Aztán július közepén borult a bili. Németh Zsolt az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke hazajött a vilniusi NATO-csúcsról és közölte, amit korábban is sejtettünk, hogy a svédeket csak azért fúrtuk, mert a török elnök ezt kérte tőlünk.

Tagadhatatlan, hogy nagyon szoros egyeztetés volt folyamatosan, a legutolsó pillanatig a török és a magyar diplomácia között. Bíztunk abban, ha teljesítjük a törökök javaslatait, kéréseit, akkor hozzá tudunk járulni a megállapodáshoz.

Tegnap aztán a török elnök is szokatlanul őszinte volt. Erdogan a Perzsa-öböl menti és észak-ciprusi körútjáról hazatérőben a repülőgépen nyilatkozott török újságíróknak. Mint mondta, Ankara elvárja, hogy a skandináv ország lépjen fel határozottabban a terrorizmus, különösképp a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) terrorszervezet ott élő tagjai ellen. Törökország egyúttal számos PKK-tag kiadatását is követeli. A PKK 1984 óta fegyveres felkelést folytat Délkelet-Törökországban a helyi kurd kisebbség függetlenségéért. A több évtizedes konfliktusban emberek tízezrei vesztették életüket.

Összefoglalva a kommunikációs zűrzavart, a szuverén Magyarországnak azért kell most a NATO-tagság ügyében aláznia a mindeddig baráti svédeket, hogy a török-kurd konfliktusban Törökországot támogassuk. Persze van ebben érthető momentum is, hiszen jelenleg Magyarország a Török Áramlaton keresztül kapja meg a gazdasági életben maradáshoz szükséges orosz gázt, ezért nem jó szembeszegülni kéréseikkel. A kérdés már csak az, hogy jó ötlet volt-e annak idején annyira elhanyagolni az ország energiaellátásának diverzifikációját és ennyire kiszolgáltatottnak hagyni magunkat az orosz nyersanyagoknak?