Az alábbi írás a (Trump vezette) republikánusok részéről meglepő könnyedséggel megnyert amerikai elnökválasztás apropóján közelít a világpolitikához; másként, mint az intellektuális fősodor. Trump győzelme ugyanis önmagában korántsem értelmezhető, hiszen az elnöki poszt megszerzésén túlmenően váratlanul még a Kongresszus mindkét házában is többséghez jutó republikánusok kimagasló eredménye beleilleszkedik a hazájuk legutóbbi törvényhozási választása alkalmával fennállásuk óta a legnagyobb mandátumarányt realizáló osztrák és francia szélsőjobb előretörésével fémjelzett, valamint a posztszovjet társadalmakat végletekig megosztó (legutóbb a moldáv és a grúz voksolás során is megjelenő) külpolitikai orientációs törésvonallal szegélyezett radikalizálódási megatrendbe. Nem kell varázsgömbbel rendelkeznünk ahhoz, hogy meglássuk: a szélsőségességre hajlamos újjobboldal látványos felívelését eredményező – korántsem spontán – globális tendencia mögötti financiális és intellektuális háttérként világszerte a KGB utódszervezete áll.
Fotó: Depositphotos
Széles körben terjedt hazánkban még a hidegháború évtizedei során egy féligazságnak tűnő mégis helytálló közvélekedés, miszerint Ausztria ’55-ös semlegessé válásakor csak a Vörös Hadsereg távozott Bécsből, míg a KGB helyben maradt. E posztmodern közmondás egyre többször juthatott sokak eszébe, amikor az oroszországi orientációjú osztrák Szabadság Párt minapi választási győzelméről szóló tudósítások sorát olvasta a világsajtó internetes felületein. Vajon az államszocializmus világszintű összeomlása után anno ’91-ben Budapestet miért hagyta volna el a KGB-rezidentúra, ha másfél-két emberöltővel korábban az osztrák fővárosból se távozott angolosan?
Felettébb érdekes – és tematikailag ide kívánkozó – történet terjedt a ’90-es évek középső harmadában a pesti flaszteren, mely adoma szerint valamely külső pesti kerület ’94-ben frissen megválasztott szocialista polgármesteréhez bekopogtatott egy orosz befektetői csoport az akkortájt a kerület tulajdonát képező 17 hektárnyi mátyásföldi egykorvolt szovjet laktanya és irányító központ megvétele tárgyában mielőbbi tárgyalást kezdeményezve. A szovjet Déli Hadseregcsoport Főparancsnokságának egykor évtizedekig helyet adó létesítményt megvenni szándékozó üzletemberről a korabeli kerületi polgármester jó orosztudásának köszönhetően személyesen folytatott megbeszélésen hamar kitudódott, hogy a főparancsnokság utolsó parancsnokaként szolgált nem sokkal korábban, így az adoma szerint térképeket se igényelt a komplexumhoz – mondván úgy ismeri a területet, mint a saját tenyerét. Mindez történt a rendszerváltást követően mindössze néhány évvel.
A hozzávetőlegesen legfeljebb a spanyol GDP-hez mérhető össztermékkel rendelkező Oroszországi Föderáció valós gazdasági súlyát nagyságrendekkel meghaladó globális befolyás-potenciállal bíró katonaállam, amit azon mutató egyértelműen jelez, miszerint a legnépesebb szláv állam az ukrajnai konfliktus kirobbanása óta nemzeti össztermékének immár csaknem harmadát fordítja honvédelmi és nemzetbiztonsági kiadásokra, ami jelenleg arányosan a duplája a Gorbacsov alatti szovjet mértéknek. Eközben a legtöbb dúsgazdag NATO tagállam még GDP-je 2 százalékát se hajlandó fegyverkezésre fordítani, hiszen prioritásuk fókuszában népességük fél évszázada látványos magaslatokban leledző lakossági életszínvonalának távlati fenntartása áll. Mindezen túlmenően fontos rögzíteni, hogy a vásárlóerő-paritáson számolva már korántsem olyan jelentéktelen egy főre vetített orosz átlagjövedelem hozzávetőlegesen immár a jelenlegi magyar szinttel azonos, ami a korábbi szovjet életnívót messzemenően felülmúlja (ráadásul alacsony bázisról indult az ezredforduló tájékán megkezdődő emelése, hiszen a ’90-es évtized első felében végbe menő sokkterápia időszakában a korábban is nyomott szovjet életszínvonalhoz képest az orosz lakosság életszínvonala reálértékben a felére zuhant!).
