenű az ingyenes (pro bono) szolgáltatások piaca. Ekkora értékű munkaórát önkénteskednek szakemberek nonprofit szervezeteknél. Hurst olyan alapítványt vezet New Yorkban, amely ilyen ingyenszolgáltatásokat oszt.

Munka, ami kiteljesít

Az elvégzendő munkának illeszkednie kell az egyén saját készségeihez, tehetségeihez. Napjainkban ez az igény fiatalon jelentkezik: számos vizsgálat kimutatta, az Y generációnak fontos, hogy már alapból olyan foglalkozást válasszanak, amiben ott a szívük, s ami társadalmi hasznosságérzetet ad nekik.

A könyv legtalálóbb szakasza, amikor Hurst arra kínál receptet, hogy az egyén miként tudatosíthatja és fogalmazhatja meg, mi az ő személyes küldetése. Amiről kiderül, hogy nem mindig örömünnep. A gyereknevelés például ritkán örömteli, összességében mégis a szülő életének maximálisan értelmet adó tevékenység. Tisztánlátásról tanúskodik, hogy Hurst tisztában van vele, hogy az emberek többsége ritkán tudja már fiatalon, mit akar kezdeni magával. Az ő alapítványánál beajánlkozók is gyakran tanácstalanok, de jó szándékúak.

A kötet azonban adós marad annak megválaszolásával, hogy az önkifejezést biztosító munka világa megvalósítható-e globálisan. A cím makroszintű célt jelöl meg: a motivált, (élet)célvezérelt gazdaság létrehozását. Hogyan alkalmazhatók Hurst ideáljai a szegény országokra? A példák és a statisztikák szinte mind a nyugati világból származnak.

Adaptációs görbe
A fenntartható gazdaság új kezdeményezéseihez, termékeihez fűződő különféle attitűdök is hasonlóképp oszlanak meg a lakosság körében, mint ahogy azt az új technológiák elsajátításánál megfigyelték.
Innovátorok 2,5%
Korai alkalmazkodók 13,5%
Korai többség 34%
Késői többség 34%
Késlekedők 16%

Korai optimizmus?

A szerző nem vállalkozik arra sem, hogy megjósolja, az emberek mikor dolgoznak majd tömegesen azon, amit szeretnek; mikor jön el a nap, amikor társadalmunk nem kényszeres pályatévesztőkből áll majd. Árulkodó jel, hogy nem tud túl sok márkát felmutatni, amelyek a „purpose economy” zászlóvivői lennének, mint amilyen a Tesla, a The Whole Foods, a Kickstarter, az Encore.org, valamint a B Corpok.

A jövő helyett Hurst inkább az adaptációs görbéről beszél, amely – a technológiai szektorban nem ismeretlen módon – öt csoportra osztja a lakosságot a technológiai újdonságokhoz való hozzáállásuk alapján. Mint minden, a fenntartható gazdaságot elősegítő új üzleti megoldások, termékek, társadalmi innovációk befogadása is hasonlóan oszlik meg a népességben. E párhuzam felállítása Hurst igazi vívmánya. A könyv végső soron így nem más, mint himnusz az innovátorokhoz, a „piacmozgató” vállalkozókhoz, mert ők az értelmes munka világának elhozói.

A szerző visszatérő vesszőparipája a nyílt forráskódú szoftverfejlesztés fellegvára, a Mozilla, amely önkéntesek munkájára alapozva valósította meg a lapos, nem hierarchikus szervezetet. Csakhogy ez aligha mérvadó. A motivációvezérelt gazdaságot éppúgy nem lehet fenntartható módon az önkéntes munkára alapítani, mint a kommunizmust a sztahanovista lelkesedésre. A pénzkeresés kényszerétől akkor lehet csak megszabadulni, ha a pénzt mint univerzális értékmérőt is kiiktatjuk a képből, s helyette mindenki kreditet, levásárolható pontokat kap a neki tetsző munka elvégzéséért. A jövővízió e logikus konklúziójáig azonban nem jut el Hurst. Mert túl naivnak és álomittasnak hangzana.

Feliratkozom a(z) Cégvezetés & irányítás téma cikkértesítőjére. A megjelenő új cikkekről tájékoztatást kérek