Piac és Profit: Ön egy írásában a lisszaboni stratégiát titkos tervként aposztrofálja, és nem kevesebbet állít, mint hogy egy őszinte értékelés kimutatná, hogy ez az unió történetének egyik legnagyobb kudarca. Miért?
Gács János: 2000-ben, amikor a stratégia megszületett éppen az informatikai fellendülés delelőjét éltük. A dotkom-eufória és az új gazdaság szellemisége lengte be a világot. Az viszont jól látszott, hogy ebben az Európai Unió csak másodhegedűs az Amerikai Egyesült Államok mellett. Nem csak vállalatai versenyképességében maradt el, a munkavállalók is jóval kevésbé részesedtek a felgyorsult növekedés áldásaiból: a munkanélküliség makacsul magas volt, a foglalkoztatottság pedig viszonylag alacsony szinten ingadozott. Ezzel szemben Amerika vállalatai úgy tudták hatékonyságukat gyorsan növelni, hogy közben rendre új munkahelyeket is teremtettek. Az EU erre a problémára próbált megoldást találni az ambiciózus lisszaboni stratégiával. A kontinens döntéshozói úgy látták, ha egy előremutató reformmunkatervet indítanak el, az felrázza a tagországokat. Így született meg a lisszaboni stratégia 2000-ben, az unió állam- és kormányfőinek szokásos tavaszi csúcsértekezletén.
PP: Jelentősen eltér az unió szokásos döntéshozási mechanizmusától az, ami 2000-ben Lisszabonban történt. Holott a célok jó része - így a K+F-re fordított kiadások megszabása, a foglalkoztatás növelése, a munkanélküliség leszorítása, a képzettség elősegítése, a szegénység visszaszorítása - valójában az integráció elmélyítését célozza. Ezek ugyanis egytől egyig tagállami hatáskörben lévő kérdések, a célokban mégis közösségi irányelvként fogalmazódtak meg. Az unió - miként 1992-ben, amikor megszületett az egységes belső piac - az egységes szabályozástól, a szorosabbá váló összefonódástól várta a versenyképesség javulását? Gyávák voltak nevén nevezni a gyereket?
GJ:Azt nem mondták ki hivatalosan, hogy a Lisszabonban elfogadott stratégia a mélyebb integráció kialakításának lenne az eszköze. Ennek ellenére a célkitűzések valóban ebbe az irányba mutattak, tehát rejtett módon mégiscsak ez az igény fogalmazódott meg. Ezt azonban nem nevezném gyávaságnak, hiszen a mai napig nem biztos, hogy mindezeket a hatásköröket, azaz a munkaerőpiac, illetve a szociális kérdések szabályozását érdemes lenne-e központosítani. Én inkább ambivalensnek és zavarosnak tartom a 2000 és 2004 közötti koordinációs kezdeményezéseket.
PP: Lenne gazdasági hozama, ha ezek az amúgy erősen nemzeti érzelmeket is érintő területek az unió hatáskörébe kerülnének?
GJ: Lehet, hogy van olyan szegmens, ahol a versenyképesség javulna. A társadalombiztosítási rendszerek egységesítése például már régóta napirenden lévő téma. Ennek százszázalékos tagállami hatáskörben tartása ugyanis akadályozza a munkaerő szabad áramlását. A kérdés kapcsán felmerülő társadalmi és politikai indulatok azonban lassítják az európai keretekben megvalósítandó koordinációt. Mostanában napirendre tűzték, hogy EU-koordinációval élenjáró kutatásokat végző tudásközpontokat, és elitegyetemeket kellene létrehozni. Azonban valószínűleg ez a racionális kezdeményezés is fennakad a nemzeti önbecsülés és büszkeség ellenállásán.
PP: A lisszaboni dokumentum egyértelműen kimondta, hogy Európának a versenyképesség terén le kell hagynia az Egyesült Államokat. Mit jelent a mai globális világban a versenyképesség, és egyáltalán kell-e országoknak, földrészeknek egymással versengeniük?
GJ: Ha Európa tíz év alatt utol szerette volna érni Amerikát a vásárlóerő-paritáson számolt egy főre jutó GDP tekintetében, akkor évente 2,7 százalékkal magasabb növekedési ütemet kellett volna felmutatnia, mint az Egyesült Államoknak. Ilyen különbség azonban az elmúlt harminc évben mindössze két esztendőben fordult elő. Ha tehát a lisszaboni utolérési célkitűzést így értelmezzük, akkor az kezdettől fogva irreális volt. A kérdés azonban nem új keletű. Míg az 1950-60-as években egyértelmű volt Amerika fölénye, az 1970-80-as években, az Európai Közösség izmosodásának eredményeként, értelmezhetővé és érezhetővé is vált a világgazdaság makrorégióinak versenye.
Az 1970-80-as években azután, az olajválságok nyomán lefékeződött növekedés idején, Európa egyre inkább tért veszteni látszott e versenyben. A visszahúzó sajátosságok és korlátok összefoglaló leírására, az alkalmazkodóképesség hiányának kifejezésére megszületett az "euroszklerózis" fogalma. Európa válasza az egységes belső piac gyorsított létrehozása volt, és ez valóban új lendületet adott a térségnek. Az elmúlt évtizedben új erővel lángoltak fel a versenyképességről szóló viták. Jelentős gondolkodók, így az amerikai Paul Krugman, még azt is megkérdőjelezték, hogy van-e egyáltalán értelme egy ország - vagy egy térség - versenyképességéről beszélni. Hiszen a globalizáció hatásaként egy régió sikeressége - például eladásainak volumene - fokozott mértékben függ a versenytárs másik régió sikerességétől, például annak vásárlásaitól. És míg egy, a versenyben sikertelennek bizonyult vállalat csődbe megy, esetleg eltűnik a színről, addig ez egy ország esetében nem történhet meg.
PP: Lehet egyértelmű mutatókkal mérni egy ország versenyképességét?
GJ: A versenyképesség mérése problematikus, hiszen kérdés, hogy az elért eredményt mérjük-e - például az egy főre jutó GDP segítségével -, vagy a jövőbeli fejlődési potenciált? Az egyik legismertebb versenyképességet vizsgáló felmérés, a Global Competitiveness Report ez utóbbit méri, mégpedig három átfogó gazdasági-társadalmi terület vizsgálatával. Az első a makrogazdasági környezet, a második a közintézmények minősége, a harmadik a műszaki fejlődés helyzete.
Természetesen a számszerű mérés mindhárom területen nehézségekbe ütközik, és lehetőség nyílik sokféle, nemegyszer ellentétes interpretációkra. Csak egy példa. Ismert, hogy az elmúlt 30 évben a foglalkoztatottság - ledolgozott munkaórában mérve - az Európai Unióban az amerikai adathoz képest jelentősen, mintegy tíz százalékkal csökkent. Ezt egyes neves kutatók - így a Nobel-díjas amerikai Edward Prescott - a munkát sújtó magasabb európai adóknak tulajdonítják, míg mások - például a francia Oliver Blanchard - jelentős részben a munkavállalók önkéntes döntésének tudják be. Ennek megfelelően, akik az első érvelést fogadják el, azok szerint Európa versenyhátrányba került, akik viszont a másodikat, azok szerint Európa egyszerűen előnyben részesíti a kevesebb munkavégzést a magasabb jövedelmekkel szemben.
Teljes cikk a Piac és Profit májusi számában.