Az orosz állam ereje a nyugatiakhoz képest továbbá azon jövedelemelosztási modellből is fakad, melynek keretében a GDP csaknem egésze felett közvetlenül vagy indirekt módon az államhatalom rendelkezik, miközben a Lajtán túl az újraelosztás átlagos mértéke GDP-arányosan 40 százalék körüli (míg az angolszász világban hozzávetőlegesen 30 százalékos mérvű). Vagyis az alacsony orosz GDP ellenére csaknem végtelen erőforrás-átcsoportosítási lehetőségek állnak Moszkva rendelkezésére az embargó ellenére se mérséklődő volumenű mindenkori exporttevékenységből fakadó devizabevételek terhére. A még mindig a háború előtti szint felett tanyázó világpiaci energia-árszínvonal (a hasonlóképp alakuló élelmiszerárakkal együtt) távlatilag is fedezetét képezi a hadigazdaság üzemeltetésének, miközben a posztszovjet viszonylatban kimagasló orosz átlag-életszínvonal megőrzése is távlatos realitás marad. Az immár bő évtizede (a Krím elfoglalása óta) központilag gyorsított importkiváltó gazdaságpolitika mára meghozta első gyümölcseit: egyrészt tartósan megoldódni látszik a népesség élelmezési vonatkozású ellátásbiztonsága, másrészt ezzel egyidejűleg az orosz nemzetgazdaság keményvaluta-igénye is mérséklődött a közszükségleti cikkek tekintetében, hiszen azok beszerzése zömében a BRICS-en belüli barterügyletek révén történik (illetve rendelkezésre álló rubel, jüan vagy aranyalapon ellentételezve).
A történelemben egyedül Spárta (vagy talán még a szeldzsuk-török birodalom) államberendezkedéséhez mérhető módon militáns jellegű pravoszláv katonaállam alacsony GDP-je ellenére abszolút értékben a világ második legjelentősebb haderejével rendelkezik, melynek folytán ebbéli képességei még az 1,4 milliárdos lélekszámú Kína hadseregének készültségi szintjét is messze felülmúlják. A kontinentális Európában Franciaországot leszámítva mindegyik tagállam hadereje eltörpül az orosz haderő mellett, de a hadiflottát és a repülőgép-hordozó anyahajókat leszámítva még NATO szinten is legfeljebb az amerikai hadsereg múlja felül az oroszokét (a briteknek ugyanis egyedül a hadiflottájuk impozáns hagyományosan, míg szárazföldi fegyvernemek terén tradicionálisan elhanyagolhatóak a képességeik). Az orosz atomarzenál pedig a SALT I-II. (leszerelési) egyezmények ellenére még napjainkban is az amerikai atomfegyverzettel vetekszik. Ne feledjük, a második világégés során is kizárólag a Szovjetunió rendelkezett nagyszámú szárazföldi alakulatokkal Európa csataterein, amit az is alátámaszt, hogy a keleti fronton küzdő sokmilliós szovjet hadsereggel szemben a normandiai partraszállással megnyíló nyugati fronton tized akkora amerikai-brit haderő volt jelen mindössze. Máig felettébb ritkán hangsúlyozza a világközvélemény, hogy a nácizmus legyőzésének vérveszteségét a szövetségesek részéről leginkább a Szovjetunió fizette meg, mely történelmi tény máig hatóan érezteti hatását az egyre kritikusabb orosz demográfiai mutatók terén. Sőt, az amerikai populáris filmipar ikonikus alkotásai révén a köztudatban még napjainkig is úgy él tévesen a D-day, mintha a normandiai partraszállás a második világháború sorsfordító eseménye lett volna (afféle nyugat-európai Sztálingrád).
E gigantikus erejű szláv katonaállam erejét mutatja, hogy a NATO-tagállamok védelmi iparának termelési volumene egyszerűen képtelen felvenni a versenyt az orosz hadigazdaság potenciáljával, melynek révén Ukrajna felfegyverzése ellenére az orosz hadsereg fölénye (főként tüzérségi téren) messze meghaladja az agresszióval sújtott országét. A kezdeti elbizonytalanodást követően a korai villámháborús elképzeléseket sutba vető orosz hadvezetés láthatóan tartós állóháborúra rendezkedett be a dombaszi fronton, ami jelzi az expanziós hadsereg gigantikus mérvű logisztikai és ipari hátterét. A háborúval párhuzamosan az Orosz Föderáció az északi sarkkör mentén fekvő – a globális felmelegedés folytán közlekedési és kitermelési szempontból a gazdaság véráramába egyre könnyebben bekapcsolható – északi sarkvidéki lokációkban mindeddig soha nem látott mértékű infrastrukturális beruházásokat realizál bányaipari, kikötő-fejlesztési és hadászati vonatkozásban. Megdöbbentő, hogy a kereskedelmi korlátozások időszakában a külhoni orosz tartalékok befagyasztása ellenére az orosz költségvetés az embargó ellenére e hosszú távú nagyberuházások fedezetét távlatilag is képes előteremteni.
A ’14-ben kirobbant krími konfliktus óta Oroszország önellátóvá vált élelmiszeripari cikkek terén, sőt: a pravoszláv birodalom a mostanság meghirdetett középtávú gazdasági stratégiája értelmében 10-15 éven belül agrárexportja volumenét a duplájára szándékozik növelni. Fontos megjegyezni, hogy a szovjet időkben még kanadai és egyesült államokbeli gabonaimportra szoruló keleti birodalom napjainkban az energiahordozók mellett agrártermékek vonatkozásában is látványos kiviteli többlettel bír, aminek hála a kereskedelmi mérlege a háború ellenére is aktívumot mutat. A fentiekkel megegyező módon az orosz agrárkivitel már napjainkban is hatalmas dinamikát mutat a szubszaharai térség és az arab világ irányában, mely felettébb aktív kapcsolat (a háború kitörése óta tartott több nemzetközi találkozó tanúsága szerint) továbbra is lojálissá teszi ezen államcsoportot Oroszország irányában. Az ukrajnai agresszió ellenére a BRICS-en belül legitimitását és autoritását továbbra is őrző Putyin-i rezsim az orosz külkereskedelmi mérleg aktívuma ellenére ugyan a korábban felhalmozott állami tartalékok felét ténylegesen felélte a „különleges katonai művelet” kezdete óta. Azonban Oroszország államadóssága a GDP-je tizede, így az adósságban úszó nyugati államokkal ellentétben jócskán volna tere egy esetleges (a nyugati pénzpiacoktól való elzártságból fakadóan vélhetően kizárólag a BRICS-államok irányából realizálható) külső hitelfelvételnek, amennyiben az a későbbiekben bármikor szükségessé válna.
Trump győzelme mellett a gigantikus erőforrások felett diszponáló KGB-hálózat sikereként könyvelhető el a második legnagyobb jobboldali EP-frakció nyári megalakítása is (Patrióták Európája néven), melynek tagjai sorában kizárólag oroszorientált formációk találhatóak. Az orosz hatalmi törekvések a vonatkozó állami deklarációkkal ellentétben azonban láthatóan nem egy élesen antiglobalista irányt igyekeznek meghatározni, hanem (sokban hasonlítva a jelenlegi kínai koncepcióhoz) egy alternatív globalizációs modell megteremtésére törekednek, melynek középpontjában az informálisan részben Moszkva irányítása alatt álló BRICS-tömörülés állna. A feltörekvő államok közössége láthatóan sokkal hajlandóbb lenne a BRICS-en belül a már a hidegháború alatt is a harmadik világban jelentős fejlesztéseket realizáló orosz birodalmat elfogadni afféle első az egyenlők között pozícióban, mintsem alávetni magát e globális politikai és gazdasági szervezet keretein belül egy egyoldalú kínai dominanciának.
A kulturálisan Bizánctól eredő (az állam és az egyház elválasztását sohasem megvalósító) pravoszláv kulturális modell (cezaropapizmus) és az oroszországi irányított demokrácia realitása kiegészülve az ázsiai termelési mód hagyományos (még az államszocializmusban is domináns) gazdaságszervezési adottságaival az orosz államot elkülöníti minden vonatkozásban a nyugati berendezkedéstől; talán a két fővárost (mármint Szentpétervárt és Moszkvát) leszámítva.
Az alternatív globalizációs modell sikerre vitele Oroszország számára a hidegháború során kialakított képességek megőrzéséből fakadóan sokkal inkább tűnik reálisan kivitelezhető stratégiának, mint a hagyományosan bezárkózó létszervezési modellt követő – habár egy nagyságrenddel népesebb és gazdagabb – Kína számára. A kínai expanziós törekvések ugyanis mindössze egy szűk emberöltőre tekintetnek vissza, míg Oroszország a tatárok kiűzésétől kezdődően (azaz immár bő öt évszázada) szakadatlanul terjeszkedő katonaállamként funkcionál uralkodódinasztiáktól és regnáló rezsimektől függetlenül. A KGB e végletekig etatista, pravoszláv expanziós modellvariáns ékköveként több forrásból gazdálkodhat, mint bármely dúsgazdag nyugati ország szakszolgálati szervezete. Az anno a pánszlávizmust propagálni hivatott cári Ohrana, majd az annak alapjain a bolsevikok által továbbfejlesztett (korábban: GPU, OGPU, NKVD, majd) KGB-konglomerátumnak a szovjet éra évtizedei során kialakult kutatóintézeti, elemzői, külkereskedelmi hátországa a világon csaknem egyedülálló képességekkel ruházza fel Oroszországot. A szervezet akciórádiusza a földkerekség egészére kiterjed, így e tekintetben az orosz hatalmi törekvésekkel kizárólag a CIA tűnik képesnek felvenni a versenyt. Azonban Trump győzelmével a CIA vélhetően Kína ellenében fogja kanalizálni rendelkezésre álló erőforrásait, míg Oroszország hatalmi törekvéseit illetően sokkal inkább neutrálisnak mutatkozik majd.
A ’45 utáni nyugat-európai kontinentális országokat – éppúgy, mint az akkoriban formálódó keleti tömb államait – megszállt jellegüknél fogva kivétel nélkül bábkormányok irányították. A Marshall-hitelprogram rádiuszába tartozó nemzetek többségének (Jugoszláviát leszámítva) amerikai csapatok állomásozásával is meg kellett békülniük önnön területükön a NATO keretében mindvégig a hidegháború alatt (de akár még napjainkban is), míg a szovjet megszállási zónából kialakított államszocialista tömb a Varsói Szerződés keretében kénytelen-kelletlen egyoldalúan Moszkva alá rendelődött geopolitikai vonatkozásban. A keleti zóna csatlós államainak szűkös mozgástere fényében a nyugati ország csoport amerikai irányú függelmi helyzete kevésbé vált láthatóvá, de ettől még szakadatlanul érvényesült. A nagy nyugati politikusgeneráció reprezentánsai – mindenekelőtt De Gaulle és Adenauer, később Aldo Moro – a második világégést követő emberöltő során e függésen enyhíteni szándékozó kormányzati stratégiát követtek ugyan, de a két konkuráló szuperhatalom vezette modell ettől még ’90-ig főbb vonalait tekintve fennmaradt mindkét tömb vonatkozásában. A hidegháborút elvesztő Szovjet-Oroszország visszavonult ugyan korábbi határai mögé (elveszítve világháborús európai hódításai egészét), azonban az ottani erőszakszervezetekben a két világháború közti német (weimari) rendszerhez fogható amerikai alávetésben létező Jelcin-féle liberális kurzus nem generált mélyreható változásokat. A Jelcin-vezette hatalmi klikket és az orosz szóhasználatban új bojároknak nevezett – az instabilitásáról elhíresült szabadelvű-parlamentáris érát egy évtizeden át finanszírozó – fővárosi oligarcha-csoportot a hatalompárton belül felőrlő KGB éppen úgy vette át az uralmat Oroszország felett a ’90-es évek végén, miként azt napjainkban is teszi Amerika – és a Föld számos stratégiai fekvésű állama – felett.
A korábban Amerikához képest viszonylag autonóm nemzetpolitikát folytató francia elnökök (Mitterrand, Chirac) és német kancellárok (Brandt, Schmidt, Kohl, Schröder) után amerikai függésben működő vezetők sora irányította az Európát meghatározó Berlin-Párizs-tengely két társállamát (Sarkozytől és Merkeltől kezdődően). A napjainkban megbukó – mindvégig labilis – hárompárti német koalíciós kormány amerikai függése energia-politikai és geopolitikai kérdésekben vitathatatlan (Macron azonban egyfajta De Gaulle-féle stratégiai autonómiára törekszik az öreg kontinensen kívüli nagyhatalmak relációjában több-kevesebb sikerrel).
A narancsos forradalmakkal immár lassan két emberöltő óta az orosz érdekszférába benyomuló amerikai nemzetbiztonsági szervezetek nyers expanziójára válaszul a KGB mára jól rekonstruálható módon útjára indított egy ellenirányú szakszolgálati projektet, melynek keretében Oroszország előbb Amerika destabilizációjára törekedett, majd pedig a művelet fókusza egyre inkább az amerikai hatalmi központok feletti dominancia megszerzésére irányult az újhazában kialakított hálózata működtetése során. Ne feledjük, a 19. század utolsó harmadában lezajló kivándorlási hullámoktól kezdődően jelentős lélekszámú oroszajkú kolóniák működtek a keleti parti nagyvárosokban már a cárizmus alatt is, melyek bőséges táptalajt szolgáltattak a szocializmus évtizedeiben a KGB-rezidentúrák számára.
A KGB a keleti tömbben anno bő két emberöltőn át alkalmazott – így precízen beüzemelt – koncepciózus stratégia szerint járt el Washington vonatkozásában is. Fontos megjegyezni: anno az államszocialista közép-európai országok mindegyikében jelen volt a KGB-szervezet saját (a formailag „baráti” országok állambiztonsági struktúráitól teljesen elkülönülő) ügynökhálózattal. A leendő döntéshozók és döntés-előkészítők (főként a leendő jogászok) körében különös aktivizmust mutatott a Varsói Szerződés államain belül a helybeli KGB-rezidentúra.
A magyar példát érdemes – napjaink viszonyainak értelmezéséhez – részletekbe menően láttatni. A korszakban rendszeresített eljárás keretében az ún. előfelvételis diákokat a Magyar Néphadseregbe történő – a felsőoktatási tanulmányaik megkezdését megelőző – besorozásukat követően Kalocsán, majd egy szűk emberöltővel később Zalaegerszegen a magyar szakszolgálatok mellett (azoktól függetlenül!) a KGB is szakmányban szervezte be, mint a majdani elit leendő tagjait. Az fenyegetések és a felkínált lehetőségek hatására a KGB-nek aláírók pályáját a diplomázást követően nyilvánvalóan egyengette a szovjet szakszolgálat, ami látványosan kitűnik fiatalon realizált példás szakmai előmenetelükben, valamint külhoni (gyakorta nyugati) továbbtanulási lehetőségeik terén egyaránt. E gyakorlatról korabeli előfelvételis joghallgató (a későbbi Bibó Szakkollégium alapításában is részt vevő) egykori diákoktól kapott információkat jelen sorok írója.
A saját YouTube-csatornáján Ungváry Krisztián történész is szentelt e témának egy adást éppen mostanság, melynek keretében e szakterületre koncentrálódó eddigi kutatói munkássága alapján deklarálható tényként kezeli, hogy előfelvételisként a Magyar Népköztársaság kommunista állambiztonsága beszervezte elhárítóként az ún. A-karton kitöltésével az akkoriban előfelvételisként sorállományú katonai szolgálatát töltő Orbán Viktort, azonban annak már nincs további nyoma, hogy a leszerelését követően továbbra is alkalmazták volna hálózati személyként a mai miniszterelnököt (állítja a történész). Emellett a neves kommunizmus-szakértő egyúttal egy esetlegesen létező (vélelmezhetően jelenleg is orosz kézben lévő) KGB-s lejárató felvétel (régies kifejezéssel: kompromat) meglétét is valószínűsíti Orbán vonatkozásában. A fentieken túlmenően az esetleges KGB-s beszervezés ténye azonban Orbán és a majdani Fidesz-alapítók tekintetében már nem volna ilyen könnyen bizonyítható, ugyanis a KGB-irattára nem került magyar kézbe a rendszerváltáskor, az oroszok ugyanis nem fedték fel hálózatuk tagjait a magyar szervek számára se a kommunizmus alatt, se azt követően. Irattárukat mindmáig Moszkvában őrzik a KGB székházában. Könnyen lehetséges, hogy a retrográd KISZ-szel szemben a később reformkörösként aposztrofált MSZMP-s szellemi elit által afféle alternatív párt közeli értelmiségképző intézményként felépíteni szándékozott Bibó Szakkollégiumhoz kötődő fiatal joghallgatói közeg legjava is a sorkatonai szolgálatától kezdődően beszervezett volt a magyar és (illetve vagy) a szovjet szakszolgálat kötelékébe. Amely állapot könnyűszerrel hathatott a 2010-et követően berendezkedő hazai kormányzat Oroszországhoz fűződő politikájára mindvégig az elmúlt csaknem másfél évtized során.
A magyar példa számos államban másolható volt, és korántsem kizárólag a keleti táboron belül. Példának okáért fontos megjegyezni, hogy a Brezsnyev-korszakban tömeges méretűvé vált a szovjet nagyvárosok zsidó diaszpóráinak kivándorlása, mely gyakorlat felett a Szovjetunióbeli illetékes hatóságok tudatosan szemet hunytak. Nyilván nem véletlenül. E korabeli (alijázásnak hívott) zsidó kivándorlási folyamat keretében a szovjet tagállamok bármelyikében működő hitközségek élén álló rabbik mindegyike igazolhatta a rendelkezésre álló irattára alapján a jelentkező szovjet állampolgár felmenőinek zsidó származását, amely hevenyészetten kiállított dokumentum az izraeli hatóságok számára elegendő volt a letelepedési engedély kiállításához, majd az állampolgárság gyorsított megadásához. A komoly feketepiaci értékkel bíró dokumentum felkeltette a szakszolgálatok figyelmét is, mely szemfüles hozzáállás folytán a Szovjetunióból Izraelbe tömegével érkező zsidók között szép számmal voltak jelen a KGB által beszervezett (esetleg zsidó felmenőkkel nem is rendelkező) hálózati személyek. Ezt követően a rendszerváltó fordulat után egy-másfél évtizeddel ugrásszerűen nőtt az orosz befolyás Izraelben. Az oroszajkú (gyakorta ortodox zsidó hitű) izraelieknek idővel ugyanis saját szélsőjobboldali pártjuk is lett, mely nélkül az elmúlt emberöltő során radikális jobboldali koalíciós kormányok sorát vezető – jelenleg is a kormányfői székben helyet foglaló – Netanjau nem juthatott volna hatalomra az elmúlt emberöltő során. A KGB tartós izraeli befolyása a demográfiailag egyre nagyobb súlyt képviselő (többnyire sok gyermekes) ortodox izraeli közösség politikai aktivizmusa ismeretében, valamint e mandátumtény birtokában nehezen volna vitatható.
A nemzeti radikális AfD és a rendszerkritikai baloldali Szövetség kimagasló eredményei a volt NDK területén mostanság tartott tartományi választásokon, valamint a francia Nemzeti Gyűlés (korábban Nemzeti Front), illetve a holland és osztrák Szabadság Párt korábban elérhetetlennek számító idei relatív többségi pozíciója – a főhatalomból való kiszorítottságuk ellenére – megmutatja a mögöttük álló KGB-s hálózat EU-n belüli virulenciáját. A németországihoz hasonlóan szintén három párti koalíciós szerkezetű Meloni-kabinet számára Olaszországban mandátumtöbbséget biztosító (jelenleg kormányfő-helyettes) Salvini, valamint a mellettük harmadik koalíciós partnerként közreműködő – a néhai Berlusconi alapította – Hajrá Olaszország Mozgalom oroszországi orientációja bő évtizedes távlatra visszamenően vitathatatlan (fontos momentum, hogy anno Berlusconi befektetési alapjaiba jelentős likvid forrást invesztáltak a KGB nyugat-európai vállalati érdekeltségei). A napjainkban dezintegrálódó németországi kormányzat helyét egy előrehozott választás révén ideig-óráig még talán lehetne pótolni egy ismét könnyűszerrel kínálkozó újabb CDU-SPD nagykoalícióval, azonban a radikális baloldal és a szélsőjobboldal rubelforrásainak kimeríthetetlenségéből fakadóan távlatilag (előbb a tartományi, majd az országos szinten is) nehezen lesz elképzelhető egy tartósan kormányképes konstelláció kialakítása valamely oroszorientált rendszerkritikai formáció hatalomba történő kooptálása nélkül. Utóbbi trendnek már megnyilvánultak bizonyos előjelei, hiszen a legutóbbi ex-NDK-s tartományi választásokat követően a váratlanul jól szereplő Szövetség kapott koalíciós ajánlatot a mérsékelt centrumpártoktól. Emellett a Balpártból kiszakadó platform által alapított Szövetség idei megalakulását követően nyíltan deklarálta, hogy alapvetően változtatni kíván hazája Oroszországgal kapcsolatos politikáján, mely rendszerkritikai álláspont korántsem zavarta a főként a nyugati országrészben beágyazott gyáripari szakszervezeteket a formációhoz való csatlakozás vonatkozásában.
A jövőben súlypontivá váló innovatív megújuló energetikai iparágak eszközellátottsága tekintetében (ásványvagyona, illetve nyersanyagkincse folytán) felettébb felértékelődő szubszaharai nagytérségben az elmúlt években (főként az ottani frankofón államokban) különösképp aktívvá vált a KGB és az annak filiáléjaként működő Wagner-hálózat. A bábkormányok sorát hatalmon tartó ottani orosz egységek létfontosságú nyersanyagforrásokhoz juttatják az orosz nemzetgazdaságot az embargó éveiben is. A Fekete-Afrikában egykor számottevő néhai gyarmatbirodalmára az elmúlt két emberöltő során önnön érdekszférájaként tekintő Franciaországot e szubrégióból látványosan kiszorítja az államszocializmustól kezdődően a régióban nagy népszerűségnek örvendő Oroszország. A KGB-hálózat erejét és likviditás-bőségét mutatja, hogy a narancsos forradalmak keretében a nyugati hatalmak részéről többször megdönteni szándékozott fehéroroszországi éra és a kazah rezsim mindegyikét képes volt stabilizálni az elmúlt években az orosz hatalmi központ számára, emellett aktívan jelen van Macedóniában, Szerbiában és a Boszniai Szerb Köztársaságban (utóbbi kvázi államban többek között kiképzőtáborokat is üzemeltetve felettébb aktívan tevékenykedik). Oroszország a nyugati bankcentrumokban tartott megtakarításai zárolása ellenére képessé vált finanszírozni az Észak-Koreát Oroszországgal összekapcsoló közlekedési (mindenekelőtt vasúti) infrastruktúra további fejlesztését, valamint a sztálinista rezsim rakétatechnológiai igényeinek és élelmezési szükségleteinek biztosítására is hajlandó volt számottevő erőforrásokat átcsoportosítani. A Koreai-félsziget északi részén fekvő – déli társországától mindmáig mindössze békeszerződés nélküli demarkációs vonallal elválasztott – szélsőbaloldali diktatúra leválasztása az addigi finanszírozói-patrónusi szerepet vállaló Kínáról, valamint a neokonok által egykor a gonosz tengelyéhez sorolt kelet-ázsiai kisállam esetleges integrálása a BRICS keretei közé mind-mind megmutatja az orosz állam erejét akár még Kína ellenében is.
A mostanság lezajlott moldovai és grúziai választások egyaránt rávilágítanak arra, hogy Oroszország a háború és az embargó ellenére továbbra is képes érdekei képviseletére a posztszovjet térségben. Így nem fogja (a Szentpétervárhoz rendkívül közel fekvő, így védelempolitikai okokból kulcsfontosságúnak minősülő Baltikumot a pravoszláv hatalmi centrum számára elveszítő) Jelcinhez hasonlóan tétlenül nézni az egykori szovjet utódállamok (egyébként is a külpolitikai orientáció mentén alapvetően megosztott) társadalmainak egyoldalú integrálását az EU és a NATO keretei közé.
Az EU soros elnökeként az ebbéli hivatala legelső napjaiban „békemissziós” körútra többek között Moszkvába, Pekingbe és az oroszorientált Trump elnökjelölthöz Floridába utazó Orbán, aki legutóbb hasonlóképp vizitált az ottani voksolást követően forrongó grúz fővárosban, külpolitikai mozgása terén egyértelműen orosz függésben jár el. Különösképp szembeötlő ez az alárendelt állapot az oroszorientált balkáni kisállamok relációjában (pl. Boszniai Szerb Köztársaság, Macedónia, Szerbia), illetve bizonyos posztszovjet országok tekintetében (pl. Fehéroroszország, illetve a Türk Tanács posztszovjet belső-ázsiai tagállamainak legjava). Nem mellékesen Orbán rendszere kínai és orosz forrású devizahitelek terhére még hitelezi is ezen ország csoport egyes tagjait, amely tevékenység kifejezetten a kádárizmus évtizedekkel korábbi vonatkozó gyakorlatának másolását jelenti (nyilván orosz nyomásra). Az ukrajnai konfliktus okán részlegesen hazarendelt afrikai Wagner-alakulatokat tehermentesítendő Csádban „békefenntartói” szerepet vállaló Magyar Honvédség szintén részesévé vált (formai NATO-tagsága ellenére) a hazai kormányzat oroszpárti függőségének, amit az is jelez, hogy a NATO-tagállamok az egyre nagyobb körben terjedő belső pletykák tanúsága szerint évek óta nem hajlandóak megosztani információikat a magyar szakszolgálatokkal, mert tartanak Moszkva felé történő továbbításuktól.
A népes észak-amerikai lengyel kolóniák lakta lokációkat (mindenekelőtt Chicagót és annak közvetlen vonzáskörzetét) leszámítva az amerikai alvilágot a kapcsolódó hírek tanúsága szerint uraló (KGB-s hátterű) orosz szervezett bűnözés révén Putyin a világ első számú globalizációs centrumainak vált meghatározó szereplőjévé, mely befolyás a német kormány bukásával tovább fog erősödni az EU-ban is. A jelek szerint a félperiféria beszivárgott e centrumba és elfoglalta azt, miként az a Római Birodalomban is végbe ment az ókor végnapjaiban a mindaddig évszázadokon át földalatti Krisztus-hívő szekta legitimizálásakor. Az addig illegális keresztény egyházat váratlanul államvallássá tevő Nagy Konstantin nevéhez fűződő történelmi fordulat során a Római Birodalom szívében (Rómában) a korábban birodalomellenesként definiált szekta primer hatalmi tényezővé vált.
A napjainkban újfent weimarizálódó Németország révén lehet a leginkább destabilizálni az öreg kontinenst, hiszen a gigantikus államadóssággal küszködő Franciaország önmagában nem képes az EU dinamizálására és a dezintegrációs trendek visszafordítására. A kelet-közép-európai demokratizálódási hullám előfeltétele volt egy-két emberöltővel korábban az Európa vezető nemzetgazdaságát működtető nyugat-német társadalom ’49 utáni korábbi demokratikus fordulata. Amennyiben e félévszázados pozitív megatrend a visszájára fordulna, akkor a térségünkben hagyományosan mintaértékűnek minősülő, egyúttal meghatározó szellemi kisugárzó hatással is bíró német kultúrát deformáló – szövetségi szintű – állammodell-változások komoly autoriter tendenciákat generálhatnak a V4-államcsoporton belül éppúgy, mint Délkelet-Európa egészében.
Komolyan fennáll a veszélye annak, hogy ’26 tavaszától kezdődően kizárólag kétféle (tagság, meggyőződés és szellemi holdudvar nélküli) formáció lesz jelen a hazai parlamentben: egy nyugat-európai szakszolgálati függésben lévő párt, és egy KGB-s vazallus helyzetű politikai szervezet. A magyar társadalom felett éppúgy igyekeznek majd átnyúlni e két érdekszféra helybeli aktorai, miként azt napjainkban is teszik a moldáv, az ukrán, vagy a grúz esetben. Legnagyobb sajnálatunkra (amint az egyre inkább a dombaszi hadi helyzetből is kitűnik) napjainkban csaknem minden fronton a KGB áll nyerésre (mármint globálisan). A ’45 után Kelet-Ázsia számos minta országában (mindenekelőtt Japánban, Tajvanon és Dél-Koreában) kialakult nyugatosított Kelet ellenhatásaként a NATO több tagállamában (sőt annak primer hatalmi centrumában!) felépülőben van a keletiesített Nyugat. E modellnek vált hírhedt prototípusává a Trump által csodált orbánista Magyarország. Mindenki mielőbb döntse el, hova akar költözni innen.
